Gondolom, feltűnt már páratoknak, hogy a magyar média nem olyan, mint a nyugati. Gondolok itt most arra, amit egy példán keresztül tudnék a legjobban szemléltetni: ha az ember bekapcsolja a BBC-t, vagy a CNN-t, ott a hírbemondók bár komolyan és pontosan olvassák be a híreket, ha tévesztenek, mégse ciki, sőt, az is teljesen elfogadott, hogy kiegészítik az ismertetetteket a saját (és nyilván a csatornával leegyeztetett) véleményükkel, vagy megbeszélik egymás közt. Ugyanakkor ha egy magyar híradóban lenne ilyen (mint ahogy az RTL próbálkozott is vele egy időben, nem tudom, mi lett a kísérletből, hisz nem nézek tv-t), az teljesen furcsán venné ki magát, awkward lenne. Ugyanezt veszem én észre a magyar dalokban: Igaz, műfaj függvénye, mert például a magyar jazz-ről észre kellett vennem az utóbbi időben, hogy a fiatal, feltrekvő művészek olykor hihetetlen magas szinten űzik. De ha nézünk magyar popszámokat, a legtöbbször azzal találjuk szembe magunkat, hogy az énekes kínosan artikulál, logopédusokat gyönyörködtetve, tisztán mond ki minden szót, és ettől olyan érzése lesz az embernek, mintha hallott szövegértési gyakorlaton lenne egy nyelvvizsgán. És, ha belegondolok, ez tényleg elég műfajfüggő, mert vannak olyan magyar számok, ahol a szöveg első hallásra majdhogynem érthetetlen, viszont így legalább a dal dinamikája nem megy a rovására a dalszövegnek.
Hogy miért jutott eszembe erről írni? Mert nemrég felkapott volt Radics Gigi vadonatúj száma, amelyet korábban kiadott ám angolul is. És meglepődtem a kontraszton: hogy ugyanaz az énekesnő ugyanazt a számot mennyivel rosszabbul adja elő magyarul (a saját anyanyelvén), mint angolul.
Tulajdonképpen én azt is ki merném mondani, hogy a lámpaláz népbetegség. Nézzük meg a magyar színészeket: van egy kis csoport, akikre az ember rámondja, hogy igazán jó (akik sokféle szerepet is el tudnak játszani, nem mindig csak ugyanazt a stílust). Aztán vannak azok, akiket bár sokan kedvelnek, de azért... hát nem tudom. Aztán meg vannak a szappanoperák színészei (akik közt azért szintén van jó!). Ha ehhez képest megnézzük az amerikai médiatermékeket, mondjuk a hagyományos, amerikai formátumú sorozatoknál maradva, még a rosszabb sorozatok mellékszerepeire is jobb színészeket találnak, mint nálunk a főszerepekre. Azt nézve az embernek nincs olyan érzése, hogy egy sorozatot néz, elfeledkezik róla, hogy az nem a valóság. És, hogy ez miért lehet? A kommunizmus karótnyeltségét gondolnám én oknak. Amikor a "hivatalos dolgokat" komoly emberek intézték, a hírbemondók nem nevettek, a rádiósok, ha elrontottak egy mondatot, újrakezdték az egészet. És ebből nehéz ám kinőni. Nem is nagyon sikerült.
Vagy ezt csak én gondolom így?
