Megkésett Boldog Karácsony

Igaz, megkésve (tudnék indokokat felhozni miért csúsztam ennyire ki az időből, de nem fogok), de töretlen lelkesedéssel kívánnak ezzel a videóval a Végzet Mérnökei Boldog Karácsonyt. Azt hittétek, a többesszám véletlen? :D

Vészes dilemma

Aki szokott a BKV csuklós Volvo buszain utazni, nyilván ismeri a vészjelzők problémáját. A helyzet kicsit paradox: hibájuk abból adódik, hogy a céljuknak megfelelnek. Egy vészjelzővel szemben támasztott legfőbb követelmény ugyanis, hogy valódi vészhelyzetben könnyen működtethető legyen; így viszont vészhelyzeten kívül is roppant könnyű bekapcsolni. Olyannyira, hogy ennek már egy vicces, és egy nemkívánatos következménye is lett: vicces az, hogy a BKV készített külön bemondást, amely tájékoztatja az utasokat, hogy a vészjelző a vészjelző, nem pedig a leszállásjelző, és ilyen megfontolásból nem kéne nyomkodni. Az aggasztó pedig az, hogy amikor egy Volvón a vészjelző az utastér elejében is jól hallható módon működésbe lép, a sofőr reflexből lekapcsolja, és általában meg sem nézi, valóban van-e baj, csak bejátssza a fent említett bemondást. Az eset pedig gyakran előfordul, ugyanis (ha jól emlékszem) összesen 14 db vészjelzőt számláltam a buszban, és ezek mind kényelmesen elérhető magasságban vannak.
Természetes tehát, hogy a rengeteg Volvón eltöltött óra alatt elkezdtem megoldásokon gondolkodni, de eddig majdnem mindegyiket kénytelen voltam kizárni pont azért, mert nem teljesítik a könnyen működtethetőség kritériumát. Kézenfekvő lenne ugyanis az, hogy azért ne lehessen véletlenül megnyomni, mert eleve nem lehet csak úgy elsőre. Ez megoldható lenne például a gomb elé helyezett felhajtható műanyagfedéllel, plombálással, stb. De nem rossz ötlet a diverz működtetés sem. Hogy míg a leszállásjelző egy sima gomb, addig a vészjelző lehetne például egy csavarókapcsoló. A magasra helyezés már nem annyira bölcs ötlet, mert bár igaz, a 200-as sorozatú Ikarusokon egyenesen a mennyezetre kerültek a vészjelzők, ez feltételezi, hogy csak 180 cm magasságtól fölfelé kerülhet bajba az ember.
Ezek mind lehetséges megoldások, de mindegyiket azért zártam ki, mert elképzeltem egy worst case scenario-t. A mérnöki gyakorlat helyzetek szimulálására, azok tervezésére általában idealizált próbákat alkalmaz. Erre az esetre például a próbasérült lehetne egy felállni képtelen utas, aki még kiabálni sem tud, és akinek ezért nem mindegy, hogy a földön kúszva 1, vagy 2 méternyi kapaszkodón kell felhúznia magát a jelzőig. Ez hülyeség, de gondolom a tervezőkre is hasonlóan pesszimista feltételezések figyelembevételét erőltették rá, amikor beadták a derekukat, és olyan vészjelzőket terveztek, amelyeket mindenki össze-vissza nyomkod (az Ikarus 412 is hasonló problémákkal küzd). A helyzetet ráadásul ronthatja, ha a vészjelző gombja is STOP feliratú (spóroltak az öntőformával). De érdekes a Van Hool buszok esete is, ahol a vészjelző ún. dead man switch elven működik, tehát addig szól, amíg az utas nyomja. Lehet, hogy ezt a BKV a honosításkor megváltoztatta, de a Belgiumból frissen érkezett buszokon még így volt (tudom, mert kipróbáltam, amikor a BME-n voltak kiállítva).
Nehéz tehát megoldást találni, talán az ajtónyitótól eltérő működtetési mód lenne a legokosabb. De eleve felmerül a kérdés, hogy ennyire életmentő-e a vészjelző. Ha vesszük a legrosszabbul belátható budapesti buszfajtát, a csuklósat, ha valaki rosszul van hátul, valószínűleg látják az utastársak, és valaki tud szólni a sofőrnek. Ekkor tehát arra a valószínűtlen esetre kell felkészülni, ha egy szem utas van hátul, aki oly módon lesz rosszul, hogy nem tud beszélni (eszméletvesztés, stroke, ilyesmi). De míg ezt a valószínűtlen esetet sem szabad figyelmen kívül hagyni, hisz mindig a legrosszabbra készülünk, mivel a busz viszonylag kis tér, és többen vannak benne, általában egyszerűbb előrekiabálni a sofőrnek.

Elsőajtós lett a Mi Járatunk

Jó erlőre beharangozták, hogy az elkövetkezendő időszakban elsőajtóssá tesznek sok járatot, többek közt mától a 193E-t is. Mi, környékbeliek szkeptikusak voltunk, mondván, úgysem fog működni. Olyan városokban ugyanis, mint mondjuk Berlin, vagy Bedford, ahol ennek kultúrája van, a nép már erre van idomítva, számukra nem is lehetne máshogy, de ugyanígy van ez a magyar távolsági buszok utazóközönségével is.
Viszont egy ilyen szokást meghonosítani Budapesten, ahol utoljára a 60-as években volt kalauz a buszokon, nem lesz könnyű vállalkozás - gondoltuk. És épp úgy alakult, hogy ma szemtanúja lehettem a "bevezetésnek", tehát az első ilyen rendszerben közlekedő 193E-s buszon utaztam. A megállóban mellettem állt egy BKV formakabátos hölgy, feltételezve, hogy ellenőr, kérdeztem tőle, hogy ugye mától él az elsőajtós rendszer. Mondta, hogy igen, bár később kiderült, ő is utas minőségben szállt fel. Begördült a busz, ajtajain ott díszelgett az elsőajtós matrica-szett: elöl zöld nyíl, a hátsó kettőn piros behajtani tilos. Szálltam fel, és mutattam a bérletem a sofőrnek, aki tudomást sem vett róla, cserébe mindhárom ajtót kinyitotta. Gondoltam, na, eddig jól megy. Aztán jött a csavar, amelyre nem számítottam. Felszállt egy ellenőr és két látmellényes biztonsági. Az ellenőrnő elkérte a két biztonsági nevét és szolgálati azonosítóját, majd bemutatkoztak egymásnak. Az ellenőrnő ezután végignézte a már felszálltak jegyétbérletét, majd mindhárman felvették a harci pozíciót: ellenőr előre, két smasszer hátra. Nem hittem, hogy a BKV győzni fogja személyzettel, de ezek szerint mégis, bár nem tudom, hogy ez csak a beszoktatás fázisára terjed-e ki. Afelé mutatna (hogy igen), hogy a kiírások szerint a sofőrnek kell mutatni, akinél viszont jegy is kapható.
Az első megállóban nem volt komolyabb komplikáció, az egy szem felszálló felszállt elöl, ahogy a Szarvas csárda téren is csak két becsületes polgár szállt fel, ők is elöl. A Béke téren már kisebbfajta tumultus alakult ki, ahogy mindenki megrohamozta az első ajtót, és az ellenőrtől leszűkült keresztmetszeten eleve a jegybérletmutatástól lelassulva próbáltak átvergődni. Nem sokkal ezután le is szálltam, de a helyzetet tetézte, hogy a sofőrnek fogalma sem volt a járat vonalvezetéséről, így az ellenőrtől kérdezte, merre kell menni, aki meg a fülkén kívül letámasztott viszonylattábláról nézte le a megállókat.
Konklúzió: érdekes volt az első alkalomnak szemtanúja lenni, de korai még ítélkezni a módszer felett. A kezdeményezés mindenképpen üdvözlendő, hiszen amióta a BKV bejelentette, hogy jelen finanszírozásával újévre csődbe megy, minden lyukat be kell tömni a költségvetésükön. Másfelől meg persze ne mi, fizető utasok fizessük ki a notórius bliccelők jegyét!

A második kép siralmas minőségének az a tény tudható be, hogy végig mögöttem állt a két biztonsági. És míg ha csak azt látják, hogy fényképezem, simán lefejelnek, ha azt is megtudják, hogy sajtós is vagyok, a BKV eddigi remek publicitása okán le is dobnak a buszról. :D

Biztonságos környékek

Ma kora reggel egy hajléktalan, aki a napját a közeli szelektív hulladéktárolóknál szokta kezdeni (üveget, aludobozt, ilyesmit gyűjt biztos) halálra vált arccal ment be a szomszédos közértbe, hogy két levágott lábat talált a kukák körüli szemét közt. A boltos először természetesen nem hitt neki, de amikor kiderült, hogy nem viccel, hívták a rendőrséget. A szemeteseknek is úgy kellett mondani, hogy el ne mozdítsák a szelektív tartályt, amikor jöttek volna üríteni. Ezt mesélte legalábbis nekem az egyik eladó abban a közértben, ahová már ezerszer mentem be, hiszen pár percre lakunk tőle. Lőrincnek ez a része olyan tipikus mindenki ismer mindenkit környék. Ezért is kavarják fel a közhangulatot az ilyen események.
A boltos, akivel máskor recepteket szoktam cserélni, most könnyes szemmel mondta, hogy már nem tudja, mivé lett ez a világ, már sehol nincs biztonságban. És valóban egyszerű lenne ebbe a következtetésbe ugrani, de ha belegondolunk, nincs olyan, hogy biztonságos környék. Persze, a statisztikák hosszútávon mutathatnak jól egyik-másik kerület, vagy kerületrész esetében, de elmebetegek, bűnözők, elfuserált értékítéletű emberek bárhol lehetnek.
A helyszínelő, amikor a közértben járt, az eladóknak mondta, hogy már majd' két napja talpon van, és ez még nem is az utolsó bűnügyi helyszíne (egyedül van a teljes körzetre). És azzal én sem vitatkozom, hogy a világ exponenciális ütembe válik egyre ijesztőbb és ijesztőbb hellyé. De sajnos be kell látni, hogy egy ilyen eseménytől nem lesz varázsütésre veszélyesebb egy környék. Nyilván kellemetlen belegondolni, hogy nap mint nap elsétáltam, és el is fogok sétálni az adott bűntény helyszíne mellett, de ez a kerületrész a szememben ugyanolyan marad. Nyilván vannak olyan környékek, ahol ez gyakoribb, és azokról ki is lehet jelenteni, hogy veszélyesek, de még a legbiztonságosabb élőhelyeken is előfordul az ilyesmi.
A helyszínen egyébként (nem a legelőnyösebb szögből készült, de a lesifotón is látszik) öt járőrautó (ebből kettő a szomszédos kis utcát zárta le), egy nyomozói autó, és a helyszínelők furgonja állt. A szelektív tartályok kb. 10 méteres körzete volt elkerítve bójákkal, szalaggal, és sok egyenruhás sürgött-forgott. Amit elvileg találtak: a tartályokat körülvevő szemét közt két levágott női láb, és emellé belsőszervek. De az esti híradóra majd biztos többet tudunk.

Öncélú önpusztítás...

...ha röviden kéne összefoglalnom a dohányzást, ezt mondanám rá. De ez egy blog, összefoglalom tehát hosszan.

Az apropót az adta, amikor elküldtem egy évfolyamtársamnak a Műhelyben nemrég megjelent rövid történetem olvasásra, és kifogásolta, hogy negatívan diszkriminálom a dohányosokat benne. Ez mondjuk nem teljesen így van, a legszorosabb barátaim közt is vannak dohányosok, nem nézek le, ítélek el valakit csak azért, mert dohányzik. És most nem is arról fogok durrogni, hogy így füstölnek a megállóban, úgy dobálják el a csikket. Ez mind ezerszer lerágott csont. Itt magáról a dohányzásról, mint szokásról, szenvedélyről szeretnék beszélni. Amiért ugyanis eltér a többi káros szenvedélytől, az az öncélúsága.
Ha végiggondolom, mindegyik káros szenvedélynek van egy olyan hatása, amelyet a főszerepbe helyezve az élvező motivált az adott szenvedély művelésére. Az alkoholnál a delíriumos állapot, a kábítószernél szintén, a gyorskajánál ott az önmagát etető mesterséges íz... És ez nem arra való, hogy a függő folytassa a tevékenységet, ez arra való, hogy elkezdje. Onnantól az addikció elintézi a többit.
Ezért olyan fura a bagó. A függőséget egy ördögi kör táplálja csak: szívom, mert kell a nikotin, kell a nikotin, mert szívom. De ez egy zárt kör, nincs eleje, nincs vége, mégis hogy kell elkezdeni? Itt a barbatrükk: a ciginél a csábító motiváció a tiltott gyümölcs effektusa. Mert a művelet nem más, mint egy apró, szárított növényekből, kátrányból, és egyéb nyalánkságokból összesodort kis rúd elégetése, és az égéstermék letüdőzése. Ha egy független, idegen civilizációnak írnám le ezt, mint szándékos tevékenységet, röhögésben törnének ki. Miért műveli mégis majd' kétmilliárd ember? Mert úgy nőttek fel, hogy a dohányzás tilos, nem jó dolog, káros, halálos! Így amikor stresszhelyzetben voltak, menekülőutat kerestek, erre pedig remek gyógyír a csábítóan tiltott gyümölcs. A káromkodás hatásmechanizmusa is hasonló, de ott van Éva és az alma esete is... Vagy újabban egyszerűen azért gyújtanak rá a tinik, mert menő. A filmekben a maffiafőnök is szivarozik, Columbo is pöfékel, az elegáns díva is szipkával tüdőzi le a rákocskákat. És minden gyerek felnőtt akar lenni.
De ahogy egy alkoholistával sincs különösebb gondom, amíg nem hány le, vagy egy szerencsejáték-függővel sem kezdek kötekedni, amíg nem halmoz fel tartozást felém, úgy a dohányzással sem lenne bajom, ha nem károsítana engem is. Viszont nagyonis károsít! Nem akarom most a passzív dohányzásról szóló kutatásokat, meg a "...súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét..." dobozcímkét szajkózni. De igenis nagyonis valós dolog, hogy amikor valaki úgy dönt, hogy hódol ennek a súlyosan káros, definíciójában is abszurd szenvedélynek, nekem is fizikai károm származik belőle. A legtöbb ember, ahogyan arra is legyint, hogy "nem ezen a pár percen fog múlni, hogy elérd a buszt" (pedig általában de), ezt is kineveti: "az a kevés kis füst mit árt neked, károsabb annál a városi levegő".
De nem is azt a pár órát/napot sajnálom, amellyel majd korábban meghalok mások gyengesége miatt, hanem az elvet, ami mögötte van. Hogy másnak joga van engem kevesebbé tenni, engem, aki egyébként soha egy szálat nem emelt a szájához (és nem is tervez), mert neki olyan kedve van. És úgy tűnik, igenis joga van, mert hiába tiltják egyre több helyen a dohányzást, hiába emelik a cigaretta árát, mindig az a gonosz, aki ezt teszi, mindig felháborodás övezi. (Hű... mégiscsak nehéz puffogás nélkül írni erről) Arról feledkeznek meg csupán, hogy a nemdohányzóknak erősebb joguk van egészségesnek maradni, és ezért a dohányosok tevékenysége inferior, ők azok, akiknek nem állhat feljebb. Mert ha megkérdezek egy dohányost, hogy miért dohányzik, nem tud értelmes érvet hozni. Nincs olyan indok ezen a kerek világon, amelyre én azt mondanám, hogy "Rendben, ezért megértem, hogy cigizel".
Racionális gondolkodó lévén néhány dolog nehezen megy a fejembe, hogy miért létezik, és miért nem lehet felszámolni. De mindre választ ad az emberi tényező: amíg emberek élnek ezen a bolygón, mindig lesz korrupció, mindig lesz háború, és mindig lesznek szenvedélyek (egy olyan világ ez, ahol jót nehéz, rosszat könnyű csinálni...) És ahogyan azt is egyszerűen nevetségesnek találom, hogy emberek háborúba szállnak más emberekkel azért, mert ők nem abban hisznek (nem tudnak!), mint amazok, úgy ezen is elképedek, hogy majd' minden harmadik ember a művelet káros és valós következményeinek teljes tudatában, mindenféle áremelés és elrettentés ellenére egy kis sodort rúd égéstermékét tüdőzi le csak azért, hogy hamarabb meghalhasson. Struccpolitika ez, mint a dacos gyerekeknél, akik nem hiszik el az anyjuknak, hogy fogat kell mosni. És ez teljesen normális, elfogadott, mindennapi. Nem szégyellnivaló, egyenesen menő...

Holidays are comin'

Tudom, tudom, TUDOM! Nem írtam majdnem egy hétig... De sokkal nehezebb újra írni, ha paradicsomokkal dobáltok... :D
Most egy olyan téma következik, amelyről már jó előre elterveztem, hogy írni fogok, de őszintén megvallom: most egy kicsit bajban vagyok... Méghozzá azért, mert amiről panaszkodni akartam, idén nem igazán fordult elő.
Minden évben frusztrálódom ugyanis azon, hogy piaci nyomásra már októberben elindul a mesterségesen generált karácsonyi láz, és mire decemberben arra kerülne a sor, hogy valóban átadjam magam a hangulatolásnak, már az összes fílinget elhasználtam idő közben, és kiégve ülök, bármiféle hangulat nélkül. Írtam is erről két éve (16. oldal), de tavaly is így volt. Idén viszont azt veszem észre, hogy nem kell "papapapapapapa"-t dalolva, fülemet befogva végigsétálnom a városon ahhoz, hogy elkerüljem az erőltetett hangulatolást. Feltételezem, hogy a válság miatt nem tudták úgy törni magukat, de az is lehet, hogy egyszerűen csak megunták. De azt veszem észre mindenhol, hogy egyik pláza/bolt/középület sem erőlteti meg magát idén. Egy égősor ide, egy girland oda, kész. Semmi karácsonyi dal, semmi műhó, semmi ál-ajándék... Miről panaszkodjak így?
És most, hogy idén így van, mégsincs hangulatom. Pedig már decemer van, már a tévé is biztos játssza a karácsonyi kamionos kólareklámot (mindig onnantól számítom a karácsonyi szezon kezdetét), azaz játszaná, ha az utóbbi pár évben el nem kezdték volna lecserélni mindenféle másra. Mondjuk az időjárás sem kifejezetten segít, de most, hogy már beadnám a derekam, és boldogan vetném magam a kapitalizmus csengettyűs-műkarácsonyfás várakozásának karjaiba, nincs hová. Nincsenek karok, mert sehol nincs készülődés. A Köki terminál dekója például siralmas... Igaz, most nyitottak, nyilván nem erre akarják elszórni az összes pénzt, ok. Akkor nézzök a Westendet: egy orbitális nagy műfenyő palástú kúp a Milleneum tér közepén, rajta hatalmas, idétlen, színes gömbökkel. Nem túl hangulatos.. Ugyanilyen óriáskúp az Allee bejáratánál (Képünkön). És még biztos sok plázában... És a legszörnyűbb, hogy ezek mellett kinnhagyják az általános dísznövényeket (trópusi növények, és miegymás). És számomra nem létezik lehangolóbb, mint a kettő kombinálása (ezért kötném fel magam, ha pl Miamiban kéne karácsonyoznom).
Lehet, régimódi vagyok, de hová tűnt a klasszikus dekó? Miért lett minden rideg, steril, mű? Miért csak az Árkád díszíti fel normálisan magát többtíz piros-arany gömbös műfenyővel, fenyőgirlanddal, apró fehér fényekkel (és lehet, már ők sem, rég jártam arra)? 20 nap múlva karácsony, hangulatolnék, és esik az eső, langyos a szél, a város pedig ugyanúgy fest, mint máskor... Miért?