2014. december 24., szerda

Kedves olvasók!

Tudom, nem mindig vagyok a leghűségesebb blogger, de azért ti kitartotok. Főleg, mert egyszer feliratkoztatok, aztán leiratkozni már "fárasztó", plusz rádiócsend idején nem sok vizet zavar a blog, de azért na. :D Mint tudjátok, minden évben készítek egy különleges karácsonyi videót, ahol énekelni szoktam. Nem így idén, mert csak. Helyette Gróffal, hűséges útitársammal nekivágtunk múlt héten a péntek esti Koppenhágának, és erről felvétel is készült.

A Végzet Mérnökei blog teljes szerkesztősége (haha) ezzel kíván boldog karácsonyt.


2014. december 19., péntek

Tipikus dán! - Buszok

Na jó, kicsit sarkítás ezt az írást ebbe a kategóriába rakni, de sehová sem illik igazán, mivel a buszok tulajdonságainak egy része adott, hiszen a gyártó így csinálja azokat. Viszont van pár dolog, amelyet fogadni mernék, hogy a Movia (az itteni közlekedésszervező) ír elő.
Lassan kezdett csak feltűnni, hogy az itteni buszok sok furcsaságot csinálnak. Elsőként az tűnt fel, hogy a Volvo B7 RLE típusú buszok (amilyenből egyébként otthon is futtat párat a VT Arriva) hang alapján manuális váltósak (tehát a sebességi fokozatok közt több másodperc is eltelik), viszont a sofőr (láthatólag legalább is) semmilyen váltót nem manipulál. Azóta sem vagyok biztos az igazságban, de az egyik német lakótársam szerint ezek szekvenciális buszok, ahol hidrodinamikus nyomatékváltó alkotja a tengelykapcsolót, viszont a váltási jel manuális, nem automatikus, és a gázpedállal lehet fel-le váltani.
Aztán ott van az, amit imádok, de nagyon kevés buszon látni csak (még az itteniek közül is): a váltakozó indexlámpa. Egy lámpa helyett egymás alatt-felett kettő van, és ezek felváltva villognak. A Volvo szereti csinálni, más gyártótól nem is nagyon láttam még. Viszont ami kifejezetten idegesítő, az a klímarendszer. Általában a buszok gördülő szaunaként működnek, néha pedig fagyasztóládaként, de kellemes hőmérséklet egész kevés buszon van csak. Cserébe ott vannak a kicsekkoló-automaták (amelynél az e-jegyet kell leszállás előtt lecsippantani). Ezek hanggal is azonosítják magukat (a vakok számára), ha az ember a terminál tetejéhez teszi a kezét. Ekkor mondja azt a kis szerkeszet, hogy "CHECK-UD". Vagy, ha valaki úgy kapaszkodik, hogy takarja a terminált, akkor "CHE-CHEK-CH-CHEK-UD".
De van pár dolog, amely már inkább dán sajátosság, mint gyártói különlegesség: például, hogy itt a buszsofőrök menet közben hallgathatnak rádiót. Ha emellé vesszük azt is, hogy a sofőrfülke nem zárt, méginkább fura, hogy ez legális, bár szerintem kifejezetten jó dolog: személyesebbé teszi az utazási élményt, hogy az egyik sofőr komolyzenét hallgat, a másik meg 80-as éveket játszik. Amíg nem hörgős metal megy, addig nincs semmi baj. Viszont a megállóban a rádió automatikusan lehalkítja magát (az ajtók nyitott állapotát figyeli). Még egy érdekes dolog van, ami viszont az ajtófékre van kötve: amint egy busz beáll a megállóba, és a sofőr aktiválja az ajtóféket (amelyik nem az ajtót fékezi, hanem a buszt, és lehetővé teszi az ajtók nyitását), abban a pillanatban a tompított fényszóró kikapcsol, és csak a helyzetjelző marad. Ennek az okán már régóta gondolkodom, és a legjobb ötletem az, hogy nem akarják elvakítani azokat az utasokat, akik leszállás után a busz előtt mennek át. Mondjuk ez eleve erősen ellenjavallt, szóval gondolom, nem ezért van, de másra nem tudok gondolni.
Ami pedig az utastájékoztatást illeti, az megér egy külön írást, így arról később olvashattok!

2014. december 11., csütörtök

A dánok és a vizsgák

Dániában - de legalább is a DTU-n (az eddigi tapasztalatok szerint) nagyon máshogy állnak hozzá a vizsgákhoz, mint otthon. Kemény, harcedzett veteránnak érzem magam, amikor a BME-s vizsgákról mesélek. Már eleve akkor kiveri őket a víz, amikor azt hallják, hogy nálunk nem lehet semmi segítséget használni (legalásan, azaz). Na, de menjünk az elejéről!
Akik nem olvasták a nagy, közhíres cikkeket, azoknak egy kis ismétlés: itt a szorgalmi időszak 13 hétből áll (ebből egy hét őszi szünet), mely után 2 hét vizsgaidőszak következik. Egy félévben 2-3 vizsgának szokás áldozatul esni. Ki is kerekedik a szmeük, amikor mondom, hogy nekem idén 5 van (minden tárgyam vizsgás tárgy).


A vizsgáknál úgy tűnik, alapszabály, hogy segítség használható. Ez szigorú esetben (írásos vizsgánál) a tankönyvet jelenti, szóbelinél pedig, hogy a kérdés kihúzása után át lehet futni a jegyzetet. Vagy alternatívan minden kérdésre lehet készíteni egy rövid (PPT) prezentácót, amelyet a vizsgán csak elő kell adni.
Eddig két vizsgám volt meg: kedden egy szóbeli, ahol a kérdés kihúzása után átfutottam a jegyzetem. Nem is töltöttem ki az egy percet, annyira idegen volt az élmény, hogy legálisan, a tanárok áldásával nézegetem az otthon, előre megírt anyagot. Viszont a mai vizsga egészen elképesztő volt. Igaz, nem lehet azt mondani, hogy ez reprezentatívan leírja az írásbeli vizsgákat, de na.


A következőképp zajlott: az egyetem fedett sportcsarnokát mobil fallal kettéosztották, és a két termet telerakták egyszemélyes asztalokkal. Mindegyik asztal lábára rágyorsszorítóztak egy két konnektoros elosztódobozt. hogy legyen hová dugni a laptopot. A vizsga ugyanis digitális írásbeli volt: a teremben lekapcsolták a központi wifihálózatot, és aktiválták az "eksamen" nevű vezetéknélküli intranetet, amelyen keresztül csak az onlineeksamen.dtu.dk honlapra lehet fellépni, ahol az aznap tartandó vizsgák adatlapjai érhetők el. Diákkód és jelszó megadása után lehet belépni arra az űrlapra, amelyre a diák jogosult.


A vizsga elkezdése előtt mindenki elvett egy zöld borítékot, amelynek az elejére minden adatát felírta, a beadási kód kivételével, amelyet csak a vizsga befejeztével ad ki a gép. Normál esetben a borítékot egymagában kell leadni (hiszen a vizsga digitális), de a laptop meghibásodása esetén az papíron is leadható - ehhez álltak rendelkezésre mázsaszám a DTU fejléces négyzetrácsos lapok, és a vizsga elején kiosztott nyomtatott feladatsor.


Nade miért is volt könnyű a vizsga? Például, mert minden használható volt, amit az ember a laptopjára feltöltött előtte. Előadásdiák, 700 oldalas tankönyv PDF-ben, XLS kalkulátorok, stb. Aztán azért, mert feleletválasztós volt, ráadásul több választ is meg lehetett jelölni, és ha közte volt a jó, a megjelölt válaszok számának függvényében tört pontszámot lehet szerezni. Igen, ez mind a négy válasz megjelölésére is vonatkozik. Ja, aztán ott van az is, hogy a rossz válaszért nem jár mínusz pont. A végén a habra a cseresznye pedig, hogy a vizsgaszázalék csak 1/3-ban számít bele a tárgyjegybe, a többi részét a két évközi beadandó adja. Tehát eleve úgy mentem be a vizsgára, hogy a tárgy már megvan. Nevetséges, ugye? Mondjuk nem panaszkodom, mert igazán szívás lett volna mindez, ha tétje van, mert a tárgy nagyjából a matematikai programozás és az üzemszervezéstan szerelemgyereke. De akkor is szürreális élmény volt ilyen vizsgát írni.
Már csak azért is, mert úgy számoltam képletekkel, hogy a képletet akkor láttam életemben először (miután CTRL+F-fel kikerestem az előadásdiákról), ráadásul olyan feladatban, amellyel szintén soha nem találkoztam. És azt kell mondjam, szerintem a válaszok túlnyomó többségét helyesen jelöltem meg.


Végezetül az infrastruktúráról: az olyan dolgoktól kezdve, hogy ilyen flottul és high-tech környezetben megy minden, az olyan apróságokig, hogy az asztalok pozíciója a teremben szinte miliméterre stimmelt, nagyon frissítő érzés egy olyan intézményben tanulni, ahol ennyire tisztelik a diákok munkáját, hogy a lehető legjobban igyekeznek megkönnyíteni azt.

2014. november 30., vasárnap

Tipikus dán - Lányok!

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok túl nagy ellenzője a szoknyáknak. Ezért is örültem, amikor egy idő után kezdtem megfigyelni, hogyan is öltözködik egy tipikus dán lány. Így. :D Mindig érdekes észrevenni, bizonyos szubkultúrákban mi válik felkapottá, mint például itt a fekete harisnya a szürke miniszoknyával. Egyébként a képen van némi csalás: két csoporttársnőm közül csak az egyikük dán, a francia lányt pedig úgy tűnik, már kezdi befolyásolni a helyi kultúra. Szegények hülyének néztek, amikor felvetettem nekik a tipikus dán lányokról szóló poszt ötletét, de ez volt a legkivitelezhetőbb módja az illusztrációnak: mégsem akartam, hogy bilincsben hurcoljanak el, mert ismeretlen lányokat fotózgatok az utcán. :D

*****

Anyone who knows me also knows that I'm not the biggest opponent of skirts. This is why I was particularly happy to discover - after a while - what the typical Danish girl dresses like. Like this. :D It's always an interesting observation to see what becomes popular in certain subcultures. For example, over here, dark stockings and grey miniskirts. But there is some cheating involved in this picture: only one of my two classmates is Danish, the other one is French, but it seems local culture is already taking its hold. Poor girls must have thought me to be out of my mind when I proposed the idea of "the typical Danish girl" to them, but this was the most feasible solution of all. I didn't want to be dragged off in handcuffs for taking pictures of random girls on the street. :D

2014. november 16., vasárnap

A dánok és a könyvtárak

Van pár dolog, amire a dánok igen büszkék. Az egyik ilyen a "Danish design", amely kapcsán főleg székek jönnek elő, de ott van az a diffúz fényt kelző csillár is (most nézem, hogy "articsókalámpa" a neve), amely elég érdekesen néz ki. Engem ezek egyike sem vág hanyatt, viszont ahol szinte kivétel nélkül elismerően bólintok, azok a könyvtárak. Eddig csak egy párban fordultam meg, de minden elismerésem a dán könyvtárrendszeré.
Akik a Facebook-on is követik a blogot, azok már két képet is láthattak a témában: egyet a Lyngby könyvtár könyvvisszavevő automatájáról, egyet pedig a koppenhágai főkönyvtár aulájáról. És valóban mindkét tekintetben le vagyok nyűgözve. Egyrészt csodálatos, hogy ingyenes könyvtári tagsággal és országosan kereshető online adatbázissal szinte bármely könyvet "megrendelhetem", amelyhez kedvem támad. Az persze limitálja az embert, ha nem tud dánul, természetesen én is csak angol könyveket kölcsönzök. Megkeresik és átszállítják a tagkönyvtáramba, ahonnan ugyanúgy kikölcsönözhetem, mint bármelyik másik könyvet.
De most beszéljünk az építészetről! Akkor döntöttem el, hogy írnom kell a témáról, amikor múlt péntek reggel egy órával korábban jelentem meg az okmányirodában, mint hogy az kinyitott volna. Jobb ötletem nem lévén felcsaptam a google térképet, és megkerestem a legközelebbi könyvtárat. Amikor odaértem, már kívülről is látszott az épületen, hogy kitűnik a tömegből. Kicsit emlékeztetett a seattle-i központi könyvtárra. Belépve viszont az fogott meg, hogy nem egy olyan unalmas, poros és szocreál interiőr fogadott, mint az otthon szokás, hanem egy élő, modern épület, amely mer elrugaszkodni a megszokottól. Ott volt például az ifjúsági részleg, ahol a csillárok egy gyűrűre körben felszerelt asztali lámpák voltak, hogy mindenki odahúzhassa a könyv fölé, amit olvas. Vagy az, hogy a számítógépterem a legfelső szint panoráma részlegén kapott helyet, hogy a gépezők ha elnéznek a monitorról, az alant elterülő utca forgatagát lássák.
Naná, hogy itt élő, menő dolog könyvtárba járni. Akárhányszor voltam eddig könyvtárban, mindig nyüzsögtek az emberek. Időstől a fiatalig mindenki szereti. És nagyon könnyű is beleszeretni a könyvtárrendszerbe egy olyan országban, ahol van rá pénz és kereslet. Tényleg kíváncsi vagyok, el tudná-e érni a Szabó Ervin könyvtárhálózat ugyanezt a társadalmi pozíciót, ha azonos anyagi háttere volna. Vajon túlságosan veszett ügy a magyar olvasóközönség?


2014. november 14., péntek

A dánok és a...

...címmel indult cikksorozat a Közhír hasábjain ezév szeptemberében. Gondolom, sokan tudjátok, hogy a BME Közlekedésmérnöki karának kiadványánál immáron 5 éve vagyok újságíró, és ezen a kiköltözés sem változtatott. Minden hónapban más érdekes (és egyúttal hasznos) témát veszek elő, hogy aki a külföldi tanulást fontolgatja, kissé tájékozottabban hozzon döntést (már, ha épp Dániába akarna jönni).
Az újságban megjelent írások nagyobb lélegzetvételűek, de vannak olyan témák is, amelyek bár nem tesznek ki egy oldalt, de attól még hasznosak. Aztán vannak azok, amelyek nem férnek rá egy oldalra, ezért nincs helyük a nyomtatott sajtóban. Ezek a cikkek fognak megjelenni itt (szintén "A dánok és a..." címmel). Viszont mielőtt ez megtörténne, álljon itt egy kis felzárkóztatás azoknak, akik nem olvassák a Közhírt (a teljes archívumot a képre kattintva érhetitek el).

http://kozhirarchiv.bgk.bme.hu/

Az előző részek tartalmából:
  • A dánok és az első lépés, ebben van (majdnem) minden arról, hogy hogyan is kerültem a BME-ről ide. (Szeptember, 11. oldal)
  • A dánok és az oktatás, tehát minden, ami a tanulmányokkal és a tanulmányi élet ütemezésével kapcsolatos. (Október, 10. oldal)
  • A dánok és a közlekedés, egy nagyon szövevényes, két oldalas írás, amelybe még így sem fért bele minden. Mindenképp ajánlott! (November, 12.-13. oldal)

2014. november 13., csütörtök

Tipikus dán! - Kéztörlőtartók

 
Új sorozat indul: ezek az írások apró kis szösszenetek lesznek, amelyek valami olyan jelenséget vagy szokást mutatnak be, amelyekkel korábban sehol nem találkoztam, de itt lépten-nyomon beléjük botlok. Elsőként beszéljünk a mosdókban elhelyezett papírtörlők tárolójáról! A legtöbb középületet már átvették a modern, műanyag Tork tartók, de a DTU szinte összes épületében ezek a régi, rácsos eszközök vannak. Ami a különleges (és idegesítő) bennük, hogy a papírt nem alulról, hanem felülről kell kihúzni, pontosabban leemelni a kupac tetejéről. És amikor a tartó jól meg van rakva, az ember keze pedig vizes, nagyon nem jó dolog felfelé nyúlkálni, hogy a víz a bokájáig csorogjon végig a ruha alatt.

2014. november 12., szerda

Két vlog szeptemberről

Felkerült két újabb videoblog. Az első azért kicsit suta, mert eredetileg két részes lett volna, de az első részben hosszasan letakartam az ujjammal a mikrofont (jobbkezes még a telefon is "-.-), így pont a téma ismertetése, nevezetesen a nyomtatás menete lemaradt. Ettől függetlenül a buszon az önállóan is értelmezhető, amikor a DTU költségbetéséről beszélek.





A második videó ugyaneznap készült, de a buszról leszállva már a dán jegyrendszer (a Rejsekort - "Utazókártya") érthetetlenségéről és szerencsétlen szabályairól mesélek, méghozzá igencsak hosszasan.


2014. november 6., csütörtök

Kedves Közhír olvasóközönség!

A novemberi számban ígért írások (pénzügyekről, hivatali ügyintézésről, stb.) még nincsenek kész, mert ezek nagyobb lélegzetvételű írások lesznek, az idő pedig nem olyasmi, amiben a DTU-n tanuló hallgatók lubickolnak. Mindenesetre nem jártok rossz helyen, a hétvégén tervezem megírni a hiánypótló sorozat első írását. Addig is nézzétek meg az eddigi írásokat, született már pár érdekes olvasmány.

2014. október 19., vasárnap

A Gróf és én - II. rész

Ott hagytuk abba, hogy a Grófot boldog tulajdonosaként tolom ki a Lyngby torv-ról. Utána következett egy kis szerencsétlenkedés, mivel egyrészt telefonról kellett lelesnem az útvonalat hazafelé (amelyet egészen addig csak busszal tettem meg). Másrészt pedig a bringát is meg kellett szokni (például a három fokozatú agyváltó kezelését, illetve visszaszokni a kontrafékhez). De hazaértem úgy 30-35 perc alatt, viszont záram csak az a fajta volt, amely a tolvajt 7 miliszekundum erejéig tartóztatja fel. Ádámtól kaptam jobbmintasemmi alapon, de az utcán nem mertem kinn hagyni szegény bringát, az alagsori, zárható bringatárolóhoz pedig még nem volt hozzáférésem. Így az első éjszaka velem aludt a szobában, az akkor még meg nem lévő bőr kanapé helyén.
Ádámtól elkértem a bringaszerszámait, hogy néhány dolgot megigazítsak, és a Gróffal ekkor vesztünk össze először. Illetve nem is összeveszés volt ez, inkább csak félreértettem: ugyanis amikor a sebességváltó vezérlőkarját helyeztem át a kormányrúdon, a bowden vége kiugrott a vezérlőkar kampójából, így üzemképtelenné vált az egész váltó (3. sebességben ragadt). Órákat töltöttem az interneten, míg végre rájöttem, hogyan is kell orvosolni a problémát (korábban soha nem volt dolgom nyitott mechanikájú agyváltóval, így nem tudtam pontosan a csavaros hosszkalibrálás menetét).
De mivel csak a bowden visszabújtatásáig jutottam, a fokozatok továbbra sem voltak a helyükön, plusz a szél is fújt másnap reggel, hétfőn még busszal mentem egyetemre. Az első reggelt kedden töltöttük együtt: 40 percbe telt, míg beértem az egyetemre, és még így is csatakosra izzadtam. Ekkor szegény Gróf még nem nézett ki a legelegánsabban: a fényszóróját leszereltem, az elülső fényvisszaverőt BKK-s csuklópánttal oldottam meg (a vázra tekerve), a hátsó csomagtartó pedig (a képen is látható módon) elállt, mivel a nemműködő kerékzárat is leszereltem (hogy senki se zárolhassa, mert fogalmam sem volt a kódról). A digitális sebességmérőt is felszereltem rá, melynek kábele körbetekerte a váz elejét, így szegény jármű inkább hasonlított hobóra mint uraságra.
Míg kedden délután volt órám, szerdán már reggel kellett mennem, ráadásul sikerült késve (pont 7:20-kor) indulnom, így tekertem, mint a veszett egér, hogy beérjek 8-ra. Az utat 35 perc alatt tettem meg, cserébe úgy leizzadtam, mintha egy medencéből másztam volna ki.
A hét közepén megvettem a jó minőségű (és egy véletlen folytán színben passzoló) zárat, illetve kértem hozzáférést a zárható bringaátrolóhoz. Ugyanennek a hétnek a végén néztem rá először mechanikailag a szerkezetre: leszedtem mindkét kereket, beállítottam a váltót rendesen, lemostam és megvizsgáltam az eredeti világítási rendszer állapotát. Nem sokkal később pedig kaptam egy telefonhívást a rendőrségtől, hogy én vagyok az egyik nyertese a közlekedésbiztonsági kvíznek, és jelenjek meg Lyngby egyik bringaboltjában az ünnepélyes átadóra. Habár az átadó nem volt anniyra ünnepélyes, nyertem egy fehér sisakot (ráadásul pont olyan kivitelűt, amilyet szerettem volna, a régimódibb kobak kinézetűt).
Teltek, múltak a hetek, és elkezdtem terveket kovácsolni a felújításra. Kerestem például pár pótalkatrészt a bringatemetőben (az a terület a nyílt téri bringatároló mellett, ahol a korábbi diákok által hátrahagyott, megcsonkított bringák fekszenek), illetve új eszközöket is vettem: hátsó kerékkülsőt, csomagtartókosarat.
Amikor először szereltem le a hátsó kereket, semmi gond nem volt a váltó újrakalibrálásával. Viszont amikor másodszor tettem ezt meg, az új külső felhelyezése céljából, két órát szívtam a művelettel, és még a végére is csak elfogadhatóan működött, nem tökéletesen. És ezt is csak csütörtökig: akkor ugyanis (útban a DTU felé) elkezdett kiugrálni sebességből, és csak annyira tudtam megszerelni, hogy 2. fokozatban maradva be tudjak érni. Ugyanígy mentem haza is. Pár nappal később, szintén menet közben befelé a kézifékszerkezet egyik fékpofája fékezés közben egyszerűen lerepült (valamikor korábban elveszíthettem róla az anyát). De korábban a kitámasztó lazult le olyannyira, hogy beleütközött a pedálba, így ezt is a város közepén kellett leszerelnem. Kezdtem kétségbe esni, hogy talán valóban rossz vétel volt a Gróf, ha egyszer szép, de megbízhatatlan. Szerencsére a pech-sorozat megfordult, amikor rájöttem, miért nem sikerült helyesen kalibrálnom a váltót. Ezzel az új tudással felvértezve már sikerült visszaállítani a tökéletes üzemet. Illetve kezdeti feltételezésem kezdett bebizonyosodni: mivel régi szerkezet, az elején sok időt kell ráfordítani az összes kis nyűgje kiismerésére, de ha egyszer minden csontváz kiesett a szekrényből, nagyon megbízható géppé válik. Újabb megoldandó probléma volt, hogy a hátsó kerék szép lassan előrekúszik a váz hornyában. Kértem ádámtól két záró alátétet, de ezek túl vékonyak voltak, nem oldották meg a problémát. Így vettem két rendeset, azok felszerelésére a mai napig nem jutott időm. A fékpofák kérdése megoldódott (szintén) záralátétek felhelyezésével, illetve az anyák rászorításával. És megszületett bennem az elhatározás: helyrehozom a kerékpár eredeti világítási rendszerét, de LED-es belső kialakítással. Apám segítségével megterveztem az áramköröket, majd Magyarországra hazalátogatva megvettem a komponenseket (itt minden alkatrész az otthoniak kilencszeresébe kerül). Fényforrásként melegfehér LED-ek szolgálnak (hogy a bringa kinézetéhez és korához illjen), áramforrásként megmarad az eredeti, remek állapotban lévő dinamó, a bringa megállása után pedig a fények még ~2 percig világítani fognak, erről kondenzátorok gondoskodnak majd.
Míg otthon jártam, vettem gumipók-hálót is a hátsó kosárra, hogy az iskolatáskát ne csak betegyem a kosárba, hanem biztonságban is tudjam.
Azóta már összeszokott csapat vagyunk: ő visz bevásárolni, bankba, városnézni. El is áztunk már együtt: egyik este az egyetemen ért az eső, így mire hazaértem, még a kabátom is majdnem átázott. Megvannak az egyetemen a szokásos parkolóhelyei (a képen például a 115-ös épület előtti fedett tanári parkoló látható, ahol a kormányrúdnál fogva lehet lógatni a bringákat). Ha sokáig vagyok az egyetemen, sötétben hangulatos zenét hallgatva (szó szerint) hazaszáguldani, reggelente pedig jó leelőzni a tömeget, ha sietek. Sosem gondoltam volna, hogy az első autóm egy bringa lesz!

U.i.: azóta kiderült, hogy a srác, aki a B terv bringámat vette meg (amelyik miatt elbizonytalanodtam a Grófot illetően) itt lakik a koliban. És a bringája még az elején ledobta a láncot. Míg az enyém még előrecsúszott kerékkel, a láncházat súroló lánccal is kitartóan gurult.

2014. október 8., szerda

Vlog: a futballpályán

Videón nem jön át, de egy elég nagy sportpályán járkálok és elmélkedem.


2014. október 4., szombat

Vlog: a tárgyfelvételről

Szeptember első hetében a tárgyfelvételről, illetve az órarend-módosításról beszélek a kihalt kantinban.


2014. szeptember 24., szerda

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - II. rész

Hogy halálra fagytam-e? Nem, mivel a welcome party összejövetelen ott volt az épület 12 éve rezidens gondnoka is, akinek elpanaszoltam bánatomat. Erre ő kerített egy pótkulcsot, és (ezek szerint bárki szobáját kirabolhattam volna, de én) átcipeltem a cuccaimat a saját szobámba. Ezek után már nyugodtabban mentem vissza a kocsmába, ahol éjfél körülig iszogattunk a többiekkel. Ja, egyébként a welcome party során csapatokba osztottak minket, majd mindenféle játékokban kellett versengeni a többi csapattal. Büszkén jelentem, hogy én tekercseltem a legjobb wcpapír-múmiát, de sajnos az ellenséges csapatnak, mivel egyenlőtlen volt a létszám, és engem átsoroltak. A játék végén viccesen jegyeztem meg, hogy és most ezt a sok wcpapírt fel kéne vinni a szobába, nem sejtve, hogy később valóban jól jött volna. A csapatunk egyébként nem nyert, csak a "legjobb név" kategóriában, amelyben viszont osztatlan győzelmet aratott. Ezt pedig az magyarázta, hogy a csoportban lévő kanári-szigeteki csaj kitalálta a sátáni vikingek nevet ("Satanic vikings"), amit az akcentusa miatt a játékvezető sátáni palacsintákkén értett ("Satanic pancakes"), de ez annyira megtetszett nekünk, hogy megtartottuk. A név később is formálódott kicsit, az egyik állomásnál például használt palacsinták ("Second hand pancakes") néven fogadtak minket.
A játékok és az este végén felcsempésztem kettőt az ingyen szendvicsek közül a szobámba, hogy másnap legalább valamit tudjak enni. Kiderült (természetesen), hogy wcpapír és internet sincsen. Míg az előbbire szerencsére sikerült alternatívát keríteni, kommunikáció terén el voltam vágva a külvilágtól. Bár fogtam néhány wifi jelet, de mindegyik kódolva volt. Így a textil csomagból frissen kibontott sprőd, vegyszerszagú lepedővel és 70% poliészter ágyhuzattal megágyazott ágyban hajtottam álomra a fejem a fehér munkásbakancsnyomokkal összejárkált padlójú, függönytelen szoba közepén.
Másnap reggel, miután megettem az egyik félig megaszalt szendvicset az előző napról, bemerészkedtem a nagy, közös konyhába. A kollégium két épületből, a két épület 3 lépcsőházból, a lépcsőházak 3 szintből állnak, és minden ilyen szinthez tartozik egy konyha. Tehát a Tingbjerg kollégiumnak összesen 18 konyhája van, és a kollégium lakói is eszerint vannak felosztva. Paranoid megfontolásokból nem a saját konyhám számával szemléltetem a nevezéktant, de például a 6-os lépcsőház 2. emeleti konyhája a Kitchen 6.2. Minden konyhának van egy képviselője, és minden hónapban van konyhagyűlés. A konyhának van továbbá havi és "egyéb" költségvetése. Előbbiből fogyóeszközöket és egyéb konyhai kütyüket lehet venni (kesztyű, krumplihámozó, mosogatószer), utóbbiból pedig bármi mást, amire a konyha népének közösen lehet szüksége (vasalódeszka, társasjáték, stb.).
Szóval benyitottam a konyhába, sehol senki. Oldalra nézve a szekrénysor ajtaján (amely egyben írófelület is) megláttam egy névjegyzéket azokról, akik már beköltöztek. Ha jól emlékszem, csak kb. 4 név volt fenn. Felpingáltam az enyémet is. A másik ajtón pedig megtaláltam egy örömteli információt: a konyhai wifi jelszavát. Sajnos azonban nem működött, így a DTU felé vettem az irányt, ez ugyanis 26-a, kedd, a régóta beharangozott Introduction week (bemutatkozó hét) kezdete volt. Amikor a kampuszra értem, fel tudtam csatlakozni a telefonommal az egyetemi wifire, és első ízben üzenni apunak előző délután óta.
Innentől rányomok a gyors tekerés gombra: a szoba hétről hétre fejlődött. Először összeraktam az íróasztalt. Aztán feltakarítottam. Aztán mentem panaszkodni a lakhatási irodába, hogy ez mégis hogy. Aztán rácsempésztem az ("Akkor menj és vedd meg az Ikeában ami hiányzik, és add ide a számlát") listára olyan dolgokat is, amelyekre szerintem csak bűntudatból bólintottak rá. Később kaptunk zuhanyfüggönyt a proton méretével vetekedő fürdőszobába, illetve karnist és "árnyékoló" függönyt a fő lakrész ablakához. Pár nap múlva fel is szerelték (először nekem, mert hagytam egy kis cetlit az ajtón, hogy nyugodtan jöjjenek be a munkások a távollétemben). És ahogy felszerelték, rögtön lecseréltem az általuk adott, szinte átlátszó "függönyt" a szobában eredetileg ott lévő vastag, fehér vászonfüggönyre, amely nem csak, hogy ellátja a funkcióját, de még csak rá sem lóg az ablak alatti parányi radiátorra. Később kinyomtattam párat a fényképeim közül fekete-fehérben az egyetemi könyvtárban (ingyen), és csináltam belőlük egy elrendezést a falra. 
Az épület elől összeszedtem egy kétajtós kis kabint, a szemétben találtam egy (tökéletesen működő) két főzőlapos rezsót, Ádámtól (a magyar szomszédom) kaptam egy ikeás kisasztalt, szóval éjjeliszekrényem is lett. Rá egy hétre meghozták a forgószékem és a padlóvédőt, továbbá még egy polcot, amelyet Alberto-nak ajándékoztam (az "olasz", akivel azóta is meséljük mindenkinek a szobakulcsunk történetét). És múlt hét végén egy bőr dívánnyal is gazdagodott a szobám, amelyet (igen, nem hülyéskedem) szintén egy ház előtt, a szemétben, illetve mellette találtam. Rengeteg mesélnivaló van még a Tingbjerg kollégiumról, de a szoba történetéről egyelőre legyen elég ennyi. Későbbi írásokban tervezek mesélni a mosodáról, az építkezésről, az egyetemre bejutásról, meg ami még jön.

2014. szeptember 16., kedd

A Gróf és én - I. rész

A történet legelején hadd szögezzek le valami: akinek Dániában nincs bringája, az csak turista lehet. Kicsiktől az idősökig, férfiak, nők, mindenki teker. És mindenhová. A többsávos főútvonalakat például olyan széles kerékpárutak kísérik, amelyeken még egy busz is elférne. Nem ritka az osztályozó sem egy-egy jelzőlámpánál (magyarul: kanyarodó- és egyenesen haladó sáv különválasztva, külön jelzővel).
És akkor most nézzük, hogy jövök én a képbe: augusztus 20-a óta vagyok az országban, de különböző komplikációk miatt csak nem sikerült bringát találnom. Főleg azért nem, mert szeptemberben az országba tóduló rengeteg nemzetközi diák miatt nagyon felmegy a használt kerékpárok iránti kereslet (és megjegyzendő, hogy egy használt bringát 800 koronás, azaz 32.000 forintos alsó ártól lehet általában megkaparintani), a kínálat pedig ezzel párhuzamban egyre fogy. Kapóra jött tehát a DTU-nak otthont adó Lyngby önkormányzata és a területi rendőrség közös kezdeményezése, melynek keretén belül a korábban lefoglalt vagy összegyűjtött kerékpárokat szerelőtanoncok által felújítva kínálták megvételre kifejezetten diákoknak, 500 koronás egységáron. És igen, ez még mindig 20.000 forint, de amint a magyar ember megtanul helyi számokban gondolkodni, a földre rogyik, és az ég felé nevet: ennyiért működő bringát (ráadásul szeptemberben) nem lehet kapni máshol!
Szeptember 14-én (habár vasárnapi nap volt) már 7 előtt fenn voltam, hogy 8:30-kor ott lehessek Lyngby egyik terén, ahol 10:00 órától (!) kezdődött a vásár. A magyar vér diktálta nekem, hogy ennyivel korábban jelenjek meg, de volt is értelme: a 3. sorszámot kaptam (igen, ketten még ennél is korábban odamentek, egy brit srác és egy amerikai lány). Ez pedig azért volt fontos, mert (bár nem tudtam) a bringaválsztás jogát sorszám alapján adták meg, tehát én kettő kivételével bármelyikből választhattam. Egymást szúrós tekintettel méregetve köröztünk a bringák körül: végigjártam a teljes placcot (volt nagyjából 50 bringa), és amint megláttam a Grófot (később ezt a nevet találtam a legtalálóbbnak rá), elfogott az az érzés, amikor azonnal tudom, ha valami később az enyém lesz.

Aranybarna fényezésével és csillogó króm szerelvényeivel kitűnt a tömegből, tartásával pedig egy letűnt kor méltóságát sugallta (a 60-as évek végére / 70-es évek elejére datálták a szervezők). Körbejártam, megnyomkodtam, kerestem a hibáit, de csak nem találtam. Közben odajött az egyik szervező és elkezdett mesélni a bringáról; mármint nem a konkrét történetét, hanem inkább műszakilag. Például, hogy bár vannak repedések a hátsó kerekén, messze van még a cserétől, meg, hogy a hátsó kereke köré szerelt (és Dániában igen gyakori) kerékzár nem kulcsos, hanem kombinációs pöckös kivitel, amilyet gyerekkora óta nem is látott. Gyors műszaki szemle után megállapítottam, hogy az állapota a többihez képest jó (a korához képest pedig bámulatos). Ettől függetlenül kinéztem egy B-terv bringát is, ha az előttem lévő srác lenyúlná ezt. De nem tartottam tőle, mert sem ő, sem a később összegyűlő tömeg közül nem nagyon nézegette senki. Próbáltam is rájönni miért: csak én látnám az igazi értékét? Mindenki az olyan lélektelen kerékpárokat nézegette, mint a B terv bringám: ha lelakatolom, beleolvad a tömegbe.
És igaz, olyan bringát akartam, amely nem képez vonzó célpontot a tolvajoknak, a Grófot mégsem találtam túl hivalkodónak: meg tud az is bújni, ha valakinek nincs szeme az igazi értékeire. De mégis van annyira stílusos, hogy nem szégyellek felülni rá, sőt: sorra kapom a dicséreteket rá. Még reggel kipróbáltam a két kiszemelt bringát (körbegurultam velük párszor a teret), és amint közelgett a 10 óra, az amerikai lánnyal, akivel közben elbeszélgettünk, szúrós szemmel néztünk bárkit, aki a kiszemelt bringák közelébe merészkedett. Végül az egyik szervező örömmel üdvözölt mindenkit, és elmondta, hogy nem számítottak ekkora tömegre. Hogy miért, azt mondjuk nem tudom: egy ilyen ajánlat még egy darab trapistasajtnak is megérné. Amikor elkezdték a számokat sorolni, örömmel toltam oda a Grófot a pénztárhoz. Ekkorra már több szervezőnek elmondtam, hogy őt fogom választani, akik mosolyogtak is, amikor látták, ahogy nemsokára az enyém lesz. Az egyik szervező azonban megkérdezte, van-e sorszámom, amikor látta, hogy tolom a bringát. Amikor mondtam, hogy igen, rákérdezett, hogy ilyen alacsony-e az a szám. Amikor azt is megtudta, hogy igen, csalódottan árulta el, hogy ő akarta megszerezni azt a bringát. Ekkor már kezdett elpárologni a döntésem iránt érzett bizonytalanság, viszont miután kifizettem és félreálltam vele, végleg elmúlt: többen is megdicsérték, sőt, valaki meg is akarta venni, amikor épp nem voltam ott mellette, és leláncolva pihent a parkolóban.
Amit pedig kihagytam: még a számsorolás előtt odajött hozzám egy fiatal nő, akiről kiderült, hogy az egyik helyi újság riportere, és megkérdezte (mivel látta, hogy nagyon korán érkeztem), hogy csinálhat-e velem interjút. Mondtam, persze, elvégre én is újságíró vagyok. Miután pedig kifizettem a bringát és toltam ki a térről, ismét odajött, hogy lefotózzon vele. Sőt, egy másik lap fotóriportere is kért képet.
Még ott, a téren az egyik bringabolt kihelyezett képviseleténél vettem két küllőprizmát, illetve három abroncslepattintó micsodát, majd elindultam, hogy végre részévé váljak az oly régóta csak kívülről szemlélt tekerő társadalomnak.

Videó is van, természetesen (bár ezáltal ugrálunk az időben, mert ezelőtti videókat is fel fogok tenni). A feliratot kapcsoljátok be, mert az első felvételen voltam annyira művelt, hogy végig letakartam a mikrofont.


2014. szeptember 14., vasárnap

ShaunVlog

Új YouTube csatornát indítottam, ahová rövid kis snitteket fogok feltölteni egy-egy érdekes témáról. Ezek szépen, szemléletesen helyettesítenek egy rövid bejegyzést (mert ha egyszer elkezdek beszélni a kamerába, mindig hosszúra nyúlik). Ezt a videót a telefon giroszkópja elforgatta, és bár a YouTube-bal visszaforgattattam, eltart kis ideig, míg átveszi a váltoásokat. Szóval aki azon melegében akarja nézni, az viselje el, hogy a föld helyett a falon járok. :D


2014. szeptember 8., hétfő

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - I. rész

A nemzetközi mesterdiákoknak a DTU (Dán Műszaki Egyetem) az első évre garantáltan ajánl szálláslehetőséget, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de keres magának. Tudni kell azt is, hogy Dániában lakásválság van: eleve minden drága, de a szállások különösen, plusz néhány albérletre / kollégiumra a várólista akár egy éves is lehet. Így kevés ember van, aki nem fogadja el az ajánlatot. Én sem utasítottam vissza, sőt! Kifejezetten örültem, hogy a Tingbjerg Kollegiet nevű helyre kerülök, ahová mindig a nemzetközi diákokat teszik. A kollégium tájékoztató oldalán örömmel olvastam, hogy az épületet nemrég újították fel, plusz a kép alapján is szimpatikus volt. A történet vége azonban természetesen nem itt van.
Augusztus 20-án, szerdán érkeztem apámmal az országba. Az első éjszakát hotelben töltöttük, azzal a tervvel, hogy másnap megyek a szoba kulcsáért a DTU lakhatási irodájába, és áthurcolkodom. Csütörtökön azonban megtudtuk, hogy a szoba még nincs kész, így csak hétfőn kaphatom meg a kulcsot. Ez volt az első baljós jel. Sebaj, gondoltam, legalább én leszek az új szoba első lakója. Hétfőn megjelentünk újból, szemünk nem csak az esőtől csillogott. De sajnálkozva közölték, hogy nem találják a kulcsot. Viszont odaadják helyette egy másik szoba kulcsát (a még júliusban elküldött bérleti szerződésen természetesen nem ez a szoba szerepet). Költőileg rákérdeztem, hogy ez a szoba ugye van ugyanolyan jó, mint az eredeti. Biztosítottak, hogy igen. Ám legyen, felmarkoltam a szobakulcsot és a textilcsomagot (a fejlécen is azt szorongatom, de alant is az látható, tartalma paplan, párna, konyharuha, törölköző, kéztörlő, törlőkendő), és elindultunk apámmal megnézni a szobát.
 Mire odaértünk, már szakadt az eső, így egyik kézben esernyővel, másikban a nem épp könnyű (cserébe neutroncsillag) táskával kerestük először a kollégiumot, majd a szobámat. Az első lépcsőházba berontva (a mágneszárat működtető jeladóval) nem találtuk a szobámat, de egyik folyosót sem nyitotta a mágnes. Így mentünk a következő lépcsőházhoz, ott hasonló sikerrel jártunk. Végül elszörnyedve láttuk, hogy a megfelelő lépcsőházhoz tartozó épület nyakig fel van állványozva. A lépcsőházban állt a kosz, a folyosókon nem volt linóleum, a falakról ipariáram-kábelek lógtak, az ajtók kilincseit pedig elektromos kábelekből tekert fogantyúk helyettesítették.
Építési törmeléken bukdácsolva eljutottunk az utolsó pillanatban kapott csereszobámhoz, amelybe benyitva annyira legörbült a szám, hogy alul összeért és kiesett az arcomból. Bár maga a szoba valóban vadonatúj volt (épületgépészetileg és burkolatok terén is), a szobában 1 db lábak nélküli ágy, egy kisasztal, egy szemetesvödör benne leszerelt csillárral, egy állólámpa és egy billegő forgószék állt a hozzá tertozó billegő íróasztallal. Na jó, egy egész tisztességes karfás szék is volt még, de el nem tudtam képzelni, hogy az éjszakát itt töltsem, de nem igen volt választásom, mivel a kollégiumi ismerkedős buli aznap éjszakába nyúlt. Áthoztuk tehát apámmal a maradék cuccomat a hotelből, majd mindenemet a szobába zárva le is mentem a welcome party-ra. Úgy váltam el apámtól, hogy mondtam neki, szerintem internet sem lesz, így lehet, hogy rádiócsend lesz a másnap kezdődő egyetemi regisztrációs programsorozatig.
Az ismerkedés közepén, amikor épp kisebb túracsoport indult kolitúrára, beállt a parkolóba egy VW lakóautó, kiugrott belőle három olasz srác, és az egyikük felkiáltott, hogy Shaun-t keresi. Igencsak meglepődtem, de mondtam, hogy én vagyok. Kiderült, hogy a szoba, melyet nekem adtak, igazából az övé. Ekkor viszont feltettem hangosan a kérdést, hogy akkor kinél van az én szobám kulcsa (mondták a lakhatási irodában később, hogy keressek egy bizonyos xy nevű görög lányt). Szerencsémre a lány is a csoportban volt épp, és jelentkezett, hogy bizony nála van. Szóval odaadtam az olasznak a kulcsot, hogy menjen fel, én is megyek mindjárt, de mennem kell tovább a kolitúrval. Nem ez volt életem legbölcsebb húzása, ugyanis a túra végeztével, a szobához felnézve beigazolódott a közben érlelődő félelmem: a szoba zárva, senki sehol. Szóval bár megvolt a kulcsom a saját szobámhoz, a cuccaim mind el voltak zárva. Ráadásul a szobám bútorzata (ha lehet) még szánalmasabb volt, mint az előzőé. Az íróasztal darabokban hevert a padlón, forgószék helyett a dán design büszkeségének lestrapált példánya, egy ant chair állt, és sem kisasztal, sem szemetesvödör nem volt. Később azonban rájöttem, hogy azért jól jártam: volt például egy szettnyi vastag, fehér vászonfüggöny (persze karnis nélkül), illetve egy elég jó polc (és az íróasztal is ugyanabból a szettből való volt, csak össze kellett rakni - imbuszkulcs nélkül).

Végül a cuccaim nélkül, az üres ágyon dideregve fagytam halálra?
Miért jött jól később a vászonfüggöny?
Mi lett az olasszal?
A következő részből kiderül!

2014. augusztus 22., péntek

Kezdeti lépések

Na, szóval át kell szoktatni magamat arra, hogy inkább sokszor írok kicsit, mint kevésszer nagyot. Úgyhogy álljon itt az, ami eddig történt:
Kiköltözésem előtt három fő dolgot kellett még Magyarországon elintézni:
  • kihúzatni a bölcsességfogamat
  • kiváltani a D kategóriás jogosítvánomat
  • elköszönni mindenkitől, akitől csak lehet, és elvarrni különféle szálakat
Ebből az első kettőt sikerült maradétalanul teljesíteni (bár annyira kicentizve, hogy a bölcsességfogat bár 13-án vették ki, de varratszedésre 19-én mentem vissza, illetve a buszjogsit 18-án tudtam "megrendelni" attól fügetlenül, hogy már április végén levizsgáztam, de ez egy naaaaaaagyon hosszú sztori, majd egyszer talán leírom). Ami az elköszönést illeti, nem mindenkivel sikerült megoldani, illetve nem minden kintlévőségem került vissza hozzám, de ez van. Különösen bosszantó, hogy az éppen olvasott könyvemet sem tudtam befejezni, mert könyvtári volt, és nem hozhattam magammal.
Izgalmam sokkal alatta volt az előzetesen elképzelt szintnek. Nem tudom, miért, de ahogy közeledett az időpont, annál inkább vártam, hogy túl legyek rajta, inkább türelmetlenül, mint szorongva. A pakolás 19 délutántól egészen éjszakába nyúlt de az sem volt akkora logisztikai rémálom, mint gondoltam. Egyszerűen csak mindent összehordtam a nappaliba, ami kellhet, minden kategóriát végigküldtem egy szelekción, a maradékot meg zsákoltam és beraktam a bőröndbe. Ennyi.
Amikor végeztem, mindkét bőröndöt lemértem, de egyik sem haladta meg a súlykorlátot (az egyik 20, a másik 22 kg-ot nyomott). Ettől függetlenül a reptéri mérleg már 23,2 illetve 25,7 kg-ot mutatott, ez utóbbira pedig a fiatal check-in pultos srác fel akarta számítani a túlsúlydíjat. Mivel a bőrönd ekkor már fóliázva volt, vajmi kevés kedvünk volt kipakolni, így lemértük két másik mérlegen, amelyek következetesen 1 kilóval kevesebbet mértek. Így már sikerült meggyőzni a srácot, hogy akor tán mégse kelljen 15.000 túlsújdíjat fizetni.
Miután az utolsó embertől is elbúcsúztam (aki egészen a repüőgép beszállófolyosójának végéig kísért, lévén reptéri dolgozó), útnak indultam életem eddigi legnagyobb lépése felé.Finnair-rel repültem és Helsinki-ben szálltam át. Mindkét repülőúton csak a leszállás volt kissé rázós, de edzett utazó lévén csak kicsit kellett lenyelnem a szívem a végén. Megérkezésem és a bőröndjeim begyűjtése után jött egy kis izgalom, mivel egyik kijelzőn sem szerepült apám gépe (akivel Koppenhágában beszéltük meg a találkát). És mivel telefonálni nem tudtam neki, a reptéri wifi pedig nem akart működni (továbbá voltam olyan intelligens, hogy a hotel címét nem írtam ki előzőleg), viszonylag fontos volt, hogy valóban sikerüljön is találkonunk. Így hát felkerestem a reptéri ügyfélszolgálatot, ahol elárulták, hogy az amszterdami gép ékk akkor szállt le, amikor rákérdeztem. Nemsokára meg is jött apu, és a fülünkön is bőrönddel lógva taxival mentünk a szállodához, ahol én a kezdeti időszakban, ő pedig végig fog lakni.
Azóta majdnem semmit nem sikerült elintéznünk, mivel mindenhez a bűvös CPR szám kell, amely olyasmi, mint a személyi szám. Azzal lehet ugyanis bankszámlát igényelni, diákbérletet, de még társadalombiztosítási kártyát is. Szóval anélkül csak mobilelőfizetést illetve ingóságokat lehet szerezni, mint étkészlet, kenyérpirító, teáskanna, ilyesmik. Ez utóbbiakat például ma szerezük be az Ikeában, az előbbi pedig még várat magára.
Az idő olyan, mint mondjuk november közepén. Jól tettem tehát, hogy négy kabátot csomagoltam. Egyébként Dániát, mint idegen országot, ahol soha nem jártam, még nem is volt időm alaposan szemügyre venni, annyira elhomályosítja a látásom a most már előkúszó aggodalom, hogy minden el fog-e rendeződi. Ha öt dolgot kéne mindenesetre mondanom Koppenhágára, ezek lennének:
  • hideg van
  • drága minden
  • durván segítőkész, barátságos mindenki
  • mindenki (min-den-ki) beszél angolul
  • alacsonyak az épületek

2014. július 26., szombat

Két háztömb távolság

Ekkora táv miatt álltam majdnem öt órán keresztül egy francia kanadai iskolaigazgatónő és a teljes pszichés összeomlás között. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Képzeld el egy pillanatra a következő helyzetet: két átszállással, ~40 óra utazással a hátad mögött megérkezel Torontóból Budapestre, ahol is, miután a reptéri kisbusz kitett a megadott címen, az a látvány tárul eléd, hogy a hotel ajtaján lelakatolt rács van. Ilyenekről csak rémálmodni szokás, ugye? De ha a való életről is beszélünk, ilyen csak más emberrel történhet meg. Na, én ma megismertem egy ilyen más embert.


Történt ma délelőtt, hogy spontán fogtam magam, és bebuszoztam a Nyugatihoz a Mr. Sale férfiruházati boltba, mert szükségem volt pár ruhadarabra, illetve mert - mint mindig - most is kitaláltak valami jó akciót. Miután kiválasztottam és kifizettem a portékát, szó szerint léptem volna ki az üzletből, amikor beront egy - már akkor is eléggé feldúlt - korai negyvenes nő, aki arról érdeklődött angolul, hogy a bolttal szemben lévő hotel nyitva van-e. Eleinte csak fél füllel hallottam a beszélgetést, de hamar rájöttem, hogy szükség lesz a tolmácsolásomra, így odaléptem. Nem sokkal ezután együtt mentünk ki a szálloda ablakait végignézni, és elég egyértelmű volt, hogy a hely valóban zárva van. Elise - nevezzük így a hölgyet, mert hogy ez a neve - elkezdett dörömbölni az oldalbejáraton, amire kis idő múlva megjelent egy munkás bentről, aki közölte, hogy a szálloda már legalább egy hónapja zárva van, és zárva is lesz még egész nyárra, mert renoválják. Mivel ekkor én még nem ismertem Elise teljes történetét, annyira nem láttam kétségbeejtőnek a helyzetet, de rajta már láttam, hogy nem bírja már sokáig sírás nélkül.
A boltba visszamenve megkértük az eladói csapatot (akik közül egyébként többet is régebb óta ismerek, és őszintén elmondható, hogy egy nagyon kedves, földreszállt társaság), hogy hadd tegyük le a csomagjainkat ott, amíg elmegyünk a Nyugati téri nagy postára nemzetközi telefonkártyát venni. El is gyalogoltunk, közben Elise elmesélte, hogy ő egyébként nagy világutazó, tanított már például Hong Kongban, bejárta Perut és Indiát, de Egyiptom vagy a közel-kelet sem ismeretlen számára. Hát pont Magyarországba látszik beletörni a bicskája?
 A Postán megtudakoltam, miféle kártyát kell venni, viszont amikor fizetésre került volna a sor, Elise döbbenten kérdezte, hogy miért nem jó ide az euró, hiszen az EU tagjai vagyunk. Amikor közöltem vele, hogy nálunk forint a fizetőeszköz, akkor sírta el magát majdnem. Megnyugtattam: a Nyugatinál egymást tapossák a pénzváltók. Találtunk is egyet az utca túloldalán, ahol is beváltottunk némi eurót. Így már meg tudtuk venni a telefonkártyát is, amelyet azonban utcai telefonról (már, amelyik nem volt süket) nem tudtunk használni, mivel az aktiváló hívást (amely valamiért egyben van a rendes telefonhívással) csak fizetős számot hívva lehet lebonyolítani. Ekkor elővettem a telefonom, amellyel el is jutottam a hívni kívánt külföldi szám bebillentyűzéséig, ekkor azonban folyton megszakadt a vonal. Próbáltam nem jelét adni annak, hogy újabb kő gördült elénk, mert az idegi kimerülés és a kétségbeesés már kezdett eluralkodni Elise-en. Ekkor beültünk a Mekibe, ahol lefalább volt wifi, így meg tudta nézni az emailjét, jött-e valami infó oda: azaz meg tudta volna nézni, ha a Hotmail nem zár ki automatikusan mindenkit, aki külföldi IP címről jelentkezik be. Semmi gond, gondolná az ember, a biztonsági kóddal újra lehet aktiválni a fiókot, csak hogy Elise megadott száma egy otthoni vezetékes szám volt. Így nem tudtunk mást, mint előkeresni az utazási iroda számát, illetve alternatívan a bakjáét, mivel a bank közvetítőként szerepelt közte és az utazási iroda közt. Mindkét számot előkerestük, és bementünk a Westendbe, hogy megérdeklődjük a Telekom ügyfélszolgálatán, mi a teendő egy külföldinek ilyen esetben. Ők is ugyanolyan elesettek voltak, mint Elise: egyetlen megoldásként azt tudták mondani, hogy vegyen egy simkártyát tőlük, és tegye be a telefonjába. Elise ekkor csak azt látta, hogy már a sokadik, érthetetlen nyelvű beszélgetést folytatom különböző emberekkel, és mindenki csak a fejét rázza. Ekkor elindultunk keresni egy civilizáltabb nyilvános telefont. Találtunk is egyet két italautomata közé szorítva, alatta egy kukával. De legalább fölötte, a tájékoztatón szerepelt, hogyan kell R-beszélgetést kezdeményezni Magyarországról Kanadába. Sikerült is neki, ez volt az első sikerélménye, mióta leszállt a reptéri kisbuszról órákkal korábban. A bankjától (mivel az utazási iroda még nem volt nyitva, ugyanis Torontó 6 órval hátrébb van) megtudta, hogy ők igazából semmiféle bezárt hotelről nem tudnak. Elgondolkodtató volt látni, ahogy egy felnőtt nő, aki egyébként egy 450 diákos általános iskola igazgatója Torontóban, a két automata közt ül a földön, és az élete árán kapaszkodik a nyilvános telefon kagylójába. És akkor itt mondom el, miért is volt nagyobb a baj, mint gondoltam: neki a szállodában kellett volna csatlakoznia ehhez a szervezett úthoz, amely többek között Szerbiát és Horvátországot is érinti, majd végül ez utóbbiból, Splitből száll fel a hazafelé tartó gép. Ha tehát nem sikerült rájönnie, melyik szállodában kell lennie, itt marad hazautazási opció nélkül. Természetesen attól még lehet jegyet váltani Ferihegyen, addig pedig találni egy szobát valahol, de egy idegen országban, ahol nem beszéled a nyelvet, ahol semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és ahol teljes információs elszigeteltségben vagy: nem kecsegtető.
Miután letette a telefont a bankkal, észrevettem, hogy a foglalási papírokon Cotton House van, míg a helyre, ahol először találkoztunk, Cotton Club volt írva. Így reménykedve visszamentünk  a bolthoz (Elise mindvégg reménytől ittasan, hogy csak egy buta félreértés lesz a dologból, én pedig sejtve, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás), de láttuk, hogy nem, valóban az a szálloda, amely zárva van. Így én is leadtam a táskám és az azóta magammal cipelt, vásárolt árut, és felvetettem neki, hogy hívja fel a családját, hiszen akkor csak egy telefonbeszélgetésre van szükség: egy segélykérésre. Onnantól a család helyilet annyit telefonál, amennyit akar, és majd visszahívják az eredménnyel. Nade milyen számon? Már csak ezért is egyértelmű volt, hogy még nem hagyhatom el, na meg azért, mert időnként úgy szorította a csuklóm, hogy a keringése is elállt. Mindeközben pedig azt ismételgette, hogy engem az ég küldött (és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja). Többször is felajánlottam neki, hogy aludjon nálunk, és otthoni körülmények között sokkal könnyebb a végére járni az ilyesminek, mint kis telefonképernyőket nyomogatni és egyik pontból a másikba futkosni. Némi kudarcba fulladt ötletelés után arra jutottunk, hogy felhívja a Torontóban élő testvérét, akinek megadjuk a számom és az email címem, ő pedig majd jelentkezik, ha megtudott valamit. Miután sikerült áttaposnia az operátoron és a kártyás fedezeti procedúrán a számot (mert hogy az R-beszélgetés nem volt engedélyezve rá), végre meghallotta a testvére hangját, és ekkor szembesültem először a kanadai lét eszenciájával: az első mondata az volt, hogy jól van, és hogy vannak a szüleik. Pár mondattal később persze már kibukott, hogy mindjárt ott rogyik össze a Nyugati aluljáró kövén. Remegő kézzel kotorta az utazási papírjait, a bankkártyáját, látszott, hogy már nem teljesen tud funkcionálni. Ettől függetlenül az információ eljutott a megfelelő helyre, és később, amikor az Eiffel tér egyik méregdrága bárjának a teraszán ültünk, és bőszen nyomogattam a frissítés gombot a telefonomon az email fiókomban, végre megjött a várt levél: kiderült, hogy az új szálloda az eredetitől két háztömbre van. Elise ekkor sírt először örömében, és nem kétségbeesésében. Azonnal elindultunk vissza a boltba, és míg őt az eladók zsebkendővel pátyolgatták, elszaladtam az új szállodába, megtudakolni, valóban van-e ott foglalása. Kiderült, hogy igen, van, csak hogy holnap 15 órától. Ettől függetlenül örömmel újságoltam neki a jó hírt: megvan, honnan indul a túra, megvan, hol kell laknia, már csak az addig hátralévő éjszaka kérdése a megoldatlan. És nem volt egyedül: másnak is elfelejtettek szólni, így horribilis áron volt kénytelen szobát kivenni az amúgy megtelt városban (a Forma1 miatt). A Mr Sale csapata pedig - egyáltalán nem meglepő módon - megajándékozta a kandai nőt egy I <3 Budapest pólóval. Bár ez az állítás kétlem, hogy valaha is helytálló lesz Elise szempontjából.
Amint Elise agyáról felszállt a köd, átvette a kétségbeesés helyét a méreg, és megfogadta, hogy mindenkiről lepereli még a fehérneműt is, akinek köze volt ahhoz, hogy ő nem kapta meg az információt időben. Ez után meghívott ebédre, ahol már nyugodtabb körülmények közt mesélte el, miért is küldte ennyire padlóra ez a helyzet.


Szóval a Mr Sale-es blokk nyomtatása és az elköszönés előtti közös kép készítése közt eltelt kis híjján 5 órában hosszabb távot teljesítettem a Weiner Leó utca - Eiffel tér - West End háromszögön belül, mint eddig valaha, de láttam, hogy nem opció, hogy magára hagyjam ezt az elesett nőt, mert akkor az utcán alszik. Továbbá egyik részről eddig a nyilvános telefonok csak az utca zajába beleolvadó műtárgyak voltak, a nemzetközi telefonálásról (ha nem mobilról történik) pedig fogalmam sem volt, másfelől viszont mindezt úgy kellett előadni, a modern és régi kommunikációs eszközökkel folyamatosan zsonglőrködve, mint aki tudja, mit csinál, különben Elise már ennyi kooperációra sem lett volna képes. Szóval most már csak abban bízom, hogy a karma létező dolog, és ha egy hónap múlva hasonló lelkiállapotban állnék a bezárt és elbontott DTU kapui előtt, majd valakinek ugyanígy megesik rajtam a szíve.

2014. május 7., szerda

Mi is az a BKK? - II. felvonás

Bár korábban már írtam róla, és témát ismételni nem szoktam, ezúttal úgy látom, mégis szükség van rá. Az egy dolog, hogy a családom következetesen keveri a BKK-t a BKV-val annak ellenére, hogy már legalább öt eltérő alkalommal elmagyaráztam a különbséget, az ismerőseim körében sem látok sokkal nagyobb tájékozottságot. Szóval fussunk neki még egyszer: 

Mi az a BKK és miért van létjogosultsága Budapesten?

A BKK Budapest közlekedésszervezője. Ahhoz, hogy ebben a magyarázatban továbbmenjek, először tisztázni kell, alapesetben ki a felelős a közlekedés különböző részeiért. A közlekedés áll a közlekedési infrastruktúrából és az azon közlekedőkből. (Ideális esetben az infrastruktúrán belül a közlekedők csak az úton közlekednek, de nem mindig.)

  • a helyközi (távolsági) közlekedésről az államnak kell gondoskodnia
  • a helyi tömegközlekedés biztosítása a helyi önkormányzat felelőssége (esetünkben a Főpolgármesteri Hivatal).
  • az autópályák fenntartása az állam feladata (Állami Autópályakezelő)
  • az országos közutak fenntartása a Magyar Közút dolga
  • a helyi kezelésű utakat az önkormányzatok tartják fenn, kivéve Budapesten, ahol ezek szigorúan véve a kerületi önkormányzatok, de abból elég keveset látunk, a főútvonalakat és busz járta útvonalakat pedig a Főpolgármesteri Hivatal kezeli.
Na, erre a magyarázatra azért volt szükség, mert látszik belőle, hogy a főpolgármester hivatalának két felelőssége is van: üzemeltetni a közúti infrastruktúrát és biztosítani Budapest tömegközlekedését. De ez egy nagy hivatal, még ezer más dolga van, így azt mondta, hogy ő nem akar közvetlenül bajlódni a különböző szolgáltatókkal (mint az FKF és a BKV), helyette létrehozott egy közlekedésszervezőt, a BKK-t, aki mindezt megteszi helyette.



A zavart az okozza a fejekben a mai napig, hogy ez a kezdeti időkben (2011-ben) abban mutatkozott meg először, hogy a BKV matricákat BKK-s matricák váltották fel. Ettől függetlenül mára a BKK feladatok egész sorát vette át, nevezetesen:

  • tömegközlekedés megrendelése, tarifálás, ellenőrzés
  • közúti infrastruktúra fenntartása, ellenőrzése
  • felújításoknál kivitelezés, forgalomtechnika (táblagyártás )
  • közlekedési stratégia tervezése
  • parkolás szabályozása
  • teherfuvarozási politika, citylogisztika irányítása
  • taxiszolgáltatók szabályozása
  • kerékpáros politika irányítása (pl Bubi)
  • közlekedési információk szolgáltatása
 Látszik tehát, hogy a tömegközlekedés biztosítása csak egy a sok feladat közül, bár igaz, az a leghangsúlyosabb (és kétségtelenül az van a leginkább szem előtt).

És akkor most nézzük, konkrétan mi a különbség a BKV és a BKK közt. Egyszerűen fogalmazva annyi, hogy a BKV a BKK alvállalkozója, akitől a tömegközlekedési szolgáltatást a Főpolgármesteri Hivatal nevében rendeli meg. Azért is fontos nem keverni a két céget, mert Budapesten már nem minden busz BKV-s. Például a babakék, vadonatúj Citaro buszok mindegyikét a VT-Arriva nevű alvállalkozó üzemelteti, és egyre több vonalat kapnak meg részben vagy egészben. De ugyanígy a jegyellenőrök sem BKV alkalmazottak, mint ahogy az a kabátjuk hátulján is olvasható. Ők is a BKK egyik alvállalkozójának dolgoznak.



És hogy miért van létjogosultsága Budapesten egy közlekedésszervezőnek? Leginkább azért, mert egységességet képvisel és központosít. A BKK mindössze 3,5 év alatt hatalmas céggé nőtt, irodaházát (személyes tapasztalatból mondom) már le is cserélhetné. Egyelőre azonban még sikerült megtartania az egységesség alapelvét, a jobb kéz általában tud a bal cselekedeteiről, és ami BKK-s, az magával hordoz egy minőségi szintet.

Aki úgy gondolja, elolvashatja a társaság írását önmagáról, bár végigpörgetve azt láttam, hogy az anyagot öngyulladás fenyegeti, olyan száraz. Én a helyükben már réges rég forgattam volna egy leegyszerűsített tájékoztató reklámfilmet.

Szóval ez a BKK, ne tessék keverni a saját alvállalkozójával! A következő írásban pedig egy másik misztikus területről lesz szó: a FUTÁR rendszerről (melynek sokan még a nevét sem tudják).

2014. április 9., szerda

Jellegtelen plázák

Na lássuk, mit lehet kihozni ebből a kb. 2 mondatos témából. Az alap felütés az, hogy a plázákból mi marad meg az embereknek. A belsejük! Főleg a boltválaszték és az elrendezés, de esetleg még a burkolatok színe, anyagválasztás is. Például, hogy a Westendben sötétebb színű a padló, míg az Allé mennyezetén a fehér dominál, a Köki plafonján cikkcakkos fények futnak, a Mammut meg úgy összességében bézs. De egy valami van, amire még a szemfülesek sem fordítanak nagy gondot: mégpedig az, hogy hogyan is néznek ki ezek a plázák kívülről.
Ezt a témát még az előző eonban annak hatására találtam ki, hogy belegondoltam, fogalmam sincs, hogy néz ki a Westend kívülről. A tudatomban annyira össze van olvadva a Nyugati pályaudvarral, ami pedig magára vonzza a figyelmet, hogy az egyetlen stílusjegy, amelyet fel tudtam idézni, a Váci útra néző, küllős vonatkereket utánzó ablak volt. És ez ma sem nagyon van másképp.
A leginkább talán akkor figyeljük meg  a plázákat kívülről, amikor karácsonyra fel vannak díszítve. A legtöbb pláza ízlésesre csinálja legalább a külső dekót, de a Köki terminál a szerencsétlenség egészen új dimenzióit feszegeti évről évre a karácsonyi szmájlijaival és a homlokzatra felhevenyészett egy db. égősorral.
De szerintem van még valami, ami miatt ilyen nehéz elkülöníteni egymástól a plázáka külsőépítészeti szempontból. És itt alakul kicsit ördögi körré: a tervező tisztában van vele, hogy a plázának a beljese számít, a nagy boltterek, az elrendezés, ezért az épület mérete és alakja eleve funkcionálisan alárendelt a belsőnek, tehát adott egy otromba, szabálytalan alakú épület, amelyre az emberek úgysem figyelnek. Akkor meg mit törje magát? Megcsinálja a külső borítást vöröstéglásra, vagy szürkére, esetleg a kettő kombinációjára, és el van intézve. És a legtöbb pláza valóban ilyen kívülről. De persze vannak akkukktojások is, mint pl a CET / Bálna, amely kifejezetten szép belülről (és kívülről sem annyira ronda).
A cikk írása közben gyorsan végignéztem Street view-n a nagyobb budapesti plázákat, és tán még az Arénáról a legnehezebb nem tudni, hogy néz ki, mivel a semmi közepén van és hatalmas.

2014. április 7., hétfő

Születésnap - Vélemények

 Csak most csapok a homlokomra, hogy a blog szépen, csendben elmúlt már 3 éves is, és én erről teljesen megfeledkeztem. Úgyhogy akkor az újabb mérföldkőt elhagyva elárulok egy - tán nem annyira meglepő - szakmai titkot arról, hogy miért írok bizonyos témákról, és másokról meg miért nem.
Most, hogy lezajlott egy újabb választás, és kicsit megint egymásnak eshetnek az emberek, megint megfogalmazódott bennem egy dolog a bloggal kapcsolatban, amelyet eddig kimondatlan alapelvként követtem, és ezután is így tervezek tenni. Soha nem fontolgattam komolyan, hogy írjak az igazán rázós kérdésekről (és a politikát még ide sem venném, mert az egészen kishal azokhoz a nagy témákhoz képest, amelyek még nemzeteket is képesek egymásnak ugrasztani), mint például a vallás, az abortusz, vagy a melegjogok. Természetesen nekem is van véleményem ezekről, amelyeket - ha témaként felmerül egy magánbeszélgetésben - természetesen ki is fejtek, de a mai világban, ebben a fene nagy vétokráciában egy olyan médium nem engedhet meg magának véleményeket ilyen kérdésekben, amelyek élesen megosztják a társadalmat, mert egy ilyen cikket olvasva az olvasók fele azonnal elpártol az írótól. A Végzet Mérnökei (az évek során) szakmai bloggá alakult, amely főleg olyan írásokat közöl, amelyek a laikus, de közlekedés iránt érdeklődő embereknek a legérdekesebbek. A hozzáértők pedig a cikk nyomán értekezésben, vagy a cikkekel kötekedésben kiigazításában lelik örömüket. Nem bánom, mert a közlekedés egy olyan terület, amelyről nem csak véleményem, hanem már valamicske szakmai tapasztalatom is van, ezt szívesen megosztom. De a lényeg, hogy széles közönséget szeretnék megszólítani, és ez semlegesség nélkül nem megy.
Az, hogy olyan kérdések mellett, vagy ellen álljak ki, amelyeken az én meggyőződésem egyrészt nem változtat, másrészt pedig ez baltát vág az ismeretségeimbe, barátságaimba, egyszerűen nem éri meg. Mert bár igaz, hogy valakihez hozzátartozik a véleménye is, személyiségének teljes képét a nézetei nélkül nem lehet kialakítani, vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen fölösleges megbeszélni. Példával élve: ha egy ismerősöm például fajgyűlölő, akkor az... valószínűleg eleve nem az ismerősöm. Viszont ha ő imádja a Blurred Lines c. számot, én pedig kiszerelem a tápkábelt a rádióból, ha meghallom, azzal együtt tudok élni. Nyilván a fent említett témák kicsit fajsúlyosabbak a zenei ízlésnél, de én ott húzom meg a határt, ahol még nem köthető közvetlenül hozzám a véleményem (olyan szempontból, hogy a másikra kihatna). Nem is biztos, hogy ezt jól meg tudtam fogalmazni, de azért remélem, érezhető, amit kommunikálni szerettem volna.
És akkor ennek jegyében a következő írás (végre valahára) a jellegtelen plázákról fog szólni, utána pedig egy nagy, tisztázó poszt arról, hogy mi is az a BKK. Tudom, volt már egy, de az emberek továbbra sem tudják.

2014. április 2., szerda

A BuBi bringák

A legutóbbi hétvégén volt alkalmam kipróbálni a majdani BuBi kerékpárjait a Rákóczi téri bemutatón, melyek külön erre a célra készültek a Csepel gyárban. A bringák a biztonság és az univerzalitás jegyében készültek, azonban néhány aggályom és félelmem velük kapcsolatban. De nézzük sorban!


A bringák megjelenése élénk zöld, bár nem annyira, hogy bántsa a szemet. Inkább talán "friss zöldnek" nevezném. Még mielőtt felültem volna egyre, meggyőződésem volt, hogy nehéz, lomha jószágok, egyrészt elnézve a váz méretét, másrészt tudva, hogy elég sok biztonsági extra van rajtuk. Felülés előtt kíváncsian vártam, milyen könnyű a nyergen állítani, de örömmel láttam, hogy eléggé. Az ülés rúdjának megszorítását csatos szorító végzi, amely (az eddig használtakkal ellentétben) tartja is a nyereg magasságát, nem hagyja lecsúszni. Mégis könnyen oldható, szorítható. A nyeregrúd továbbá meg van számozva (hat fokozat biztos meg van jelölve, tovább nem néztem), így elég csak egyszer beállítani a magasságot, aztán megjegyezni a számot későbbre. 


Miután felültem, az első furcsaság, amelyen megakadt a szemem, a csengő volt. Biztos én vagyok lemaradva, de ilyet még nem láttam: végtelenített gyűrű veszi körbe a csengődóm alját, azt tekerve lehet csengetni. Egyszer sem használtam forgalomban, nem tudom, jobban kézreáll-e, mint a nyeles, vagy a rugós pöckös kivitel, de biztos oka van, hogy ilyennel szerelték a bringákat. De ha már biztonsági felszerelésekről beszélünk: gondoltam volna, hogy tükröket is kapnak a bringák, ha egyszer a biztonság zászlóshajóiként reklámozták azokat. Gondolom, azért nem került rájuk, mert a tükör törékeny, és itt a vandálbiztosságon is nagy a hangsúly. Bár később még visszatérek erre. Egy csinos kis parabolatükröt viszont krómozott fémből, vagy akár foncsorozott műanyagból is el lehet készíteni, így lehet, hogy egyszerűen csak költségbeli megfontolás állt a háttérben. Persze, bringára nem feltétlen szükséges a tükör, az enyémen sincs, de lehet, hogy nem mindenkinek forog úgy a feje, hogy minden művelet előtt egy 360°-os panorámát felvegyen maga körül.


 Az első pár métert megtéve egyértelműen éreztem, hogy a bringa irányítása bizonytalan. Persze, akármikor ismeretlen kerékpárra ül az ember, meg kell szoknia a váz méreteit, a kormány csapágyazását, stb. És nem tudom, hogy csak a magánnyomorom-e, így kezeljétek személyes észrevételként, de később 3 dologra vezettem vissza a bizonytalan úttartást.
  1. A kerekek tömörek (vagy szivacsbetétesek, vagy tömör gumi, mindkettőt hallottam már, de megtapogatva az előbbire tippelnék), aminek következtében az ellenállásuk nagyobb, illetve nem tudom, képzeltem-e, de az oldalirányú merevségük sem olyan, mint egy fúvott keréké.
  2. A kormányrúd a markolatokhoz képest alacsonyan van csapágyazva, ez eléggé különbözik a hegyibringáktól (mint amilyen nekem is van), ez gondolom, csak megszokás kérdése.
  3. Viszont különösen zavarónak találtam, hogy az elülső kosarat nem a kormányrúdhoz, hanem a váz elejéhez rögzítették, így amikor fordítom a kormányt, a kosár nem mozdul, ezzel elvéve azt az optikai feedback-et, hogy egységnyi kormánykitérítéskor mennyire fordul a bringa. Eddig nem voltam tisztában vele, de úgy tűnik, a perifériás látással észlelt mozgásbeli ellentét elég zavaró ahhoz, hogy az ember minden mozdulat után túlkorrigáljon.
A városban megtett két órás túra során azért csökkent a bizonytalanság, de még a végére is kicsit idegennek éreztem a friss zöld bringa irányítását.


Egyébként látszik is, hogy a kerekek tömörek, mert ahol a szelepnek kéne lennie, semmi nincs. Az elején feltűnt továbbá, hogy a kerekeken csak egy borostyánsárga küllőprizma van, de utána azt is észrevettem (és meg is erősítették a Magyar Kerékpáros Klub munkatársai), hogy a kerékkülsőn fényvisszaverő "reflexcsík" fut körbe, amely még sokkal jobb is, mint egy prizma (a fehér csík a KENDA felirat fölött). Ha már kerék: a bringa fékezéséről elöl-hátul dobfék gondoskodik, a lámpákat pedig agydinamó hajtja. Három fokozatú váltó is van a következő állásokkal: 1 (hegymenet), 2 (normál), 3 (országúti). És bár Shimano gyártmány, ahogy az én bringámé is, a váltási irány pont fordított a kettőn. Így előfordult, hogy nagy sebességnél országútiba akartam kapcsolni, de hegymenetbe tettem helyette. Érdemes odafigyelni.


És akkor itt jön az, ami valószínűleg csak az én szememet böki: nem tudom, mikor, de a BuBi-t egy idő után MOL BuBi-ként kezdték emlegetni, ami elég egyértelműen azt jelenti, hogy a MOL beleöntött egy kazal pénzt a neve szerepeltetéséért cserébe. Nem ez lenne az első példa, hogy nagy cégek az érdekeikkel ellentétes célt támogatnak (például a McDonald's az olimpiát), engem az zavar, hogy nagyon erőltetett szaga van ezt a rendszert MOL BuBi-nak hívni, amikor egyszer a BKK terméke, az honosította meg a koncepciót, dolgozta ki, valósította meg (tudtommal). Ha a MOL pénze nélkül nem jöhetett volna létre, akkor persze, éljen a magyar olaj, attól még fura.
Na, és akkor beszéljünk a félelmeimről: minden közhasználatú tárgynál elsődleges szempont (vagy legalább is az kéne legyen) a vandálbiztosság. Kíváncsi voltam, a Bubringák esetében ez hogy valósul meg. Ugyanis sajnos már látom magam előtt, ahogy ezek a bringák az első negyedév után felhasogatott nyereggel, összefirkálva, hiányosan búslakodnak a dokkoló állomásokon. Egyik állomás sincs még bekamerázva, remélem, azért be lesznek. Így legalább a leállított bringákat nem éri rongálás. Ettől függetlenül amint elvisznek egyet, becsületjátékká alakul megint csak a dolog. Bár a kölcsönzés konkrétumairól még csak részletes tervek vannak, szerencsére elég biztosan azonosítható lesz, hogy ki vitte el melyik bringát, így a felelősségre vonás is könnyebb.
Ami a rendszer használatát illeti: a konkrét folyamatot, egy bringa kölcsönzésének lépéseit nem tudta elmondani nekem senki a bemutatón, így azokat majd később írom meg (bár igaz, csak az MKK embereit kérdeztem, a BKK-sokat nem).
Szóval virágzik Budapest, és a BuBi is csak egy újabb virág az újdonságok mezején. A rendszer kb április végére, május elejére élesedik az önkéntesekkel végzett tesztet követően. Kíváncsi leszek!

2014. március 30., vasárnap

"A közlekedés temploma"

Most, hogy a zárt csapokból is a 4-es metró fröcsög, természetesen nekem is kell írnom róla. Már csak azért is, mert mivel az ismerőseim fejében úgy élek, mint "a békávés szakember", közülük minden második arra kért, mondjak véleményt a négyesmetróról. Szombat előtt csak az építkezés folyamán jártam összesen 4 állomáson, akkor aligha formálhattam hiteles álláspontot. De azért már akkor is fogalmazódtak olyan gondolatok, amelyeket most kiáltottam ki véglegessé.
Komplex dolog ez, de ha választanom kell egy csapásirányt, akkor azt mondom: nekem nem tetszik a 4-es metró. Hogy miért nem?
  • Indokolatlan! Sokan szajkózzák már egy ideje szakmai körökből, hogy erre a metróra semmi szükség nem volt. Például a metrólétesítéshez szükséges minimális megállóköz közel sincs meg ahhoz, hogy a vonal ne legyen nevetséges: magyarán sokkal sűrűbben áll meg, mint bármely tisztességes metró. Aztán ott van az is, hogy nagyon rövid (menetidő bruttó 13 perc), és a felszíni közlekedés a nyirbálás ellenére is van annyira redundáns, hogy azokkal kiváltható legyen. Legnagyobb nyertesei tán a Tétényi út lakótelepeinek ingázói, akik a Keleti felé dolgoznak. Ez az egész beruházás nagyon sokak szerint tévedés volt (felsőbb körök is osztották a véleményt), de egy olyan tévedés, amelyből már nem lehetett kiszállni. Az unió megadta rá a támogatást, amelyet a főváros el is kezdett felhasználni, de ha a vonal nem készült volna el, azt az államkasszából kellett volna visszafizetni. Erre pedig senkinek nem volt pénze, így inkább végigvitték a tévedést, megépítették a vonalat.
  • Pazarló! A felszíni létesítmények rendben vannak, de a földalattiak annyira túlzúak, fölöslegesen grandiózusak, hogy olvasónk, Kristóf remekül ráérzett, amikor azt mondta, hogy ez inkább a közlekedés temploma, mintsem legitim metróvonal. Még a "hívők megfélemlítésének" jelensége is megfigyelhető. Már az építéskor is, de most is az az érzésem, amikor lemegyek, hogy valami ilyesmi lehet az észak-koreai metró is. Ahol éhezik a nép, nincs pénz kenyérre és fűtésre, de a kongó, kihalt metróállomásokon kristálykandelláber lóg. Igaz, hogy a metróvonal igazi európai színvonalat képvisel, de olyannal próbálunk nagyzolni, amire máshol az országban példa nincs. Igaz, mi nem éhezünk, de ha azt vesszük, hogy eddig is remekül megvoltunk M4 nélkül, elképesztőek a hatalmas, befűthetetlen és takaríthatatlan hodályok, rengeteg design-elem, az állomások tervezésére felkéert művészek. Minek? A beruházás végösszege 451 milliárd forint, amelyet a BKK nem is nagyon szégyell, pedig kíváncsi vagyok, a 2-es metró arculatához illeszkedő metróvonal mennyiből jött volna ki.
  • Csicsás minden állomás, de az a baj, hogy emellett (nekem) zaklatott is. Itt egy kis beton, ott egy két részes ülőpad, amott fehér drótszékek. A mennyezeten egy kis díszvilágítás, középen egy előző metróérás tájékoztatótábla. Nincs egység. Ismét visszanyúlok a szépen, igényesen felújított 2-es metróhoz: ott megoldották, hogy az állomások szépek legyenek, a burkolatok, anyag- és színválasztás barátságos, de mégsem egyforma a teljes vonal. Habár az ablakon kinézve a megállók nem ismerhetőek fel azonnal, ami szerintem nagy hiba, a 2-es vonalon a leginkább dicsérendő ötlet a peronnal szemben lévő falakon elhelyezett képkollázsok, amelyek a felszíni jellegzetességeket foglalják össze.
Viszont van a történetnek egy másik oldala is. Ma, ahogy a hibátlan, szikrázó napsütésben felkerekedtem olvasónkkal, Tomival, és végignéztük a vonal teljes hosszát alul, felül, örömmel árasztott el, hogy Budapest még mindig egy olyan város, és a magyarok még mindig olyan emberek, akik tudnak örülni ilyesminek. Akik ha megkapják végre az oly régóta várt új metróvonalat, birtokba veszik, fényképezkednek vele, simogatják a vízesés falát, érmét dobnak a medencébe. Még mindig tud családi program lenni, hogy "megnézzük az új metrót". Ez a hétköznapi dolgoknak örülés még a rendszerváltás előtti maradvány lehet, de annyira aranyos! Meg úgy általában hatalmas volt a nyüzsgés ma Budapesten: tavaszi fesztivál, választási gyűlések, metróturisták, BuBi bemutató (arról holnap írok). Zsongott mindenki, kimozdultak az emberek, birtokba vették a várost, az otthonukat. A mindennapok átmenő helyszínei most úticélokká váltak, az emberek lelassítottak, megálltak megnézni azt, ami mellett majd pár hónap múlva már újra elmennek. Ezért van akkora hajlam urbanizmusra Budapesten: mert ez még mindig egy olyan város, amely tud örülni önmagának.
Szóval az M4 szakmailag és esztétikailag nem tetszik, de a hatása annál inkább. Ezért nem igazán tudok egyértelmű véleményt mondani rá. Használni csak akkor fogom tudni, ha például a KTI-be megyek.

Képriportot a Végzet Mérnökei Facebook oldalán találtok. Katt ide!