Ekkora táv miatt álltam majdnem öt órán keresztül egy francia kanadai iskolaigazgatónő és a teljes pszichés összeomlás között. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Képzeld el egy pillanatra a következő helyzetet: két átszállással, ~40 óra utazással a hátad mögött megérkezel Torontóból Budapestre, ahol is, miután a reptéri kisbusz kitett a megadott címen, az a látvány tárul eléd, hogy a hotel ajtaján lelakatolt rács van. Ilyenekről csak rémálmodni szokás, ugye? De ha a való életről is beszélünk, ilyen csak más emberrel történhet meg. Na, én ma megismertem egy ilyen más embert.
Történt ma délelőtt, hogy spontán fogtam magam, és bebuszoztam a Nyugatihoz a Mr. Sale férfiruházati boltba, mert szükségem volt pár ruhadarabra, illetve mert - mint mindig - most is kitaláltak valami jó akciót. Miután kiválasztottam és kifizettem a portékát, szó szerint léptem volna ki az üzletből, amikor beront egy - már akkor is eléggé feldúlt - korai negyvenes nő, aki arról érdeklődött angolul, hogy a bolttal szemben lévő hotel nyitva van-e. Eleinte csak fél füllel hallottam a beszélgetést, de hamar rájöttem, hogy szükség lesz a tolmácsolásomra, így odaléptem. Nem sokkal ezután együtt mentünk ki a szálloda ablakait végignézni, és elég egyértelmű volt, hogy a hely valóban zárva van. Elise - nevezzük így a hölgyet, mert hogy ez a neve - elkezdett dörömbölni az oldalbejáraton, amire kis idő múlva megjelent egy munkás bentről, aki közölte, hogy a szálloda már legalább egy hónapja zárva van, és zárva is lesz még egész nyárra, mert renoválják. Mivel ekkor én még nem ismertem Elise teljes történetét, annyira nem láttam kétségbeejtőnek a helyzetet, de rajta már láttam, hogy nem bírja már sokáig sírás nélkül.
A boltba visszamenve megkértük az eladói csapatot (akik közül egyébként többet is régebb óta ismerek, és őszintén elmondható, hogy egy nagyon kedves, földreszállt társaság), hogy hadd tegyük le a csomagjainkat ott, amíg elmegyünk a Nyugati téri nagy postára nemzetközi telefonkártyát venni. El is gyalogoltunk, közben Elise elmesélte, hogy ő egyébként nagy világutazó, tanított már például Hong Kongban, bejárta Perut és Indiát, de Egyiptom vagy a közel-kelet sem ismeretlen számára. Hát pont Magyarországba látszik beletörni a bicskája?
A Postán megtudakoltam, miféle kártyát kell venni, viszont amikor fizetésre került volna a sor, Elise döbbenten kérdezte, hogy miért nem jó ide az euró, hiszen az EU tagjai vagyunk. Amikor közöltem vele, hogy nálunk forint a fizetőeszköz, akkor sírta el
magát majdnem. Megnyugtattam: a Nyugatinál egymást tapossák a
pénzváltók. Találtunk is egyet az utca túloldalán, ahol is beváltottunk
némi eurót. Így már meg tudtuk venni a telefonkártyát is, amelyet
azonban utcai telefonról (már, amelyik nem volt süket) nem tudtunk
használni, mivel az aktiváló hívást (amely valamiért egyben van a rendes
telefonhívással) csak fizetős számot hívva lehet lebonyolítani. Ekkor
elővettem a telefonom, amellyel el is jutottam a hívni kívánt külföldi
szám bebillentyűzéséig, ekkor azonban folyton megszakadt a vonal.
Próbáltam nem jelét adni annak, hogy újabb kő gördült elénk, mert az
idegi kimerülés és a kétségbeesés már kezdett eluralkodni Elise-en.
Ekkor beültünk a Mekibe, ahol lefalább volt wifi, így meg tudta nézni az
emailjét, jött-e valami infó oda: azaz meg tudta volna nézni, ha a Hotmail nem zár ki automatikusan mindenkit, aki külföldi IP címről jelentkezik be. Semmi gond, gondolná az ember, a biztonsági kóddal újra lehet aktiválni a fiókot, csak hogy Elise megadott száma egy otthoni vezetékes szám volt. Így nem tudtunk mást, mint előkeresni az utazási iroda számát, illetve alternatívan a bakjáét, mivel a bank közvetítőként szerepelt közte és az utazási iroda közt. Mindkét számot előkerestük, és bementünk a Westendbe, hogy megérdeklődjük a Telekom ügyfélszolgálatán, mi a teendő egy külföldinek ilyen esetben. Ők is ugyanolyan elesettek voltak, mint Elise: egyetlen megoldásként azt tudták mondani, hogy vegyen egy simkártyát tőlük, és tegye be a telefonjába. Elise ekkor csak azt látta, hogy már a sokadik, érthetetlen nyelvű beszélgetést folytatom különböző emberekkel, és mindenki csak a fejét rázza. Ekkor elindultunk keresni egy civilizáltabb nyilvános telefont. Találtunk is egyet két italautomata közé szorítva, alatta egy kukával. De legalább fölötte, a tájékoztatón szerepelt, hogyan kell R-beszélgetést kezdeményezni Magyarországról Kanadába. Sikerült is neki, ez volt az első sikerélménye, mióta leszállt a reptéri kisbuszról órákkal korábban. A bankjától (mivel az utazási iroda még nem volt nyitva, ugyanis Torontó 6 órval hátrébb van) megtudta, hogy ők igazából semmiféle bezárt hotelről nem tudnak. Elgondolkodtató volt látni, ahogy egy felnőtt nő, aki egyébként egy 450 diákos általános iskola igazgatója Torontóban, a két automata közt ül a földön, és az élete árán kapaszkodik a nyilvános telefon kagylójába. És akkor itt mondom el, miért is volt nagyobb a baj, mint gondoltam: neki a szállodában kellett volna csatlakoznia ehhez a szervezett úthoz, amely többek között Szerbiát és Horvátországot is érinti, majd végül ez utóbbiból, Splitből száll fel a hazafelé tartó gép. Ha tehát nem sikerült rájönnie, melyik szállodában kell lennie, itt marad hazautazási opció nélkül. Természetesen attól még lehet jegyet váltani Ferihegyen, addig pedig találni egy szobát valahol, de egy idegen országban, ahol nem beszéled a nyelvet, ahol semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és ahol teljes információs elszigeteltségben vagy: nem kecsegtető.
Miután letette a telefont a bankkal, észrevettem, hogy a foglalási papírokon Cotton House van, míg a helyre, ahol először találkoztunk, Cotton Club volt írva. Így reménykedve visszamentünk a bolthoz (Elise mindvégg reménytől ittasan, hogy csak egy buta félreértés lesz a dologból, én pedig sejtve, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás), de láttuk, hogy nem, valóban az a szálloda, amely zárva van. Így én is leadtam a táskám és az azóta magammal cipelt, vásárolt árut, és felvetettem neki, hogy hívja fel a családját, hiszen akkor csak egy telefonbeszélgetésre van szükség: egy segélykérésre. Onnantól a család helyilet annyit telefonál, amennyit akar, és majd visszahívják az eredménnyel. Nade milyen számon? Már csak ezért is egyértelmű volt, hogy még nem hagyhatom el, na meg azért, mert időnként úgy szorította a csuklóm, hogy a keringése is elállt. Mindeközben pedig azt ismételgette, hogy engem az ég küldött (és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja). Többször is felajánlottam neki, hogy aludjon nálunk, és otthoni körülmények között sokkal könnyebb a végére járni az ilyesminek, mint kis telefonképernyőket nyomogatni és egyik pontból a másikba futkosni. Némi kudarcba fulladt ötletelés után arra jutottunk, hogy felhívja a Torontóban élő testvérét, akinek megadjuk a számom és az email címem, ő pedig majd jelentkezik, ha megtudott valamit. Miután sikerült áttaposnia az operátoron és a kártyás fedezeti procedúrán a számot (mert hogy az R-beszélgetés nem volt engedélyezve rá), végre meghallotta a testvére hangját, és ekkor szembesültem először a kanadai lét eszenciájával: az első mondata az volt, hogy jól van, és hogy vannak a szüleik. Pár mondattal később persze már kibukott, hogy mindjárt ott rogyik össze a Nyugati aluljáró kövén. Remegő kézzel kotorta az utazási papírjait, a bankkártyáját, látszott, hogy már nem teljesen tud funkcionálni. Ettől függetlenül az információ eljutott a megfelelő helyre, és később, amikor az Eiffel tér egyik méregdrága bárjának a teraszán ültünk, és bőszen nyomogattam a frissítés gombot a telefonomon az email fiókomban, végre megjött a várt levél: kiderült, hogy az új szálloda az eredetitől két háztömbre van. Elise ekkor sírt először örömében, és nem kétségbeesésében. Azonnal elindultunk vissza a boltba, és míg őt az eladók zsebkendővel pátyolgatták, elszaladtam az új szállodába, megtudakolni, valóban van-e ott foglalása. Kiderült, hogy igen, van, csak hogy holnap 15 órától. Ettől függetlenül örömmel újságoltam neki a jó hírt: megvan, honnan indul a túra, megvan, hol kell laknia, már csak az addig hátralévő éjszaka kérdése a megoldatlan. És nem volt egyedül: másnak is elfelejtettek szólni, így horribilis áron volt kénytelen szobát kivenni az amúgy megtelt városban (a Forma1 miatt). A Mr Sale csapata pedig - egyáltalán nem meglepő módon - megajándékozta a kandai nőt egy I <3 Budapest pólóval. Bár ez az állítás kétlem, hogy valaha is helytálló lesz Elise szempontjából.
Amint Elise agyáról felszállt a köd, átvette a kétségbeesés helyét a méreg, és megfogadta, hogy mindenkiről lepereli még a fehérneműt is, akinek köze volt ahhoz, hogy ő nem kapta meg az információt időben. Ez után meghívott ebédre, ahol már nyugodtabb körülmények közt mesélte el, miért is küldte ennyire padlóra ez a helyzet.
Szóval a Mr Sale-es blokk nyomtatása és az elköszönés előtti közös kép készítése közt eltelt kis híjján 5 órában hosszabb távot teljesítettem a Weiner Leó utca - Eiffel tér - West End háromszögön belül, mint eddig valaha, de láttam, hogy nem opció, hogy magára hagyjam ezt az elesett nőt, mert akkor az utcán alszik. Továbbá egyik részről eddig a nyilvános telefonok csak az utca zajába beleolvadó műtárgyak voltak, a nemzetközi telefonálásról (ha nem mobilról történik) pedig fogalmam sem volt, másfelől viszont mindezt úgy kellett előadni, a modern és régi kommunikációs eszközökkel folyamatosan zsonglőrködve, mint aki tudja, mit csinál, különben Elise már ennyi kooperációra sem lett volna képes. Szóval most már csak abban bízom, hogy a karma létező dolog, és ha egy hónap múlva hasonló lelkiállapotban állnék a bezárt és elbontott DTU kapui előtt, majd valakinek ugyanígy megesik rajtam a szíve.
