Társadalmi gátlások

Képzeljétek el a szituációt: hajlamosak vagytok arra, hogy csomó bejegyzésötlettel előálljátok, de nagy részüket mindig halogatjátok, emellé ki is írjátok a blogra a jobb oldali menüoszlopba ezt a 12 megírásra váró témát. Mit tesztek ilyenkor, amikor közeleg egy újabb bejegyzés írása? Elővesztek egy 13. témát! :D

Szóval foglalkozzunk akkor a társadalmi gátlásokkal, pontosabban azok hiányával. A téma egy szűk szeletét már érintettük korábban, most azonban vizsgáljuk meg a helyzet többi oldalát is!

Mint minden írásnak, természetesen ennek is volt egy ihlető oka. Pontosabban kettő is: az első az volt, amikor a metróra felszállt egy hangoskodó társaság (nálam fiatalabb fiúk), ketten levágódtak mellém, másik kettő az ajtóba állt (a másik oldalamra), üvöltöztek, énekeltek, egymást piszkálták. Én meg ott ültem közöttük, újsággal a kezemben, amelyre úgysem tudtam már koncentrálni, és a pokolba kívántam őket. A második alkalommal pedig itt, a Béke téren üldögéltem az emlékmű melletti kis pázsitos részen. Megjelent egy csapat kigyúrt kan, természetesen majdnem mind meztelen felsőtesttel, majd kis idő múlva elkezdtek átüvölteni a tér ellentétes sarkában lévő társaiknak. Ekkor határoztam el, hogy nem szabad szó nélkül elmenni a jelenség mellett.

Két fajta gátlása lehet egy embernek: társadalmi, és személyes. Személyes gátlásnak fogom fel (én legalábbis) azokat a dolgokat, amelyek inkább csak engem érintenek, mint egyént, tehát például hiába van kalapom, szinte soha nem hordom, mert úgy érzem, mindenki megnéz. Vagy például ilyen a képen látható szituáció is: én biztos, hogy nem állnék ki utcazenélni. Társadalmi gátlásnak pedig azt mondanám, amely olyan dolgokkal kapcsolatos, amelyek úgy érintenek, mint a közösség résztvevőjét. Én például nem tudnám hangszórós mobilról játszani a kedvenc számomat a buszon, vagy nem tudnék átkiabálni az utcán az ismerősömnek, vagy nem tudnék az éjszaka kellős közepén óbégatni az utcán, mert sercegve égne le a pofámról a bőr. Mert bennem vannak társadalmi gátlások. Az elején jellemzett emberekből viszont - úgy, ahogy van - hiányoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy nem ismerik a társas együttélés szabályait.

Persze van egy sokkal érdekesebb oldala is ennek az egésznek. Sokszor arra is szúrós szemmel néznek, aki nem a fent említett dolgokhoz hasonlót csinál, csupán megtöri valamely fölösleges, ellenben jól berögzült konvenciót. Ezt a 47-es villamos vezetője fogalmazta meg jól, amikor a Gellért tér és a Gárdonyi tér között arról beszélt a mikrofonba, hogy nehogy mosolyogni merjünk, legyünk mind életunt zombik, különben majd felháborodik rajta a főnökünk a munkahelyen, hogy mégis minek örülünk annyira. Ezen természetesen sokal elmosolyodtak, nekem is nagyon tetszett ez a kis fricskája a társadalomról, viszont a legszebb az volt az egészben (figyeltem direkt az arcokat), hogy tényleg volt, akiről sütött, hogy éppen mondja magában: "Már megint egy jópofizó idióta, ez a sok hülye utas meg nevet is rajta". De néha én is a másik oldalról szemlélem a dolgokat: tipikusan például, amikor reggel egyetemre menet tinilányok szállnak fel az adott járműre, és megállás nélkül kuncognak. Azt veszem észre, hogy idegesít, pedig mégis miért van bajom azzal, ha valaki vidám, és nem hajlandó átadni magát a reggeli zombiláznak.

Közlekedési kisokos: Miért pánikol a metró?

Divatos manapság tudni, de így is sok mindenki előtt ismeretlen, ezért feltétlenül ki kell jelenteni a tényt, amely a bejegyzés alapját is adja: a 3-as metró automata üzemű. Ez azt jelenti, hogy a vezető tulajdonképpen csak vonatfelügyelő, feladatai: vészhelyzet esetén beavatkozni, az ajtókat nyitni-zárni, az utastájékoztatást működtetni, illetve a vonatot az állomásról indítani.

Szóval hogyan is tudja a metró, hogy hogyan fusson? Figyeljétek meg, a két sínszál között fut egy harmadik valami is, egy lapos, fekete gumicsík. Ez a programszőnyeg (a képen is látszik), ebből olvassa a metró a programot. Ebben a gumiszendvicsben tulajdonképpen nincs más, mint két huzal, amelyek bizonyos távonként keresztezik egymást. Ezekbe a huzalokba meghatározott frekvenciájú áramot táplálnak, amely azt eredményezi, hogy azokon a helyeken, ahol a kereszteződések vannak, a térerősségek kioltják egymást, ott nullává válik. A metró aljára szerelt vevőegység ezeket a lyukakat képes érzékelni. 

De mit tud kezdeni velük? A metrónak meg van adva egy szabályozási idő, amely aszerint változik, hogy a metró éppen normál, lassú, vagy gyorsított üzemmódban közlekedik, viszont üzemmódon belül ez az idő mindig ÁLLANDÓ. Ez teszi lehetővé a sebesség változtatását, ugyanis emellé a programszőnyeg "lyukai" az állomástól kifelé haladva egyre ritkulnak. A vonatot azonban valahogy el kell indítani, hiszen álló helyzetben nem tud semmit számolni, erre való az indítógomb, amely egy "dead man switch" elvű gomb, tehát addig működik, amíg nyomom. A vezetőnek ezt az indítógombot az állomásról történő kihaladásig végig nyomva kell tartania, különben a vonat bepánikol, és vészfékez (ez nem is annyira ritka jelenség, biztos sokan tapasztaltátok már. A bejegyzés címe is erre utal egyébként: a 3-as vonalán közlekedő metrók nagyon ijedékenyek, bármiféle üzemzavarra satufékkel reagálnak.) 

Miután már mozgásba jött a metró, mi zajlik le a fejében? Érzékel egy lyukat, majd érzékel egy következőt. Megvizsgálja, hogy a két lyuk közti távot mennyi idő alatt futotta be. Ezt összehasonlítja a szabályozási idővel, és ha azt tapasztalja, hogy túl lassan, növeli a sebességét, ha pedig túl gyorsan, akkor csökkenti. Ez tehát egy késő szabályozás.

Miért satufékez néha a metró az alagút közepén / állomásra behaladáskor?

Mert rosszul olvassa a programot. Ez akkor lehet például, amikor a programszőnyeg szennyezett (pl vastagon ül rajta az olajsár), mert ilyenkor előfordulhat, hogynem lát meg / kihagy egy lyukat. Ekkor két lyuknyi távolságot érzékel egynek, és éppen gyorsítani készülne, amikor a következő lyuk meg már rögtön ott terem. Emiatt azt hiszi, hogy gyorshajt, megijed, és satufékez.

De a metró üzeme mögött ennél sokkal több dolog áll, azokról majd későbbi bejegyzésekben.

Az persze megjegyzendő, hogy a Kisokos sorozatnak a lényege, hogy az alapokat megértsétek. Azóta (meg is lepődtem volna, ha nem) már érkezett hozzáértőbbektől pontosítás, pl, hogy a programszőnyegben öt vezeték fut, nem kettő, illetve, hogy több infót továbbít, mint a sebességtartás, de ez pont attól nem szakszöveg, hogy a részletek nem bonyolítják el.

Hivatal az '50-es évekből: A HSZK

A BME-ről bármikor tudok kritikát mondani, még reakcióidőre sincs szükségem. Legyen szó akár az infrastrukrúráról, akár.... más dolgokról, most azonban mégis egy kedvelt dolgomat részletezném. Az egyetem informatikai hátterét elismerés illeti. Most nem a tízmillió éve nem frissített honlapokra gondolok, az kinek-kinek a maga sara. Itt arra az igen komplex, és meglepően olajozottan működő rendszerre gondolok, amelynek például a WiFi szolgáltatást köszönhetjük, vagy például a HSZK-t, a Hallgatói Számítógépközpontot is.
A HSZK az R épület 4. emeletén kapott helyet, és akkor itt álljunk is meg. Az '50-es években felhúzott épületcsoport (R, T, H, A) zászlóshajója egyértelműen az R épület. Már csak azért is kimondható, mert itt működik a mindenható KTH (Eltés nyelven: TO), sőt, még az egyetem postacíme is ide szól. Az épületek kívülről mind ugyanazon stílusjegyeket viselik, kinézetük alapján mindig az jut eszembe, ahogy Robin Cook szinte minden könyvében jellemezte a halottasházakat: impozáns, robusztus kialakítás, egyiptomi minták. Igaz, esetünkben nem egyiptomi, hanem görög/római motívumok fedezhetőek fel (futó kutya minta a márványpadlón, faragott oszlopok, fáklya szerű falikarok). Szóval mint említettem, kívülről abszolút monoton az épület, egyedül a homlokzaton vélünk felfedezni némi faragott mintát. Négyszögletes ablakok, aszimetrikus főbejárat, sima tégla borítás. A kistestvérek (T, H, A) esetében már föltűnik egy jellegzetes motívum, a hatszögletű ablakok.
Belülről viszont annál megnyerőbb az R: az egész épület úszik az 1950-es évek visszafogottan elegáns, méltóságteljes hivatali stílusában. Bordó/bézs, fényes márvány padló, mészkő (?) dór oszlopok, diófa ajtók, fali fáklyatartók, textil borítású falak a kabátfogasok mögött, kazettás bordűr* a folyosókon. És amit a legjobban imádok: a folyosók. Két szinten van hosszú folyosó, a földszinten, és a negyediken. A földszinti szélesebb, ott található a KTH fogadótere, ott kell várakozni sorszámmal diákérvényesítéskor. Ezt a részt eléggé megölték a modern elemek (sorszámkijelző, váróasztalok, sorszámterminál, stb). A negyediken viszont teljesen más a helyzet.
Rákanyarodva a bejegyzés címére: a HSZK a teljes 4. emeletet elfoglalja. Az üvegbetétes fa lengőajtón belépve középen találjuk a három "nagy" géptermet, amelyek igazából semmivel nem nagyobbak a többinél, csupán azért választja ezeket a többség, mert itt sosincs óra. Az ínyencebbek azonban elkalandoznak a két folyosón is, ha van szabad terem. Azt, hogy van-e szabad terem, egy nagyon ötletes megoldásna köszönhetően nézhetjük meg: két, üvegtábla mögé süllyesztett CRT monitor mutatja állandóan minden terem gépfoglaltságát. Ha a gépet szimbolizáló téglalap zöld, akkor a gép szabad, ha piros, akkor nem, ha pedig a terem minden gépe lila, akkor ott óra lesz. Ma a hosszabbik folyosó végében lévő O és P termeket szabadnak jelölte (és igen, a termek betűzése A-tól indul), és mivel vagy fél napi járóföldre vannak a bejárattól, biztos voltam benne, hogy kihaltak lesznek. A hosszú, kihalt folyosón, a géptermek és az operátori helyiségek ajtajai mentén végiggyalogolva határoztam el, hogy erről fogok blogolni: minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy II. világháború utáni minisztériumi alkalmazott. Ami a termeket illeti: tévedtem, nem én vagyok az egyetlen ínyenc. Az O teremben egyenesen óra volt, ezért átmentem a P-be, ahol szintén voltak, de így is sokkal jobb volt, mint az F G H heringparti.
Eleve lenyűgöz, hogy a BME-nek van pénze ennyi gépet (ha a 15 teremre egyenként 15 gépet számolunk, az már 225 gép, és üljek oda bármelyikhez is, be tudok jelentkezni Win7-en a HSZK hálózatra a saját fiókomba, ahol meg négy féle böngésző, három féle Office, és egyéb célszoftverek közül választhatok. Masszív infrastruktúrát kíván meg! Ráadásul egész elfogadható állapotú gépek (igaz, a termek felszereltsége elég heterogén: TFT-től CRT monitorig, régitől modern gépekig mindent megtalál az ember). De a termek berendezése sem semmi. Különösen tetszett, amit ma a P teremben láttam (2. kép): régi egyetemi stílusú, fogasláncos váltótábla, de táblafilces kivitelben (érdekes, valamiért a számtekterem és a filces tábla együtt jár, nem is tudom, mikor láttam utoljára krétatáblát gépteremben)! Igaz, a 60-as évektől tomboló essünkneki szocreál átalakítás rányomta a bélyegét az R épületre is: profilvas tartókról lógó neonlámpák és linóleum padló itt is van. De ugyanúgy van formás ablakkilincs, meg pácolt újságfal. Azon meg jót mosolyogtam, hogy a projektor "vetítővászna" a fehér fal, de azért körbe kellett keretezni a semmit pácolt fával.
Az HSZK összes géptermének további nagy szexepilje a Dunára néző panoráma. Télen a jégzajlás, nyáron a sétahajók látványa nagyon megnyugtató tud lenni a belváros közepén. Szóval amikor itt járok, szeretek egyetemista lenni, minden annyival magasztosabbá, méltóságteljesebbé válik. Aztán megint jön a valóság.

*a fal alsó hányadát fedő fa borítás

Közlekedési kisokos: Homokszóró berendezés, sínfék

A szemfülesebbek észrevehették már például a Combino oldalán, vagy a Hannoveri villamosok utasterében azokat a homokkal teli kis üvegfalú tartályokat. Nos, az a homokszóró berendezésé. Ez a berendezés akkor használandó, amikor a sín-kerék súrlódás nem elégséges (tipikusan télen, vagy egyéb okból csúszós sín esetén). A kerék elé szórt homok növeli a súrlódási együtthatót, ezáltal nagyobb hajtó-, vagy fékezőerő fejthető ki. Ezért is látni néha homokot a villamospályán (ahogy azt a kép is mutatja). Érdemes megfigyelni: működését a Combinon pl zümmögés kíséri, gyorsításkor, vagy fékezéskor használatos.
A villamos egyéb módon is kifejthet extra fékerőt, például sínfék alkalmazásával (ez tölti be tipikusan a vészfék szerepét). A sínfék nagyon ötletes elven működik: a féktuskó tulajdonképpen egy nagy elektromágnes, amely fékezéshez felmágneseződik, ezáltal odatapad a sínhez. A fékezéshez szükséges súrlódó erőt a sínt és a féktuskót összeszorító erő és a súrlódási együttható adja.

Egy év - honnan a név?

A blog indításakor rögtön arra gondoltam, mindenki találgatni fogja, honnan ered a név (hisz, ha belegondolunk, olyan borzalmasan sok értelme nincsen). Nos, ez nem következett be: szuper flexibilis olvasóközönségem rögtön elfogadta, ennek ellenére megfogadtam, hogy az egy éves születésnapkor fényt derítek a dologra.
A történet tulajdonképpen egész kurta: még az első félévben egy számítástechnika órán a tanár életbölcseletekkel látott el minket, és szó esett a már - elvileg - nem is olyan távoli munka világáról is. Munkalehetőségeinkről beszélt éppen, amikor megemlítette a "végzett mérnököket". Épp nem voltam figyelmem legélesebb szakaszában, így önkéntelenül a "végzet mérnökei" kifejezés villant a szemem elé, mint egy romantikus kalózfilm kicsavart változata. Gyorsan le is firkantottam ezt a margóra (az első félévben sokszor menekültem az új környezet és az új kihívások elől a margórajzok világába). Amikor pedig egy 2011 március végi hétvége éjjelén a blog nevén gondolkodtam, számbavettem azokat a magamban szállóigévé vált kifejezéseket, amelyeket addig gyűjtöttem. Szóba jött a mérnökarisztokrácia fogalma is, de végül elvetettem, mert nagyon negatív hangzása volt (nem is csoda, az is az, amire kitaláltam).
Szóval így lett a blog elnevezve a mérnökképzés harcában küzdő hősies katonákról, a Végzet Mérnökeiről.

Érdekesség: először a blog.hu-ra akartam regisztrálni, ezt meg is tettem, de a blog kinézetét nem lehetett annyi szempont szerint testre szabni (programozás nélkül), mint amennyit megkívántam volna, így elálltam a magyar üzemeltetőtől.