Úgysem boroznak

Akkor meg minek borravaló? De egy kicsit részletesebben is kifejtem. Nagyon helytelennek tartom, hogy az idők folyamán így alakult ki, és vésődött kőbe ez a rendszer (tudtommal) szerte a világon. Nem arról van szó, hogy smucig lennék, a repülés is drága, mert a szolgáltatás színvonala eleve magasan kezdődik, ezt az ilyen intézményeknél el kell fogadni, és el is fogadom. Itt a kényszert, ezt az érzést nem szeretem, hogy hozzák a számlát, és ott áll mögöttem szúrós szemmel a pincér, hogy vajon hány százalékot adok neki, és ha kevésnek találja, magában elhord mindennek, de továbbra is mosolyog. Az ilyesfajta kényszertől egyszerűen elmegy a kedvem az egésztől. Az egyetlen jó dolog ebben az egész borravalózgatásban az, hogy a pincérnek automata motivációs rendszere van, hogy jobban dolgozzon, de ez koránt sincs mindenhol így. Van, ahol úgy várnak el magas borravalót, hogy még csak nem is mosolyognak.
Annak apropóján írok erről, hogy most, hogy a héten vendégünk van, majd' minden nap étteremben ettünk. És ilyenkor csak hálát tudok adni, hogy nem én fizetek, mert engem ez az egész szokásrendszer a falra kerget. Adjanak a pincéreknek is rendes fizetést, mint bármelyik másik alkalmazottnak! A teljesítmény alapú bérezést is feltalálták már, azt meg állapítsák meg a menedzserek! Vagy, ha nincs más, legyen számukra motiváció, hogy még másnap is meglesz a munkájuk. Nyilván nekik sem jó érzés a vendégek kényének, kedvének kiszolgáltatva lenni, és tulajdonképpen kuncsorogni. Az amúgy is visszatetsző, ha egy pincér csak a pénzem reményében kedves velem. Akkor inkább ne is legyen az egyáltalán.

Azon filózom... (2. rész: Bogáti megmondta)

Ezen eszmefuttatás alapgondolata a kedvenc könyvemből származik (Bogáti Péter - Az utolsó ember). Aki nem, hogy ismeri ezt az egyébként alig ismert könyvet, de még el is szeretné olvasni, az ne olvassa ezt tovább, mert spoilereket tartalmaz.
Szóval a könyvben C. Robinsont, a Földön egyedül maradt mérnököt egy lázálmos éjszakán földönkívüliek látogatják meg. Eleinte fel sem tűnik neki, csak később veszi észre, hogy úgy beszélnek vele, hogy a szájuk nem mozog, tehát telepátia útján. Később Robinson szemére is vetik az idegenek, hogy gondolatai rendezetlenek, "egymás szavába vágnak", de megnyugtatják, hogy idővel megtanulja visszafogni a privát/nem releváns gondolatokat, és csak a fontosakat átengedni. Robinson viszont nem hajlandó ebben az új módiban meglátni a praktikumot, és úgy érvel, hogy a gondolat az ember "utolsó menedéke". Ez a gondolat talán a kedvencem a könyvből, mert maximálisan egyetértek vele.
Az ember is végső soron állat, csak épp a bolygón a legsikeresebb. Sok jellemző tesz minket emberré, ha most az anatómiai elemek felsorolásától eltekintünk, olyanokra gondolok, mint az erkölcs, kultúra, globális kommunikáció. Ugyanilyen jellemző, amit úgy hívok, hogy társadalmi filter. Az egy dolog, hogy legbelül mi sem vagyunk mások, mint ösztönlények, hedonisták, de ezek az érzelmek/igények jópár rostán átmennek, mire megfontolt cselekedetekké válnak. A gondolat pedig az utolsó szűrőt, a társadalmi szűrőt még nélkülözi.
Ha meglátok valakit az utcán, az első, ösztön szerű gondolatom lehet az, hogy úristen, de ronda, de nyilván nem állítom meg, és mondom a szemébe, mert abból senki nem profitál. Amint a gondolatok olvashatóvá válnának (bizonyos elméletek szerint a lét magasabb szintjén a kommunikáció így történne), arra kényszerülnénk, hogy ezeket a gondolatokat megtanuljuk elzárni, ahogy az idegenek mondták Robinsonnak, és csak a szalonképeseket átengedni. Ekkor viszont nem csináltuk mást, mint kiiktattuk a beszédet, és a gondolat felső rétegével helyettesítettük, amelyre a nyilvános gondolatok ugyanúgy szűrés után kerülnének át az alsó szintről. Ezért nem látom a jövőt bármely erre a területre irányuló fejlesztésben. A könyv viszont egy erős pozitív érvet is állít: a gondolat minden ember fejében egyformán születik meg, csak akkor válik korlátozottan érthetővé, amikor az adott nyelv szerint ölt testet. Így tehát a valódi világnyelv a gondolat maga lehetne.

"Sajnos, tudom. Arról beszél, hogy elveszett az ember utolsó menedéke: a gondolat szabadsága." (Robinson, miután az idegen vázolta neki, miért is lehetetlen hazudni az ő bolygójukon).

Más szemetét...

Június 10-én a BME és az újbudai önkormányzat közös szervezésében került megrendezésre a BME önkéntes nap, amelynek - lássuk be - a marketingje sokkal csábítóbb volt, mint a real deal maga. A gyülekező reggel 8-kor volt a Goldmann téren, Tomival megbeszéltük, hogy jó lenne korábban ott lenni, hogy a jó csapatok még ne teljenek fel (értsd: nem szemétszedő csapat). Oda is értünk kb. nyolcra, és semmiről nem késtünk le, mert még mindenki nagyban gyülekezett.
Amikor megnyílt a regisztráció, amely 3 állásnál folyt a fedett részen felvert sörpadokon, -asztalokon, mindenki odatódult. 20 perc után minket is beregisztráltak, még felénk fordított monitor is volt, amelyen leellenőrizhettük az adataink helyességét. A szervezőknek megafonja is volt, ez azonban csak azután került elő, miután már szükség lett volna rá.
A regisztráció után hamar megtudtuk, hogy a kiírással ellentétben parkosítás (ami érdekelt volna) egyáltalán nem lesz, az a (szerintem 1 db) festő csapat pedig már betelt. Szóval maradt a szemétszedés, és még mindig járhattunk volna rosszabbul, mert volt, aki a Móricz téri gombát ment ganajozni (hajléktalanokkal együtt).
Kaptunk kesztyűt (egyet), kukás zsákot, és pólót (első BME-s pólóm), majd elindultunk szemétteleníteni az Egyetemváros nevű városrészt (Budafoki, Bartók, és környéke). Eleinte a szorgalmasabbak minden csikk, és kupak után lehajoltak, de később láttuk, hogy ez reménytelen, sziszifuszi munka.
Erről az egészről nem is a szervezés miatt írok, nem volt azzal gond (bár pont a Műhely, a legfőbb propagáló írta korábban, hogy az önkénteseket nem szabad becsapni, ha már idejüket, és erőforrásaikat áldozzák), és nem is az élmények miatt, mert azok meg nem voltak (ha nem számoljuk, hogy láttuk a BK egyik utcajelenetének forgatását a Bartókon, 2. képen a háttérben), hanem a tanulság miatt. A Közhír májusi számában (23. oldal) pont arról írtam, hogy mindenkinek csak egy kicsit kéne tenni, és minden megváltozna, viszont a jelenlegi "ha más sem, én sem" hozzáállás mellett akik tesznek is valamit, hamar elkeserednek. Most mi voltunk, akik tettek is valamit, és elkeseredtünk. Én legalábbis biztosan, mert tudtam, hogy egyrészt egy hét múlta ugyanúgy fog kinézni minden, mint mielőtt ott jártunk volna, másrészt pedig a változtatás is marginális/nulla volt, melyet eszközöltünk. A nap végére összegyűjtöttünk pár zsák szemetet, de valljuk már be: ezek meddő próbálkozások. Jót tesznek a PR-nak, meg kicsit lazább napjuk lett a kerületi FKF-eseknek, de semmi többre nem jók. Az igazi változást a fejekben kell elérni... és gyorsan.

Népbetegség a Nem-e

Míg Németországban az E-coli baktérium módosult, virulens típusa okoz járványt, hazánkban már régebb óta megfigyelhető egy járvány: a Nem-e kór. A betegség legfőbb tünete az "e" kérdőszócska helytelen használata, de a szimptómák közé tartozik még a hibás nyelvi fordulat helytelenségének, vagy használatának (utólagos) tagadása. A kór nem válogat, célcsoportjába ugyanúgy tartoznak fiatalok, és idősebbek, férfiak, nők, az alsó-, a középosztály, de még néha a magas értelmiség tagjai is. Megbetegedésre kevésbé, szinte egyáltalán nem hajlamosak a nyelvtanárok, és a nyelvművelők, illetve a nyelvészet területén dolgozók. Mivel az "e" kérdőszócska "nem" módosítószóhoz csatolása gyakran önkéntelen, és a vírusgazda által észrevétlen marad, általában nehéz meggyőzni az áldozatot betegségéről, pedig Magyarországon ez az egyik legsúlyosabb nyelvészeti betegség. Ennél súlyosabb csak a -suk, -sükölést okozó betegség, melynek célcsoportja viszont jóval szűkebbnek, és behatárolhatóbbnak mondható. Mivel a Nem-e járvány régóta jelen van a lakosság körében, és hatása nagyjából lekorlátozódik a már korábban említett két szimptóma szintjére, kis hangsúlyt kap a gyakori műveltségi problémák említésekor, pedig a nem fertőzött személyeknél a másodkezű hatás akár fizikai hallójárat-károsodáshoz is vezethet. Emellett egyéb, nehezebben tetten érhető tünetekkel bíró betegségek, mint az ikes ragozás képességének hiánya szinte már a normát képezik.

Legális graffiti?

Hőzöngésnek tűnhet, mert "amióta világ a világ (pontosabban amióta feltalálták a festékszórót), így csinálják", de bennem akkor is felmerült a kérdés: nem lehetne ezt kevésbé barbár módon? A városüzemeltetés elvárja a város polgáraitól, hogy óvják műtárgyait, közterületeit. De milyen alapon, ha őket sem érdekli ezek esztétikája?

Hogy konkretizáljuk a dolgot: a geodéziai mérések jelöléseire gondolok. Amikor ilyesmi mérést végeznek, bevett gyakorlat, hogy a kiemelt/fontos/nemtudomnemértekhozzá pontokat az aszfaltba fúrt csavarral és/vagy rikító színű festékszóróval bekarikázzák, és számmal jelölik. Eddig csak a belvárosban találkoztam ilyesmivel, viszont pár hónapja gombamód megszaporodtak a neonpink számok Lőrinc útjain, járdáin is. Ellenérvként felmerülhetne, hogy ezek idővel lekopó festékek, de még ha azok is, úgy tűnik, nem minden felületről. A reptéri út mentén a járdán (2. kép) van egy jelölés, amely legalább 10 éve ott van már.

Egyszerű téma, nem is igazán ragoznám tovább, csak már régóta meg akartam írni ezt a posztot, és a képeket is megcsináltam hozzá. Ti mit gondoltok, jó ez a módszer?

Azon filózom... (1. rész: Tudományok)

Amikor várom, hogy elkészüljön a pirítós, vagy forr a víz, hajlamos vagyok mély filozófiai diskurzusba esni önmagammal. Ezekből az érdekesebbeket kitálalom nektek is, mert miért ne. A kedvenc témáim általában a legmélyebbek, az egyik ilyen a tudományok alapjai. Itt van ez a föld már egy jó ideje, nemrég megjelent rajta az ember. Megjelent, és hozta a dolgait: kultúra, építészet, nyelvek, és többek közt tudományok. Ezeket a tudományokat két részre osztanám (az elmélkedés szempontjából): egyfelől vannak azok, amelyeket az ember kreált emberi kreálmányok kiegészítésére, segítésére. Ezekkel semmi gond, mert az alapjaikat teljes mértékben ismerjük, hisz mi alkottuk (ilyen például a géprajz, vagy az irodalom). Vannak viszont azok, amelyek a legjobb indulattal is csak tapogatózásnak mondhatóak egy sötét szobában: ezek azok a tudományok, amelyek a világ megismerésére irányulnak (például biológia, fizika).
Félreértés ne essék, a világ megismerése fontos, és dícséretes, hogy az ember, mint főemlős, elindult ebbe az irányba. Csak arról nem szabadna megfeledkezni, hogy mi itt albérlők vagyunk, és bármennyire is úgy tűnik, hogy urai vagyunk a helyzetnek, és jól elboldogolunk ebben a kis homokozóban, valójában arról sincsen fogalmunk, hogy mit nem tudunk.
Amikor teljes elméleteket vetnek el úgy, ahogyan például az időutazást szokták cáfolni az időparadoxonnal, vagy a más bolygókon való élet lehetőségét zárják ki a víz hiánya miatt, mosolyognom kell. Mert ugyanúgy, ahogy pár lépést hátralépve minden végtelenül egyszerűvé, és gyerekessé válik, ez is ilyen: "az nem lehet, mert nem tudjuk elképzelni". És miért kéne a világnak az emberi képzeletre korlátozódnia? Az univerzum is végtelen szerintünk, és miért? "Mert ha nem lenne az, mi volna mögötte?" Hát, kérem szépen, az egy dolog, hogy nem tudjuk elképzelni azt, hogy semmi (mert egész életünk alatt vagyunk, tehát van valami), de attól még nem lehet kizárni.
Ezért képedek el, amikor a komoly tudományok a komoly tudósaikkal úgy bizonyítanak, hogy valami "lehetetlen". Szeretnék emlékeztetni, hogy a "lét" is emberi fogalom, amely (igaz, hosszú, de akkor is csupán) tapasztalati megfigyeléseken alapul. Ha holnap megjelenne a semmiből a Hősök terén egy ötven méteres rózsaszín elefánt, akkor az is lenne hirtelen, csak épp eddig igen ritka volt.
Ezért igyekszem minél nagyobb szerénységgel szemlélni a világot, folyton emlékeztetve magamat, hogy fogalmunk sincs semmiről. Nem tudjuk, mi mozgatja az evolúciót, miért van ott az aranymetszés a levelek erezetében, miért nem húzták ki még soha a lottón az 1,2,3,4,5-öt, ez még mind felfedezésre vár. És lehet, hogy fel sem fedezzük, mert nem tudjuk felfogni, mert csak emberek vagyunk, az univerzum dolgai pedig jóval túlszárnyalnak minden emberi képzeletet. Na, kész a pirítós :D

Requiem egy diplomáért (2. rész: Magyarázni derogál)

Az egyetem egy intézmény, ez tudva való. Nem, nem a szó szerinti értelmére gondolok, mert az elég triviális. Úgy, mint ahogy a házasság is: egy hivatalosan megfogalmazatlanul létező világ, vagy aki akarja, nevezze életérzésnek. Lényeg, hogy elég sajátságos atmoszférája van. Azt is elismerhetjük, hogy az egyetemi oktatás nem pusztán a tananyag elsajátításából áll, sőt. Az a kisebb része a dolognak. Ahogy a sör sem lesz olyan, ha nem megfelelő nyomáson fő, az egyetemi hallgatónak is meg kell tanulnia az addig hallatlan elvárásoknak megfelelni. Idáig mindennel egyetértek.
Amit viszont nem vagyok hajlandó letudni egy legyintéssel, és azzal, hogy "hát, ilyen az egyetem", az a mérnökarisztokrácia. Ezt a kifejezést már az elején megalkottam, látva egy bizonyos, nem is ritkán fellelhető hozzáállást. A mérnökarisztokrata a többi tudományt (pl. a humán tanok) nem érti, de le is nézi, sajátját mindennél előrébb valónak tartja. Saját köreibe nehezen enged be újakat, hiszen a hierarchia fontos. Az ilyen hozzáállás egyenes következménye az is, hogy magyarázni neki derogál. Még akkor is, ha az a dolga.
Senki nem úgy születik, hogy mindent tud. Az egyetem definíció szerint arra van, hogy a jövő (esetünkben) mérnökeit ellássa mindazon tanokkal, melyek által igazi, elismert mérnökké válnak. Itt, ebben a fázisban nem lehet úgy kezelni az embert, hogy ezt, meg azt már rég tudnia kéne, ez nonszensz. Az egyetemen egy tanóra (ejtsd: előadás) merőben más koncepciót követ, mint a gimiben, ami érthető is, mert kell a hatékonysághoz. Az anyag sűrítve elhangzik, aki tudja követni, az követi, a többség csak jegyzetel, és később ül neki megérteni, ezzel nincs is baj. Van előadó, aki kérdések feltételére buzdít, de lássuk be: egy többszázas előadóban valószínűtlen, hogy interaktív legyen egy óra. Itt jön a hiba: ekkor fordul a hallgató a tanszéki segédlethez. A modernebb tanszékek PDF formátumú segédletei már egyre inkább (de még nem jellemzően) a hallgatók nyelvét beszélik. Viszont sok tanszék hivatkozik még régi, írógéppel szedett tankönyvekre, amelyek (és itt jön a tragikomikus rész) nem hajlandóak leszállni a magas lóról. Hahó, az órának vége, otthon ülök, várom a magyarázatot, és ugyanolyan fennkölt blablát látok szembe nézni velem a könyv lapjairól. Kérem, azzal, hogy itt olvasok, nem hátráltatok senkit, négyszemközt vagyunk, nyugodtan lehet magyarul is beszélni... De nem, a tankönyvnek is érthetetlen frázisokat kell ismételnie, mert magyarázni derogál. Úgy látszik, oktatni egy oktatási intézményben ciki. Lesüllyedni a hallgató szintjére ciki. Tanulja meg magától, vagy tudja eleve, de mi nem fogunk nekiállni magyarázni. Kérem, ez egy egyetem. Az amerikaiakat, meg a Thomas-féle kalkulust meg szídjuk, mert az kényelmes, és ami kényelmes, az eredően rossz, mi magyarok kemény legények vagyunk, nehezebben is meg tudjuk csinálni.
Régóta bosszant ez a dolog, de ami méginkább arra sarkallt, hogy írjak róla, az egy pozitív élmény erről a térről. Volt nemrég egy vizsgám, amelynek az anyagát kb. fele részben egy olyan téma tette ki, amelyet nem értettem. Mondanom sem kell, órán sem igyekeztek elmagyarázni. Aztán amikor egy tankörtárs belinkelt egy külföldi oktatófilmet 50 évvel ezelőttről, másfél óra alatt megértettem az egészet, és sikeresen levizsgáztam. Mindig mondom: nem vagyunk mi hülyegyerekek, csak az hiányzik, hogy valaki normálisan elmagyarázza. Mert néma gyereknek...