A Mi járatunk

Mindenki életében vannak fogódzók, olyan dolgok, amelyek az állandóságot képviselik számára, amelyek hatására biztonságban, otthon érzi magát. Nekem (és lehet, naívan gondolom, de szerintem még sok ganztelepinek-ganzkertvárosinak) ilyen a "gyorsbusz", a 193E járat. 1998 óta járok vele, amióta itt lakom Lőrincen. Akkor még piros 193-as volt, aztán jött "a" paraméterkönyv, és mindent átvariált. Feketébb testvére, a sima 193-as pl. el is tűnt, egy egész járatcsalád jött a helyére, de ez egy másik sztori.
A 193-ashoz nagyon sok dolgot köthetek már: ott jöttem rá először, hogy a sofőrök is emberek, és anyu össze is haverkodott kettővel, a "22-90-essel" (ez még a buszok átrendszámozása előtt volt, és az volt mindig az ő busza), illetve a "rendes sráccal". Ezen a járaton elegyedtem szóba először én magam is sofőrrel: a bajszos, 40 körüli férfival, aki még egy fényképet is adott még a kamionos időkből (a képen egy hóláncos Hungarocamion látható a fehér pusztában). Ő később visszatért a kamionozáshoz egy holland cégnél. Ezt onnan tudom, hogy kb. egy évvel az eltűnése után összefutottunk az okmányirodában, amikor az első személyimet váltottam ki.
Mivel a 193-as egy külvárosi gyorsjárat, reggel 3 busz közlekedik (20 percenként), délután pedig 2 (félóránként), ezért is szoktam mondogatni azoknak azt a régi dakota közmondást, akik nem értik, hogy miért sietek: Félóránként járó busszal nem szórakozunk. Szóval visszatérve a gondolathoz: mivel csak max. 3 sofőr kell a vonalra, általában állandóakat tesznek rá. Egész hosszú időszakon át volt egy megszokott páros: Béci, és Laci, mindkettőjükkel jóba lettem, itt kezdtem magam beásni a cég működésébe, itt hallottam először bennfentes dolgokról. Aztán mindketten elmentek másik vonalra, de a jelenlegi gárdából is van már haver.
Mint már említettem, a 193-as családias járat. A végállomása egy csendes utcában van, onnan indul visszafelé ugyanazon az útvonalon. Megvan a megszokott utazóközönség, lehet tudni, milyen arcokra kell számítani a 6:52-esen, a 7:12-esen, és így tovább. És akkor érzem igazán úgy, hogy egy eldugott falu volánjáratán tartok a főváros felé, amikor a végállomásról elindulva a kertek alatt a buszról látni, hogy egy néni seprűvel terelgeti a legelésző tikokat az út mentén.
"A lány a buszról" sem maradhatott el: évekig utaztam együtt egy kék szemű lánnyal, akit aztán egyszer megszólítottam, amikor mellém szállt fel a metróra. Azóta barátok lettünk.
2009 nyarán elkezdtek alacsonypadlós buszokat járatni a vonalon. Eleinte vonakodtam tőle: vidéki járat hangulatához magaspadlós busz dukál. Most nem mondom, hogy már szeretem, inkább csak megszoktam. Ez tehát a mi gyorsjáratunk, a 193-as, amelyről még - az egyetemről kevesen tudják - még regényt is írtam.