Boldog 2. szülinapot! - Áttekintés a blogról III.

Két éve ilyenkor, március 31-én éjszaka, - pont ezen a laptopon, amelyen e sorokat is gépelem - született meg két blogszolgáltatónál is a Végzet Mérnökei blog (végül a Blogger győzött, mivel a blog.hu alkotói felülete kevesebb mint borzalmas). A név eredetét tavaly  már felfedtem, de azóta sok új taggal bővültünk, így aki még nem tudná, itt fény derül a nagy nagy titokra.

Mivel a blog az első pillanattól kezdve szervesen össze van fűzve a Facebook-kal, statisztikák egész garmadája áll rendelkezésemre, mégis kevésszer nézek rájuk. Ha még azt is hozzávesszük, hogy valószínűleg nekem van a legszégyellősebb olvasóközönségem az interneten, néha arról is elfeledkezem, hogy egyáltalán vannak emberek, akik várják az írásaimat. Na de akkor most nézzük az eddigi termést.

 

   

 A legforgalmasabb hónap 2010 októbere volt, amikor összesen 2818-an voltak kíváncsiak a blogra (és nem, ebben nincsenek benne az én megtekintéseim, ugyanúgy, ahogy a többi adatban sem, ezeket külön szűröm). Ez az adat mondjuk azért egészen mulatságos, mert a blog 2011 március 31-én született, szóval akkor valaki elrontott valamit. De ha feltesszük, hogy 2011 októbert akart mondani, abban az időszakban foglalkoztam intenzíven az épülő Köki Terminállal (ez a téma később is vissza fog köszönni), de akkor írtam azt a bejegyzést is, amely a BKV figyelőn is megjelent, és ennek hatására a BKV napokon belül (!) orvosolta a problémát.

 

 Az olvaósközönségem - nem meglepő módon - jellemzően a 18-24 éves korosztály. Ezen belül is a srácok vannak többségben, ki gondolta volna. Ez az adat egyébként a Facebook oldalról származik.  Vitathatatlan többségben budapesti magyarok látogatják a Facebook oldalt, bár sok helyről van egy-egy látogató, a teljes lista nem fért ki (lusta voltam összerakosgatni paintben), de azért így is főleg Európán belül maradunk.

A forgalom legnagyobb része a Facebook oldalról származik, és hiszem is, hogy sikeres blogot csak a közösségi médiával integrálva lehet üzemeltetni. Ugyanis ha a kedves olvasónak egyszer elnyerem a kegyeit valamelyik poszttal, és felvesz a news feed-jébe, utána akkor is bele-belekukkant a tartalomba, ha épp nem arról írok, amiért feliratkozott. Plusz így nincs az, hogy az olvasók elpártolnak a blogtól, ha sokáig nincs tartalom, mert eleve nem kell naponta idejárni, és nézni, hogy frissült-e. Ha meg frissül, rögtön feltűnik a falukon is.

 Ha a keresési kulcsszavakat nézzük, kicsit betekintést nyerhetünk a külső forgalom forrásába. A legtöbben mondjuk úgy tűnik, célirányosan keresik a blogot a google-ról ((a) végzet mérnökei), a harmadik legnépszerűbb keresőkifejezés azonban még mindig a Köki Terminál, pedig elég régen volt róla utoljára szó. Utána Solaris trolibusz, légvédelmi sziréna, és valamiért a BME F épületblokkja, azon belül is az F229. Érdekes terem, az egyetlen az egyetemen, amelynek karzata van, ettől függetlenül nem értem az érdeklődést iránta, főleg internetes keresésben.

Ha a bejegyzéseket nézzük, a legtöbben a Köki Terminálról írt félidei jelentésre voltak kíváncsiak, második legtöbben pedig Zsiga, elhunyt kartársam gyászjeletését nézték meg. A harmadik legnépszerűbb a tavalyi polgári védelmi gyakorlat ismertetője volt, és utána jön az ok, amiért állandó rovattá tettem a közlekedési kisokost: meglepő népszerűségnek örvend azóta is a metró automatikus irányítását taglaló bejegyzés.

 A legtöbben még mindig Firefox-ot használtok (használunk), hiszen ha már róka, akkor lángoljon is. De egyre több a krómbevonatú bönséző is, és úgy tűnik, van, aki még mindig Internet Explorert használ (bár az új marketingstratégiájuk egész jó).

 Az oprendszereket illetően nem meglepő a Windows lealázó fölénye, mert bármennyire is érdekes, a számítástechnikában is sokat számít az, ki volt először. Utána viszont az apple fanboyok és fangirlek a másodikok, harmadikként pedig telefonról kuksoltok a legtöbben. Linux után még egy kis Apple, utána a hipsterebb rendszerek.

Végül pedig a Google összesítése a különböző nemzetiségű forgalmakról: második leggyakrabban az USÁból jönnek nézelődni, gondolom, téves keresések révén, hiszen mégis csak az a legnetesebb társadalom. Aztán jönnek az oroszok, angolok, németek, románok (?), lengyelek, izraeliek (??). Azért kérdőjelezek néha, mert a többi helyen van ismerősöm, de Romániában, Izraelben, Franciaországban és Ukrajnában senkiről nem tudok, akit érdekelhetne a blog. Dehát ez legyen a legnagyobb baj: A Végzet Mérnökei mindig, mindenki előtt nyitva áll, akit érdekel a világ egy közlekedésmérnök-palánta szemével. Szóval boldog második születésnapot ennek az érdekes, de eddig sikeres kísérletnek, jövőre találkozunk ugyanitt.

Közlekedési kisokos: BKV diszpécserek

Miért van szükség diszpécserekre?

Minden cégnek vannak munkaeszközei, olyan kellékei, amelyekkel elvégzi a feladatát. A BKV-nak ilyen eszközei a tömegközlekedési járművek. Viszont kevés olyan eset van, amelyben a cég ezeket az eszközöket kiengedi a látóteréből, de a tömegközlekedés pont ilyen. Megtehetnék, hogy reggel megtankolják a buszt, rácsapnak a farára, és remélik, hogy visszatalál este, de ez azért elég erős hazárdírozás volna részükről. Bár igaz, régen, a rádiókommunikáció előtt így volt. A sofőr hozzáértésére és tisztességére volt bízva, mi történik napközben a lóvasúttal, az omnibusszal, a villanyossal.

Mára már több megoldás is létezik, melyekkel a tömegközlekedési szolgáltatók központilag nyomon tudják követni járműveiket a munkanap minden pillanatában, és tényleg megvalósulhat az az elképzelés, amelyet egy sofőr barátom szokott mondani: "a buszsofőr a busz tartozéka" A főnök pedig a központ. Az egyszerűség kedvéért nézzük most meg csupán a BKV három rendszerét!

Három is van neki?

Igen, és az egyikről biztos hallottatok is mostanában, a kisebb botrányokkal övezett FUTÁR-ról. De arról majd legutoljára. Elsőként nézzük (időrendben) az AVM-et! Az eredeti neve Automatic Vehicle Monitoring (automatikus járműmegfigyelés), de a mozaikszó megtartásával sikerült magyarosítani Automatikus Vonali Megfigyelés-re. Az olaszoktól vettük a 90-es évek elején, a buszok helyének meghatározásához csak földi infrastruktúrát használ (tehát nem beszél műholdakkal). Dinoszaurusznak számít a szakmában, de a működési elve attól még elég elmés. Ami kell hozzá: fedélzeti egység (onboard unit) a buszra (azért mondok buszt, mert a BKV jelenleg már csak buszokon használja), fixen telepített helykódadók...

Mi az a helykódadó?

Hadd fejezzem be előbb a mondatot. Szóval telepített helykódadók a busz útvonala mentén, átjátszótornyok, és egy irányitóközpont. 

Sorban: a fedélzeti egység (2. kép felső része) áll a kezelőfelületből (ez a nagy, sok gombos doboz a műszerfal jobb felső részén), a buszvezető ezen kérhet élőszavas beszédkapcsolatot a diszpécserrel, de küldhet kvázi SMS-t (szóval szabad szöveges üzenetet !) is a központba. Az elektronika, illetve az adó-vevő egység egy különálló fekete dobozban található vagy a sofőr feje fölött a fülke falán, vagy az utastérben a fülke mögött. A diszpécser pedig ezen keresztül tud beszélni a sofőrhöz, de még az utasokhoz is az utastéri hangszórón keresztül! Ilyenre egyszer láttam példát, de az a Combinón volt.

A telepített helykódadók (1. kép) a rendszer lényegi része. Tipppikus kaméleon kütyük, ugyanis fél évvel ezelőttig a létezésükről sem tudtam, azóta viszont többet is felfedeztem, melyek alatt korábban többszázszor elmentem. Jellemzően villanyoszlopokon tanyáznak, könnyen felismerhetőek a kb 30 fokban beállított kis napelemükről, mely által az energiát nyerik. hogy mi a feladatuk? Egyfolytában, amíg van bennük szusz, sugározzák a saját helykódjukat, pl: "Mednyánszki utca". Amikor az AVM-es busz elhalad mellette, megjegyzi, hogy akkor éppen ott járt, és utána rögtön elkezdi számolni kerékfordulat alapján, hogy mennyire távolodott el tőle. Erre pedig azért van szüksége, mert a busz nem tudja azonnal tudatni a központtal, hogy "Mmmmmost vagyok a Mednyánszki utcánál". Ugyanis az AVM egy ciklikus lekérdezésű rendszer, tehát minden busznak ki kell várnia a sorát, mire beszélhet. A pozícióját minden busz 30 másodpercenként mondhatja be (de beszédkérést 5, vészhelyzetet  1másodpercenként jelenthet). Szóval az AVM központ 30 másodperc leforgása alatt végigkérdezi egyenként mind a kb. 400 buszt, hogy "Hol vagy?", 5 másodpercenként, hogy "Akarsz csevegni?", és 1 másodpercenként, hogy "Minden rendben?". És amikor a busz végre sorra kerül, nem csak azt mondja, hogy melyk helyen volt legutóbb, hanem, hogy mennyivel hagyta el azt. Az így begyűjtött adatokat pedig a diszpécserközpontban kijelzőn látják a diszpécserek a város térképén megjelenítve. Ez a rendszer csak döntéssegítő, a tényleges iránsítást a diszpécserek végzik. Hát nem csodálatos? Egyébként azért van szükség a ciklikusságra, mert a rendszernek (sőt, minden rádiós rendszernek, tehát a zenei rádióknak is) véges frekvenciatartománnyal kell dolgoznia, a levegő már "megtelt" a különböző zenei rádiókkal és kommunikációs hálózatokkal

. Az AVM például a frekvenciasávját 10 csatornára osztotta, ebből 5-ön beszélnek, 4-en folyik a folyamatos adatlekérdezés, egy pedig vészhelyzetek esetére van félretéve.

Úú... nem is sejtettük, hogy azok a régi vackok...

Na! Ilyet nem mondunk a város leghűségesebb szolgáira.

Szóval, hogy a régi buszokban is ilyen komplex technika van.

A második rendszer a DIR (Diszpécseri IRányítás, fedélzeti egysége a 2. kép alsó felén), amely az AVM lebutított (és olcsóbb) verziója. Amit kivettek belőle: SMS-küldés (helyette van 15 előre definiált szöveges üzenet), ciklikus pozíció-lekérdezés, (és tán még az utastéri mikrofon diszpécseri vezérlését is, erre nem esküszöm meg). Szóval ez csak kommunikációra szolgál. Ettől függetlenül a DIR-es buszok is tudják, hol vannak - nagyjából. (Egyébként megjegyzendő, hogy a BKV járműveinek túlnyomó többsége, tehát buszok, villamosok, metró, HÉV, stb, DIR-esek.) Amikor egy DIR-es jármű elhalad egy helykódadó alatt (amely egyébként tökéletesen megegyezik az AVM-es helykódadóval), megjegyzi, hogy mikor járt ott. Az ilyen vonalak mentén jellemzően három helykódadó van: kettő a végállomásokon, és egy félúton. A fedélzeti egység 15-20 percenként tudja elküldeni a legutolsó 4 helyadatát, archiválási célból. Ha 4-nél több helykódadót látogatna meg két jelentés közt, akkor bizony adatvesztés van.

És mi van a FUTÁRral?

A FUTÁR (Forgalomirányítási és UTastÁjékoztatási Rendszer, mert a magyarok valamiért kényszeres vágyat éreznek rá, hogy minden mozaikszó önmagában is értelmes legyen) már műholdas rendszer. Ezért nem is annyira izgalmas a működése, plusz az előző kisokosban már tárgyaltuk is (bár korrekció érte a ház elejét: nem minden műholdas navirendszer használ geostacionárius műholdat!). Viszont vannak izgi, új funkciók a FUTÁRnál: képes lesz zöldútkérésre (a fedélzeti egység a busz javára módosítja a jelzőlámpás csomópont programját), kapcsolatban lesz a jármű elektronikus jegykezelőivel is (elengedhetetlen feltétele az e-jegyrendszernek), tud majd mozgóképes reklámot vetíteni az utastéri kijelzőkön, a sofőrt figyelmezteti a késés tényére és mértékére, illetve a járművekre nem csak a telepen, de menet közben, a városban is lehet adatot feltölteni (hogy miféle adat kell egy busznak, arról egy későbbi, az utastájékoztatásról szóló kisokosban lesz szó). (Egyébként már egy éve üzemelnie kéne, de a tendert először elnyerő cég majdnem, hogy fizetni akart, hogy ő szállíthassa a rendszert, szóval meglepő mód nem sikerült összehozniuk olyan alacsony áron, mint amit kértek érte. Ezért újra kellett tendereztetni, és csúszott az egész. Jelen állás szerint ősszel üzemelik be.)

A fülünkön keresztül folyik ki az agyunk.

Igen, elég súlyos téma, és ez csak a legcsücske. Szóval ilyen verítékes munka árán tudja elérni a BKV, hogy minden buszáról mindig tudjon. Már, amikor nem az villog a kijelzőn, hogy "N. HÁLÓ"...

Tanulság: mostantól vadásszátok a helykódadókat! :D

Sarok étterem

Még ősz elején olvasónk, Viktor mondta nekem, nem érti, miért jár mindenki az Allee-ba enni, amikor a közvetlenül mellette lévő Fehérvári úti vásárcsarnokban (kis túlzással) fele annyiért adnak kétszer annyit. Innentől nem hagyott nyugodni, és elmentem megnézni egy barátommal. A (rekorder névhosszúságú) Október huszonharmadika utca és a Fehérvári út sarkán lévő bejáraton mentünk be, fel a két rövid mozgólépcsőn, és rögtön ott volt sorban egymás után három kajálda. A leghivalkodóbb felirat a Sarok éttermen volt, amely - a név nem árul zsákbamacskát - valóban a sarokban volt. Közelebb menve láttuk, hogy három menüt lehet összeválogatni: a 700 forintos A menüben kevésbé puccos kaják voltak (pl tarhonya, meg ilyen számomra menzás hidegkirázós étkek), a B menü a maga 800 forintjával már egész szép dolgokat tartalmazott, pl brassói, lasagne, milánói. A 900-as menüben meg már bélszín, meg ilyesfélék voltak. A menü pedig attól menü, hogy leves és desszert is jár mellé (ami a levest illeti, a meggylevestől eddig még nem sikerült elszakadnom, hisz az a kedvencem, és itt különösen jól csinálják, desszert terén pedig szintén mindig remekelnek, eddig volt már feketeerdős tejbegríz, képviselőfánk, palacsinta, madártej). Amikor a kasszához értem, kaptam hűségkártyát is, rajta 12 köröcskével. És amint mind a 12 kört pecsét fedi (vásárlásonként egy pecsét), a 13. étkezés grátisz! Az asztalok és székek masszív műanyagból vannak, de van egy az alsóbb szintekre, illetve az ablakon keresztül a Fehérvári útra néző magasított pult is, ahová bárszékeken lehet ülni. Ezután vagy négyszer mentem vissza, mindahányszor oda ültem, mert elég jó a hangulata. Karácsonykor például aranyosan végigdekorálták a pult végét védő plexilapot girlandokkal. A hely ingyen wifit is kínál, és minden asztal közepén QR kód van (nem tudom, mit nyit, lehet, hogy a wifi belépési felületét, mindenesetre az asztalok többségén már olvashatatlan a kód a gyakori törölgetés miatt).

Ma újra ott jártam, és meglepve tapasztaltam, hogy a pultot a sarokból kihozták a folyosó mentére, és a menüket is átalakították. Most már csak egy menü van, az 740 forint, viszont jár mellé ásványvíz is. És a mennyiségeket is megemelték kicsit: a mai menü például a második kép alján van: jó nagy tál meggyleves, brassói aprópecsene steakburgonyával, a végére pedig képviselőfánk (az is elég tisztességes méretű). Nagyétkűeknek nem való, de egy átlag faló bőven megtelik vele. Összehasonlításként: a szomszédos Allee-ban az IlTreno 780-ért veszteget két nagy szelet pizzát. A Mekiben pedig ennyiért talán nagykegyesen adnak egy nagyobb burgert közepes krumplival. És ebbe a menübe bármit össze lehet válogatni a színhúsok kivételével. Szóval az árért elég jó a kapott kaja, csak egy valami nagyon fájdalmas: szabad óráimban ide kimászni. Ezért szoktam mindig mondogatni, hogy ha a BME kiadna egy üres épületet a kampuszon étterem üzemeltetésére... aki elnyerné azt a pályázatot, egy éven belül milliárdos lenne.

Paradigmák

 Amikor egy Közhír cikket a blogon is el tudok képzelni, nem teszem fel ide, amíg az újság meg nem jelenik, hogy ezzel megmaradjon a lap versenyelőnye. De most már szabad a csók és a tánc is, úgyhogy akkor itt van pár gondolat a paradigmákról.

"Hogy micsodák?" - kérdezett vissza a főszerkesztő, amikor előálltam az ehavi témával. Igen, a paradigmák mibenléte kevéssé ismert a mérnöktársadalom számára, pedig ha nem veszünk tudomást róluk, örök életre lekorlátozhatnak minket.

 A mérnök alkot - szoktuk talán többen is pár szóban megfogalmazni a mérnöki lét lényegét, amikor szakmánk iránt érdeklődő családtagoknak, barátoknak válaszolunk. Aki pedig alkot, annak elengedhetetlenül fontos, hogy ne legyenek megkötései, hogy fantáziája szabadabban szárnyalhasson, mint a sirályok a Duna partján. Ezért elismerően tekintünk azokra, akik a "dobozon kívül" tudnak gondolkodni, akik olyan ötletekkel állnak elő, amelyekre mi egymillió év alatt sem jutottunk volna. Az átlagember fantáziájának korlátai valószínűleg az állandóságra és biztonságra törekvéssel magyarázható. Mindig keresünk valamit, amelyben megkapaszkodhatunk, ami viszonyítási alapot jelenthet, amiből ki tudunk indulni, és amihez meg tudunk érkezni. És gondolkodásunk, világunk alapjának felépítésekor joggal használunk paradigmákat, paradigmarendszert, ugyanis kényelmetlen lenne újra és újra rájönni, hogy ha elengedjük a telefont, az a földre esik. Ehelyett tudjuk, hogy a víz iható, a nap meleg, a madár repül, az RTL II, elfogadjuk, és eszerint élünk. Mert így van, mióta a világ világ; minek napról napra újra kétségbe vonni, majd bebizonyítani?

Ezzel nincs is semmi gond. A probléma ott kezdődik, amikor továbbvisz minket a lendület, és már olyan dolgokat is dogmaként fogadunk el, amelyekről senki nem mondta, hogy azoknak úgy kell lennie. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian paradigmák áldozatául esünk nap mint nap. Mondok egy példát: a fürdőszobafiókunkban van két kis tárolóedény, téglatest alakúak, az egyiknek van fedele, a másiknak nincs. A fedelest soha nem lehetett rendesen kinyitni, mert a másik pereme a fedél fölé lógott. 14 év kellett ahhoz, hogy arcul csapjon a felismerés: ha a fedél nélküli a rövidebb oldala helyett a hosszabbal van a fiók falához tolva, mindketten szépen elférnek, és a fedelet rendesen fel lehet nyitni. Számomra evidencia volt, hogy annak úgy kell lennie, hiszen úgy van, mióta itt élünk, viszont egy vendég valószínűleg azonnal kiszúrta volna a problémát - a megoldással együtt. (Megjegyzendő, hogy másnapra megint úgy találtam az edényeket, ahogy már 14 éve vannak)

A Bevezetés a Lean szemléletbe óra előadója, Kosztolányi János Lean tanácsadó lévén fontosnak tartotta megismertetni a hallgatókat a paradigmák témakörével. Ő vetítette le nekünk Joel Barker, jövőkutató filmjét a témában. A munkahelyi oktatófilm 1989-ből, a nagyvállalatok felvirágzásának időszakából származik, de a mai napig aktuális. Megdöbbentő történeteket mesél arról, hogyan estek több száz éves múltra visszatekintő világcégek a paradigmák áldozatául - példaként idézi a svájci óraipart, amely ódzkodva fogadta a digitális technika megjelenését, ezért nem is vett részt benne, és le is maradt, míg Ázsia észrevétlenül fölébe emelkedett. De két, egészen közlek-közeli példát is említ. Az első egy olyan közúti jármű 1976-ból, amely 907 kg, 0-tól 100 km/h-ra kevesebb mint 10 másodperc alatt gyorsul, 3 litert eszik 100 km-en, a motorja pedig mindössze 16 lóerős. Azt mondja, egy autógépész erre rögtön rávágja, hogy lehetetlen. De ez az autót megalkotó minnesotai hallgatókat cseppet sem zavarta, ugyanis ők nem járműgépészek, hanem a folyadékerő-technológia szeminárium hallgatói. A jármű működési elve egyszerű: a kis motor egy hidraulikus szivattyút hajt meg, amely egy hengerbe olajat juttatva növeli ott a nyomást. Ez a tárolt energia indítja el az autót, amely ezután, ha fékez, a tárolóhengerbe megintcsak olajat pumpál. Tartós haladás esetén pedig a sebesség megtartásáról a motor a korábban említett fogyasztás mellett gondoskodik. A másik példa a kerékpárok világából való. Barker felmutat egy tárgyat: két fekete gumipárna egy T alakú rúdra rögzítve. Aztán megmutatja a tárgyat rendeltetési helyén: egy kerékpár nyergeként. Meggyőződése szerint az ok, amiért a kerékpárok nyerge majdnem mindenki szerint úgy kell kinézzen, ahogy már évszázadok óta ismerjük, magában a szóban keresendő: "nyereg". Az eszköz nem más, mint a lónyereg biciklire adaptálása. De például Rubik Ernő bűvös kockájával sem foglalkoztak a magyar játékgyártók, mondván, senki nem kíváncsi egy ilyen bonyolult játékra. Ma pedig logikai játékok ezreiben fedezhetünk fel elemeket az eredeti Rubik-ötletekből.

Az igazán nagy sikertörténetek (gyorséttermek, közösségi média, E-tinta, stb.) többsége mind egy korszakalkotó ötlettel, egy paradigmaváltással kezdődik, tehát könnyű belátni, hogy a paradigma-jelenség korunk nagy, leküzdendő démonjainak egyike. Régen Galileót akarták megégetni, amiért állította, hogy a Föld kering a Nap körül, ma pedig a mesterségesen növesztett párizsitól irtózunk. De ezek a paradigmák hosszú távon csak visszavetnek minket ahhoz képest, amit elérhetnénk, ha tudnánk igazán szabadon gondolkodni.

Kép forrása: http://www.bike24.com/p230077.html

Nem ülünk le

Bódog blogja nyomán kipróbálom én is, milyen az, amikor nem érzem szükségesnek 500 oldalt írni, hogy méltó legyen az írás hossza egy bejegyzéshez. Mert gondolom, szívesebben olvastok kicsit, mint semmit.

Szóval a "Nem nézünk fel" témát folytatva gondoltam tegnap arra, hogy nem is ülünk le. A város (pontosabban a belváros) átjáróház lett, mindenki igyekszik valahová, meg sem nézi, hol, min keresztül teszi mindezt. Most, szombaton volt a Természettudományi Múzeumban nyílt nap, és amíg egy barátomra vártam, kerestem, hová tudnék leülni. Találtam is egy jó hosszú padsort, melynek első szegmensében már korhadtak a lécek, és rögtön belémhasított, mennyire megváltozott a fővárosiak és a főváros viszonya. Ahogy leültem, jobbra elnézve megláttam három beton pingpongasztalt. Ki az, aki manapság ilyeneken pingpongozik. Vagy például ki sakkozik a sakkasztalokon (tudjuk, kik). Hatalmas, többszáz megatonnás közhely, de mindenki a telefont nyomkodja, senki nem néz fel, ül le, szívja be a (nem mindenhol szmogos) levegőt, nézi a galambokat. Csak a Margiccigeten, meg a kifejezetten ilyen célú helyeken. De például a Ludovika előtti park teljesen néptelen volt (pár kutyasétáltatótól eltekintve), a régi életnek nyoma sehol. Ugyanez jut mindig eszembe a régi, szovjet lakótelepeken néhol még látható szőnyegporoló rúdról. Manapság ki az, aki leviszi a szőnyegét, és fonott porolóval csapkodja? Vércikivé vált az ilyesmi, sajnos. Érzelmi izoláció, az indivídum tündöklése, csupa ilyen trend figyelhető meg a városiak közt.

Bár!

Hálisten, mostanában újra kezd divat lenni a városi közösség értékelése (hiszen ez is a retró részét képezi, amely a legmenőbb dolog manapság). Óriásplakátok is felvetették pár hónapja a kérdést, hogy miért ne ülhetnék ki egy könyvvel a Deák térre, ha éppen úgy tartja kedvem. De hasonlóan vidám képet mutat egy-egy újonnan átadott közösségi tér hétvégente, például a korábban már említett Kós Károly tér. Szóval zárjunk pozitív hangon: jó irányba mozdulnak a dolgok, megint divat lesz értékelni a városi létet.