Most, hogy elmentek a lányok, beszélhetünk a vizelésről. Pontosabban a lámpaláz jelenségéről. Minden férfi sorstársam ismeri a jelenséget, amikor áll a piszoárnál, előadásra készen, és mellé lép valaki. Azonnal "torkán akad az ének", és jön a lámpaláz. Ezért van az igényesebb mosdókban elválasztó fal a piszoárok közt, de az semmit sem segít. Emlékezetes, amikor egyszer Ghánában könnyítettem épp a helyzetemen - legalább is könnyítettem volna, de vagy 100 méterre láttam, hogy valaki épp arra néz. Na, onnantól kezdve senki semerre.
És a legrosszabb, hogy az ilyen helyzetekben mindig versenynek érződik, hogy ki tud előbb valamit felmutatni. De a legtöbbször csak csendben állnak egymás mellett a versenyzők, mindenki a rajtvonalnál, senki nem mozdul. :D
Thomas Fink könyvében ki is dolgozott egy képletet, mellyel különböző elrendezésektől függően megállapítható, melyik piszoárt érdemes elfoglalni ahhoz, hogy a legkisebb legyen a konfliktus esélye. Látszik tehát, hogy a jelenség széles körben ismert, viszont mint minden érdekes emberi funkciónál, itt is elgondolkodom rajta, vajon milyen evolúciós haszna volt ennek anno. Vajon az, hogy ha ragadozó jelenik meg, vagy esetleg rivális, ne tudjon azonosítani minket a jelölésünkkel? Akkor viszont mi értelme a territórium kijelölésének? Ugyan úgy nem értem a sírást. Miért pont ilyen testi folyamatokkal jelentkezik a szomorúság. De mondjuk a nevetésnek is kevés értelme van.
