Ha baj van...

...akkor cselekedni kell. A cselekvés a baj jellegétől függ: ha tűz van, oltani, vagy menekülni kell. Ha valaki rosszul lesz, el kell végezni a kritikus ellátást, és mentőt hívni, és így tovább. Ebben nem is igazán van kérdés, a nehéz ügy inkább annak megállapítása, mikor van baj. A szörnyű pedig ennek az oka: ciki-e túlreagálni valamit. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyarló, de ha belegondolok például, hogy lángra kap a tűzhelyen az olaj, és mondjuk átterjed a függöny aljára. Hívom a tűzoltókat, vagy megpróbálom eloltani magam, hogy ne jöjjenek fölöslegesen? Vagy folyamatos sziszegést hallok a buszon utazva, és a műszerfalon látom, hogy a légnyomásmérők alacsonyan járnak. Szólok a sofőrnek, hogy szökik a féklevegő, vagy csak bízom benne, hogy tudja, mit csinál? Sosem tartottam ezeket egyszerű döntésnek, és csak néhány esetben került arra sor, hogy valóban cselekednem kellett (amikor például az a bácsi hátraszaltózott a mozgólépcső alján). Szóval nem, mintha mindennapjaim őrlő problémáját jelentené, de mindig arra gondolok, mi van, ha. 

És azért gondolom, hogy nem csak én vagyok így vele, mert például amikor az St 4. emeleti tárgyalójában voltam feliratkozni forgalomszámlálásra (vagy 50 emberrel együtt), és megszólalt a tűzjelző, senki nem mozdult. Senkinek nem az volt az első gondolata, hogy evakuáljon, ahogy az biztos vagyok benne, hogy minden cselekvési tervben szerepel, hanem csak álltunk, mosolyogtunk, "biztos téves, valaki menjen el megnézni". Meg csukjuk be az ajtót, idegesítő a hangja. És az a szomorú, hogy az óvatos magatartás köznevetség tárgya. Pedig amikor a híradóban ilyenről olvasunk, hogy egérfogó csattant a zsebtolvaj kezén a metróban, amikor egy nő táskájába nyúlt, elismerjük, hogy milyen fondorlatos és talpaesett. Viszont ha egy barátja utazik azzal a nővel, és meglátja az egérfogót a táskájában, valószínűleg kineveti, vagy paranoiásnak tartja. Ugyanez az eset például, ha valaki kést tart az ágya mellett, vagy a kesztyűtartóban. Nem valószínű (bár ez is milyen fogalom, a valószínűség... A bekövetkezés valószínűsége mindegy, elég a tény, hogy esély van rá), hogy kelleni fog bármire, de ha mégis, milyen jól fog jönni!

Én személy szerint elég óvatos ember vagyok, mindig faktorálok olyan kockázatokat is, amelyeknek más a létezésébe se gondol bele, mégis van bennem ez a félsz: honnan tudom, hogy baj van? Honnantól nem ciki (túl?)reagálni? Az a kislány például, aki egy egész tengerpartot mentett meg (a haláltól?) a sri lankai tsunami idején. Ő például még nem volt ilyen társadalmi gátlásokkal szennyezve. Látta, hogy húzódnak vissza a hullámok, tudta, hogy ez minek (lehet) a jele, és szólt a többieknek. Akik valószínűleg kinevették volna, vagy dühösen néztek volna rá, ha fölöslegesen szaladtak be a magasabb épületekig, és nem jött semmi. Pedig ez a lehető leghülyébb reakció afelé, aki a sorsukat, életüket óvja, óvni próbálja. Ugyanez, amikor valaki sértődötten reagál, amikor zenét hallgatva az út közepén gyalogol, és rádudálok. Szakadjak meg, hogy nem akarom megölni, tényleg.

Háború

Rögtön hadd kezdjem azzal, hogy nem vagyok szépségkirálynő (remélem, ez azért eddig is sejthető volt), aki a szavak jelentését fel sem fogva áhítozik a világbékéért, sem szentimentális hippi (aki ismer, annak azért ez is elég nyilvánvaló), ettől függetlenül a háború jelensége, vagy inkább cselekménye ellen borzasztó erélyesen tudok fellépni. Mégpedig azért, mert elég racionális ember vagyok, és minél inkább idősödöm, ez annál jobban elmélyül. És sajnos annál több okot találok kinevetni a világot (vagy inkább megkönnyezni azt).

Háború azóta létezik, mióta ember van a földön. Elemi ösztöneink egyike a saját védelme, a más kirekesztése, ezért nem lehet például a rasszizmus gyökerét sem kiirtani egyhamar. Szóval mivel ilyen régóta kísér minket a háborúzás, teljesen elfogadtuk, megszoktuk, igazoltuk létét. És ez a legnagyobb baj. Hogy honnan jött elő belőlem most mindez? Egyik, újonnan kezdett sorozatom második évadának központi eseménye az I. világháború. És amikor az ember képernyőn, ennyire jól eltalált atmoszférával látja, hogy is voltak (lehettek) annak idején a dolgok, milyen volt a francia mezőkön félig beásott lőállásokban, bombatűzben aludni, egymást látni elhullani, és azon gondolkodni, mikor következnek ők... És ez csak egy sorozat, mégis mennyire lesújtó, nyomasztó! Elgondolni, hogy akkoriban a hadsereget, a király büszke seregét hentesek, kovácsok, inasok és sofőrök, átlagemberek tették ki. Akikről jóval a fejük fölött döntöttek. Akik nem önamgukért, de még nem is feltétlenül a hazájukért harcolnak, hanem (ha a végletekig lebontjuk) két ember nézetkülönbsége miatt. Azért kell meghalniuk... Mert nem érdemes szépíteni! A hadsereg (a mai napig, természetesen) úgy küldi harcba a katonáit, hogy ki tudja, hány százalékuk soha nem jön vissza. És ez így tök oké (nekik). És ami aztán tényleg, végképp felháborító: az az ideológia és terminológia, ami a háború köré született. Hogy ki a hős, és ki a gyáva. Hogyha engem besoroznak, rendelkeznek fölöttem, és nem akarom az életemet, A MINDENEMET feladni egy olyan dolog miatt, amivel egyet sem értek, akkor gyáva vagyok, és hazaáruló. Ha pedig kiállok a frontra, és lemészárolok vadidegeneket, valakinek az apját, valakinek a fiát, akit soha nem is ismertem, és akivel semmiféle személyes ellentétem nincs, akkor meg hős vagyok. És ha leviszi a lábam egy bomba, vagy megvakulok a mustárgáztól, akkor mindenki könnyes szemmel emeli meg előttem kalapját, és köszöni meg a szolgálatot. Pedig mi lennék? Ha lelőnek, egy szerencsétlen, aki előre kitervelt gyilkosság áldozatául esett (és itt a kitervezlő a hadsereg, a tradíció). Ha darabokban, jövök vissza, akkor egy nyomorult, akit kihasználtak, tönkretettek, és eldobtak. Ha pedig egy darabban, akkor egyenesen hős, mert éppen piszoknagy szerencsém volt, és egyik golyó, repesz, gránát sem talált el.

Gyakran a veteránok maguk mondják, hogy nem hősök ők, csak szerencséjük volt. Az a gond, hogy rossz fajta háborúban harcolnak a katonák, hiszen a háború (jelen formájában) talán kimondható, hogy senkinek nem hoz jót. Gyötrelmet, szenvedést borít mindenkire, és nem csak addig, amíg vége nem van. Évtizedekig nyögik az érintettek még utána is. Vietnámban a mai napig vannak területek, ahol nem nő erdő, és pont pár hónapja találtak fél tonnás bombát az Árpád hídnál. Pedig már mióta "béke" van... Vagyis, hogy nincs. Ha az ember beleolvas egy újságba, bekapcsolja a tévét, a rádiót, vagy ha felmegy az internetre, biztos, hogy megtudja, éppen hol van háború, hányan haltak meg.  Világbéke pedig akkor volt utoljára, amikor az ősember még nem jött rá, hogy a bunkóját más ellen is fordíthatja. Nem elkeserítő? A fegyverkezés, hadviselés pénzt visz el (de még mennyit, te jó ég), és nyomort hoz cserébe. Tökre megéri, nem? És persze, lehet ellenem érvelni azzal, hogy én sem akarnám, hogy ne legyen például Magyarországnak honvédsége. Persze, a jelen helyzetben nem... De éppen ez a gond: miért áll fenn a jelen helyzet. A név is magában foglalja, melyik fajta háború igazolható csak: a honvédelem. Az önvédelem. De arra sem kéne, hogy szükség legyen, ha mindenki békén hagyná a másikat. Ééééééés innentől kezdődik az utópia.

Nem nézünk fel

 Mint a legtöbb témám, ez is hónapok óta érlelődik a fejemben, bár idő közben a Városban blog egy egész sorozattal megelőzött (inkább játék ez: fel kell ismerni a megadott képrészlet alapján az épületet). Történt egy nap, hogy álltam a Budafoki úti villamosmegállóban, kicsit szemerkélt az eső. Néztem jobbra, néztem balra... Aztán egyszer csak felnéztem. És a legfelső emeletek valamelyikén egy ablakon egy bácsi hajolt ki, és nézte az alatta elterülő várost. És ha én akkor, a szemerkélő eső dacára nem nézek fel, senki észre nem vette volna. Pedig ott volt mindenki orra előtt. Emellett pedig a házban is volt egy kis fondorlat: az előbbre hozott középső részt kétolralról övező erkélyeken kívül középen is voltak pici szőnyegporolók (inkább, mint erkélyek), az egész épület pedig (mára már elszürkült) faragott kőtáblákkal volt burkolva. És ekkor gondoltam először arra, hogy a városban járva-kelve nem nézünk fel. Ami szemmagasság fölött van, és nem cégér, arról tudomást sem veszünk. Pedig bizony a belvárosi épületek gyakran kincseket rejtenek. A legtöbb esetben csak sima szocreál, vagy régi, 20. századi kazettás műkő hatású falakat találunk, de némelyik épület az évszázados benzinkorom és a golyónyomok alatt egészen különleges. Például nem is olyan sokkal ezelőtt a Ferenciek terén vártam a 7-est, és felnéztem a megállóval szemben lévő régi bérházra (2. kép). Az épület 4 különböző egységre oszlott, a földszint (amely pár évtizede le lehetett takarítva, mivel csak félig lepte el a vakolatot szmog) magas, lapos oszlopmintákkal, mintázatlan kazettákkal indítja a házat, aztán következik egy kis, erkélydíszes, ablakdíszes emelet, aztán domború oszlopok jönnek három falú ablakkiszögellésekkel, díszes ablaktetőkkel, végül pedig az utolsó emeleten kovácsolt vasrácsok szegélyezik az erkélyeket, kimunkált boltívek fedik a két kőkerítéses erkélyt, és az alsóbb egység oszlopait kőcsúcsok koronázzák meg. Fölötte pedig a díszes homlokzat közepén üres kőtábla áll (annak idején biztosan hirdetett valamit, (építés dátumát, tervezőt, építtetőt?), a homlokzat tetejét pedig kétoldalról két kőtorony fogja közre. Na tessék: egy ilyen hosszú jellemzést tudtam írni erről a házról, csak azért, mert odapillantottam. Ráadásul fogalmam sincs az építészeti szakkifejezésekről (a poroszüveg is nagy újdonság volt az F2E kapcsán), és biztos sok technikát, megoldást észre sem veszek, mint kuriózum.

Korábban már beszéltem róla a facebook oldalon, hogy az építészek, építőmérnökök munkája az egyik legszebb, legkomplexebb, de az egész műfajt a várostervező építész koronázza meg: nem csak, hogy funkcionális és helyhatékony épületeket kell kialakítani, de mindezt az esztétikának alárendelve! Jó választás volt a Szökés főszereplőjnek, a magas IQ-jú Michael Scofield-nak az építész szakma. És mindezek ellenére amikor kész van egy épület, hacsak nem rivalkodik úgy, mint a Fel56-osok terei ING székház, vagy a Vörösmarty téri üvegfészek, az emberek észre sem veszik. Sőt, a régi épületeknél mindig arra gondolok, hogy mekkora macera lehetett az építkezés. Régen, amikor semmit nem spóroltak ki, amikor az utolsó kis bérházakat is szobrosra, oszloposra, tornyosra, timpanonosra kellett tervezni, amikor 4 méter volt az átlag belmagasság (az mondjuk nem értem, mire volt jó). És az a legszomorúbb, amikor ezek az épületek oda vannak lökve a vas fogú időnek, hadd egye. Például amikr még általánosba jártam a Kodály Köröndhöz, a körönd egyik körnegyedét a Máv tisztek szolgálati lakásait magában foglaló ház állt üresen, gazzal benőve, omladozó vakolattal. Akkor nem gondoltam bele, így utólag már tudom értékelni az építészeti bravúrokat, és tudom sajnálni az építészt, még akkor is, ha (feltételezem) már nem él. Viszont nem rég jártam ott újra, és mintha valamit csinálnának vele: a robusztus kő-vaskerítés eltűnt, helyét építkezési rácskordon vette át. Helyes, újítsák fel, lakjanak benne újra: mindig elképedem azon, amikor a belváros kellős közepén vannak szellemházak.

Szóval legyen akármilyen cirádás is egy bérház, csak annyit ér el, hogy néha egy magányos blogger felpillant, és ír egy pár soros bejegyzést róluk, de nagyjából ennyi. Pedig hány ilyen koromba és golyónyomokba burkolózó kincs lehet Budapesten, amellyel még nem is találkoztam/tunk...