Biztonságos környékek

Ma kora reggel egy hajléktalan, aki a napját a közeli szelektív hulladéktárolóknál szokta kezdeni (üveget, aludobozt, ilyesmit gyűjt biztos) halálra vált arccal ment be a szomszédos közértbe, hogy két levágott lábat talált a kukák körüli szemét közt. A boltos először természetesen nem hitt neki, de amikor kiderült, hogy nem viccel, hívták a rendőrséget. A szemeteseknek is úgy kellett mondani, hogy el ne mozdítsák a szelektív tartályt, amikor jöttek volna üríteni. Ezt mesélte legalábbis nekem az egyik eladó abban a közértben, ahová már ezerszer mentem be, hiszen pár percre lakunk tőle. Lőrincnek ez a része olyan tipikus mindenki ismer mindenkit környék. Ezért is kavarják fel a közhangulatot az ilyen események.
A boltos, akivel máskor recepteket szoktam cserélni, most könnyes szemmel mondta, hogy már nem tudja, mivé lett ez a világ, már sehol nincs biztonságban. És valóban egyszerű lenne ebbe a következtetésbe ugrani, de ha belegondolunk, nincs olyan, hogy biztonságos környék. Persze, a statisztikák hosszútávon mutathatnak jól egyik-másik kerület, vagy kerületrész esetében, de elmebetegek, bűnözők, elfuserált értékítéletű emberek bárhol lehetnek.
A helyszínelő, amikor a közértben járt, az eladóknak mondta, hogy már majd' két napja talpon van, és ez még nem is az utolsó bűnügyi helyszíne (egyedül van a teljes körzetre). És azzal én sem vitatkozom, hogy a világ exponenciális ütembe válik egyre ijesztőbb és ijesztőbb hellyé. De sajnos be kell látni, hogy egy ilyen eseménytől nem lesz varázsütésre veszélyesebb egy környék. Nyilván kellemetlen belegondolni, hogy nap mint nap elsétáltam, és el is fogok sétálni az adott bűntény helyszíne mellett, de ez a kerületrész a szememben ugyanolyan marad. Nyilván vannak olyan környékek, ahol ez gyakoribb, és azokról ki is lehet jelenteni, hogy veszélyesek, de még a legbiztonságosabb élőhelyeken is előfordul az ilyesmi.
A helyszínen egyébként (nem a legelőnyösebb szögből készült, de a lesifotón is látszik) öt járőrautó (ebből kettő a szomszédos kis utcát zárta le), egy nyomozói autó, és a helyszínelők furgonja állt. A szelektív tartályok kb. 10 méteres körzete volt elkerítve bójákkal, szalaggal, és sok egyenruhás sürgött-forgott. Amit elvileg találtak: a tartályokat körülvevő szemét közt két levágott női láb, és emellé belsőszervek. De az esti híradóra majd biztos többet tudunk.

Legális graffiti?

Hőzöngésnek tűnhet, mert "amióta világ a világ (pontosabban amióta feltalálták a festékszórót), így csinálják", de bennem akkor is felmerült a kérdés: nem lehetne ezt kevésbé barbár módon? A városüzemeltetés elvárja a város polgáraitól, hogy óvják műtárgyait, közterületeit. De milyen alapon, ha őket sem érdekli ezek esztétikája?

Hogy konkretizáljuk a dolgot: a geodéziai mérések jelöléseire gondolok. Amikor ilyesmi mérést végeznek, bevett gyakorlat, hogy a kiemelt/fontos/nemtudomnemértekhozzá pontokat az aszfaltba fúrt csavarral és/vagy rikító színű festékszóróval bekarikázzák, és számmal jelölik. Eddig csak a belvárosban találkoztam ilyesmivel, viszont pár hónapja gombamód megszaporodtak a neonpink számok Lőrinc útjain, járdáin is. Ellenérvként felmerülhetne, hogy ezek idővel lekopó festékek, de még ha azok is, úgy tűnik, nem minden felületről. A reptéri út mentén a járdán (2. kép) van egy jelölés, amely legalább 10 éve ott van már.

Egyszerű téma, nem is igazán ragoznám tovább, csak már régóta meg akartam írni ezt a posztot, és a képeket is megcsináltam hozzá. Ti mit gondoltok, jó ez a módszer?

Hülyegyerek

Vannak-e Önnek erkölcsi normái? Van-e szociális érzéke? Tekintettel tud-e lenni bárki másra saját magán kívül? Nem? Tartozik-e Ön bandába? Szükségesnek érzi-e Ön, hogy rajságát a lehető legexhibicionistább módon tudassa a húsz méter sugarú környezetével? Ha igen, gratulálunk, Ön egy hülyegyerek.
Már régóta tervezgettem egy ilyen postot, de a mai barcikai kutyázás megadta a végső lökést. Általában a fiatalság körében látni, hogy a színvonal (mind szellemi, mind társadalmi) exponenciálisan megy lefelé. Lehet, úgy hangzom, mint egy Vietnámot megjárt veterán, de nincs "bezzeg az én időmben", mert ez az én időm.
Amiért eredetileg írni akartam, az az, hogy a közelmúltban megjelent két.... "banda" a környéken, mindkettő neve egy-egy három betűs rövidítés, és az a legjobb szórakozásuk, hogy megtaggelik a különböző közüzemi műtárgyakat (buszmegálló, zajvédőfal, stb.), majd kihúzzák a másik bandáét. Attól eltekintve, hogy lassan elfogy a hely, elég egy maroknyi ilyen gyökér, és két alkoholos filc, hogy egy egyébként élhető, és szép városrészt a legutolsó gettóra emlékeztetővé tegyenek. És az ilyen fel tud húzni. A deviáns, jogtalan cselekvés. Az ilyen, társadalmi érzék nélküli embereket kéne szegregálni, nem azt, aki nem érdemli meg. Azt, aki nem való a társadalomba, a társadalom lökje ki magából! Csak az a gond, azért nem jutunk sehová, mert a társadalom erre tendál.
Ma a Barcikán kinn volt egy csapat fiatal, két idősebb, a többi meg fiatalabb gyökértanonc. Akiknek az a legjobb szórakozása, hogy ásványvizes palackot vagdos földhöz, amerikai focival rúgja le a fák lombját, torka szakadtából üvölt (már, amikor épp nem böfög), vagy letépi a másikat a bringáról, az... egyszerűen szomorú. És ezért vannak, és voltak is mindig ambivalens érzéseim a Barcika térrel kapcsolatban: amikor üres/kulturált emberek veszik birtokba, nagyon idilli tud lenni. De elég egy csapat majom, hogy ez egy csapásra megváltozzon. Karafiáth Orsolya írta a mai Metróban, hogy a magyarok szégyellik szeretni a köztereiket. Szerintem lehet, hogy csak elment tőle a kedvük.

A Mi járatunk

Mindenki életében vannak fogódzók, olyan dolgok, amelyek az állandóságot képviselik számára, amelyek hatására biztonságban, otthon érzi magát. Nekem (és lehet, naívan gondolom, de szerintem még sok ganztelepinek-ganzkertvárosinak) ilyen a "gyorsbusz", a 193E járat. 1998 óta járok vele, amióta itt lakom Lőrincen. Akkor még piros 193-as volt, aztán jött "a" paraméterkönyv, és mindent átvariált. Feketébb testvére, a sima 193-as pl. el is tűnt, egy egész járatcsalád jött a helyére, de ez egy másik sztori.
A 193-ashoz nagyon sok dolgot köthetek már: ott jöttem rá először, hogy a sofőrök is emberek, és anyu össze is haverkodott kettővel, a "22-90-essel" (ez még a buszok átrendszámozása előtt volt, és az volt mindig az ő busza), illetve a "rendes sráccal". Ezen a járaton elegyedtem szóba először én magam is sofőrrel: a bajszos, 40 körüli férfival, aki még egy fényképet is adott még a kamionos időkből (a képen egy hóláncos Hungarocamion látható a fehér pusztában). Ő később visszatért a kamionozáshoz egy holland cégnél. Ezt onnan tudom, hogy kb. egy évvel az eltűnése után összefutottunk az okmányirodában, amikor az első személyimet váltottam ki.
Mivel a 193-as egy külvárosi gyorsjárat, reggel 3 busz közlekedik (20 percenként), délután pedig 2 (félóránként), ezért is szoktam mondogatni azoknak azt a régi dakota közmondást, akik nem értik, hogy miért sietek: Félóránként járó busszal nem szórakozunk. Szóval visszatérve a gondolathoz: mivel csak max. 3 sofőr kell a vonalra, általában állandóakat tesznek rá. Egész hosszú időszakon át volt egy megszokott páros: Béci, és Laci, mindkettőjükkel jóba lettem, itt kezdtem magam beásni a cég működésébe, itt hallottam először bennfentes dolgokról. Aztán mindketten elmentek másik vonalra, de a jelenlegi gárdából is van már haver.
Mint már említettem, a 193-as családias járat. A végállomása egy csendes utcában van, onnan indul visszafelé ugyanazon az útvonalon. Megvan a megszokott utazóközönség, lehet tudni, milyen arcokra kell számítani a 6:52-esen, a 7:12-esen, és így tovább. És akkor érzem igazán úgy, hogy egy eldugott falu volánjáratán tartok a főváros felé, amikor a végállomásról elindulva a kertek alatt a buszról látni, hogy egy néni seprűvel terelgeti a legelésző tikokat az út mentén.
"A lány a buszról" sem maradhatott el: évekig utaztam együtt egy kék szemű lánnyal, akit aztán egyszer megszólítottam, amikor mellém szállt fel a metróra. Azóta barátok lettünk.
2009 nyarán elkezdtek alacsonypadlós buszokat járatni a vonalon. Eleinte vonakodtam tőle: vidéki járat hangulatához magaspadlós busz dukál. Most nem mondom, hogy már szeretem, inkább csak megszoktam. Ez tehát a mi gyorsjáratunk, a 193-as, amelyről még - az egyetemről kevesen tudják - még regényt is írtam.