A Facebook oldalon már több mint egy hónapja ígértem nagyobb lélegzetvételű írásokat, amelyek általánosságában reflektálnak a dánok és a magyarok közti különbségekre. És becsszó, tényleg újra és újra és újra végiggondoltam, mit is akarok mondani, de sosem éreztem úgy igazán, hogy "Áhá! Rátaláltam az elemi különbségre!" És mondjuk most sem. Mindössze arról van szó, hogy ha még tovább várok, akkora lesz már a lélegzetvétele az írásnak, hogy eldurranok, mint azok a békák, amelyek úgy teleszívják a begyüket. Szóval akkor nézzük, miért is olyan fundamentálisan más az élet Dániában.
Az elején le is lőném a poént: nagyjából minden jó tulajdonságuk oda vezethető vissza, hogy náluk fán nő a pénz. Odakinn, mi külföldiek egymás közt a Maersk vállalatóriást szoktuk emlegetni, mint a dán gazdaság fő mozgatóját, de van ott valahol a képben még egy Lego is. Az igazság ennél gondolom, bonyolultabb, de a lényeg az, hogy a gesztenyét kb. a 2. világháború környékén kaparták ki maguknak, és most már csak dől a lé.
Az adók persze asztronómiai magasságokban mozognak, a gépjármű-regisztrációról pedig jobb nem is beszélni, de ők mégis boldogak,
akár a kagyló. Például azért, mert az egy jóléti állam, tehát támogatások és juttatások képében bőven visszakapják. Minden autópálya ingyenes, az egészségügy elég jó, a könyvtárak pedig országosan böngészhető könyvállományt kínálnak, persze szintén ingyen. Aztán ott van az is, hogy a dánok az adójuk 50%-át helyben adózzák, tehát ott nő ki új játszótér a földből, ahol laknak. Ez is eléggé jól tud esni, amikor az ember látja, hogy valóban haszna van a fizetése felének.
Nem csoda tehát, hogy Koppenhágában mindenki mosolyog. De tényleg! Megyek az utcán, random rámmosolyognak. Bemegyek egy boltba, őszintén köszöntenek. A buszsofőr rácsukja egy utasra az ajtót, és mindketten elnevetik magukat. Ilyet itthon? Soha.
Na, de miért olyan savanyúak a magyarok? És igen, lehet savazni, hogy jaj, nem kell általánosítani. De sajnos ezt látom: most már, hogy tudom, mennyire más is lehet egy társadalmi együttélés, elszomorít, hogy ez a cinikusan vicces, leleményes és okos nép ennyire áldozatául esett saját (bal)sorsának. Most jönne az a rész, amikor Trianonnal meg a törökökkel dobálóznék, de mindannyian tudjuk, hogy ez egy olyan nép, amely imád a múltban élni. Dehát mi mást is tegyen, ha a jelen ennyire megosztott?
Lehetetlen azt mondani, hogy "Jaj, vedd már könnyedén te is az életet, nézd, a dánok milyen jól csinálják", hiszen a két nép anyagi háttere közel sem egyforma! Egy valamiről viszont hiszem, hogy mélyebben gyökerezik a magyar mentalitásban, mint a jelen körülmények miatti szorongás: ez pedig az, hogy imádunk panaszkodni! És igen, többes szám, első személy, mivel ezt még én sem nőttem ki. De most, hogy fél év tartós kintlét után hazajöttem, nagyon szembeszökő, hogy még azok is, akiknek elég jól megy, mindig találnak valamit, amire lehet panaszkodni. És mindig fognak is! Mert valahol biztos jólesik. Mindenki ismeri például azokat a hivatalnokokat, akik egész nap csak méltatlankodnak, de ha otthon kéne ülniük, visszasírnák. És persze, mondják, hogy a feltalálók nemzete vagyunk, meg sok egyebet, de rettentően panaszkodósak is vagyunk! Erre értem azt, hogy savanyú nép.
Bár ahogy nézem, új hullám van születőben: az én generációm az, amely elkezdte más szemmel nézni az életet, és amelynek néhány tagja az itteni valósággal akar kezdeni valamit, ahelyett, hogy menekülne. Megmutatkozik ez zenében, civil kezdeményezésekben, vállalkozásokban. És kemény az aszfalt, amelyen ezeknek a kis hajtásoknak át kell törnie, de tán majd egyre többnek sikerül. És kívánom, hogy sikerüljön, mert egyre inkább arra a véleményre jutok, hogy a magyar néppel nem a múltja bánt el, hanem saját maga!
