Bringával a 18-ban

Mivel a legutóbbi már meg sem tudom számolni hány bejegyzés elég mélyenszántó volt, legyen szó most valami könnyed, nyári témáról!
A szomszédainkkal (hálisten) jó kapcsolatot ápolunk, így van ez azzal a mellettünk lakó családdal is, amelyből az idősebbik (velem egyidős) lánnyal azóta jó barátságban vagyok, mióta ideköltöztünk. Ma, amikor összefutottunk a kerítésnél, felvetettem, hogy menjünk el bringázni, mostanság úgyis túl ritkán veszem elő a drótlovat. Ebéd után nekivágtunk hát a nagy ismeretlennek. Viszonylag hamar elértünk oda, ahová anyuval eddig csak a kutyát sétáltatva mentünk, ahol is arra fordítottuk a kormányt, amerre még soha nem jártam. Így történt, hogy a szűk földutakon kalandozva kilyukadtunk egy olyan településre, ahol kis formátumú, fehér alapon kék utcatáblák voltak. Feltételeztem, hogy Vecsés, de egy csatornafedél hamarjában tájékoztatott róla, hogy az bizony Gyál. Aztán láttuk azt is, ahol Gyál és Budapest találkozik. Vicces volt, ahogy a Budapest vége, és a Gyál kezdete tábla egyazon oszlopon volt, mellette pedig a kerítésen balra a gyáli kis utcatábla, jobbra pedig a nagy budapesti. Ezen gondolkodom ilyenkor, hogy van egy csapat várostervező építész, akik a városházán meghatározzák az utcákat, elnevezik, kiszabják, hová hány db utcatáblát kell kivinni, aztán ezeket legyártják, berakják egy közteres furgonba, és az elmélet testet ölt: kiviszik a földútra, a városhatárra, és odatűzik egy villanyoszlopra. Vicces.
Aztán egy sor bolyongás után (amely alatt végig nem tudtam, hol vagyunk) kilyukadtunk arra az útra, amelyet felismertem, mert azon szoktunk kocsival menni az Auchanba. Onnan bementünk az alacskai kiserdőbe, ahol üldögéltünk kicsit egy tisztáson. Örömmel állapítottam meg, hogy az is a 18. kerület gondozásába tartozik.
Végül hazafelé lefényképeztem azt a közkutat, amelyre még odafelé figyeltem fel: frissen volt festve. Ha a háztulajdonos volt, akinek a háza előtt áll, akkor vissza az egész, de hogyha a Vízművek, akkor ezek szerint még törődnek a közkutakkal. Meglepődnék, mert (ahogy már korábban írtam) amióta itt lakunk, ezeket inkább felszámolják, mint gondoznák, hiszen ez a rendszer egy régebbi világ maradványa, amikor még nem települtek mellé virágárusok, csak azért, hogy ingyen vizet nyerhessenek belőle.
Mindig, amikor ismeretlen helyeket fedezek fel, elképedek, hogy az ember mennyire azt hiszi, hogy ismeri a környezetét, és mennyire téved. 13 éve lakom itt, és még mindig van utca, amelybe a lábam soha be nem tettem. De ezért nem költöznék vissza semmi pénzért a belvárosba. Itt lehet kalandozni, mert ez a "város vidékje".

Élet a Földön kívül

Tegnap megnéztem az 51-es bolygó című animációs filmet, és (amellett, hogy nagyon tetszett) újra elgondolkodtam a címben is említett témán. Ma pedig, amikor a NatGeo FAQ-s sráca arról magyarázott, hogy egyes tudósok szinte biztosra veszik élet létezését a Földön kívül, nevetnem kellett. Akikkel szóba kerül, mindig elmagyarázom a nézeteimet, és, hogy azok min alapulnak, de akkor most leírom itt is.
A probléma ott kezdődik, amit már a tudományos bejegyzésben is kifejtettem, hogy a földi ember képtelen elvonatkoztatni saját világától. Tehát koránt sem biztos, hogy a létnek csak ez a formája van, amelyet mi ismerünk, amelyet a földi fizika le tud írni, amelyet mi az érzékszerveinkkel tudunk tapasztalni.
De az érvelés kedvéért, ha így is lenne, akkor is csak kinevetni tudnám azokat, akik azt mondják, hogy a földönkívüli élet kizárt. Ha a mi kis játszóterünkön, a Naprendszeren belül gondolják ezt, azt mondom, ok, mert az űrprogram kb. 50 éve alatt már sikerült megismernünk annyira, hogy ilyen feltételezések felé hajolhassunk. De aki arról próbál meggyőzni, hogy a tudomásunk szerint végtelen (de ha nem is, áááááááááááááááááááááállati nagy) univerzumban a billiárdnyi galaxis trilliárdnyi bolygója közt egy olyan sincs, amelyiken a Földéhez hasonló civilizáció fejlődne, valószínűleg meg fogom kérdezni, mit szív. Elég csak a statisztikához érteni ahhoz, hogy belássuk, az lenne a csoda, ha nem létezne a Földön kívül élet.
És ami az egészben meglep, az az, hogy az általános nézőpont (mely szerint akik hisznek a földönkívüli életben, azok őrült hippik, akik kalóz-rádióállomást üzemeltetnek egy lakóautóból valahol a nevadai sivatag közepén) a mai napig áll, holott ez egy olyan jellegű felfedezés (az én szememben), mint annak idején volt, hogy a Föld kerek, tehát már úgy 40 éve meg kellett volna történnie. Ehelyett 10 emberből 7 azt mondja, ez a lehetőség baromság. Értetlenül állok a dolog előtt, bár idővel kénytelen leszek ráébredni, hogy a lakosság fájóan nagy részéből kifelejtették a (magukban történő) logikus érvelés képességét. Innentől sok sikert.
Az meg, hogy a Földön járt-e már idegen élet, egy másik kérdés. Személy szerint azt sem tartom kizártnak.

Azon filózom... (3. rész: Bizalom)

Az egész világ bizalomra épül. Ja, hogy nem a konklúzióval kéne kezdeni? Bocsi. Szóval a bizalom definíció szerint olyasvalami, amelyre nincs garancia, amit mindig csak megelőlegezni tudunk. Akkor is, ha az, akinek megelőlegeztük, hosszú ideje rászolgál, mert nem tudhatjuk, hogy a jövőben is rá fog-e. Ezért tartom az egyik legnagyobb gerinctelenségnek a bizalommal való visszaélést. Most nem fogok a plázamacskák adatlapján gyakori vendég "A bizalom egy tükör..." kezdetű metaforához nyúlni, de a lényegi mondanivalója a helyén van. Ha egyszer elvész, maximum csak tettetni lehet a meglétét a továbbiakban.

Furcsa tehát, hogy az élet oly sok területén hagyatkozunk rá majdnem 100%-ban. De hol is? Pl ha besétálunk egy étterembe, leülünk a kültéri teraszra, rendelünk, és fogyasztunk. Annyit kéne csak tennünk, hogy amíg a pincér távol van, felállunk, és távozunk. Valószínűleg nem akadnak ránk. Vagy (amikor ez a post megszületett a fejemben) ahogy vezettem hazafelé a Tescoból, és arra gondoltam, ahhoz, hogy sebességösszegzés után 120-szal frontálisan ütközzem a szembelévővel, csak annyit kéne tennem, hogy öt fokkal elfordítom a kormányt balra. Életeket változtatnék meg, ha nem oltanék ki! És ugyanez vonatkozik a szembejövőre is (a Kresz őseink által sokat emlegetett kölcsönös bizalmi elve is valamiféle ilyesmit tárgyal). Mégis megbízom a többiekben, mégpedig azért, mert az ő érdekük sem szolgálja (ha az autópályára szembe felhajtó öngyilkosjelölt idiótákat most nem nézzük). A pizzarendelés is valami ilyesmi. Ott még csak az sem mondható, hogy súlyos, vagy kb bármilyen következményekkel járna kiküldeni egy pizzát a találomra telefonkönyvből kinézett címre. Mégis működik a rendszer, mert bár voltak, vannak, és mindig is lesznek hülyegyerekek, és a világ lassan kezd erre tendálni, de a többség még lelke mélyén tisztességes, tud bízni. Ezért nem hullott még szét ez a bizalomra épülő világ.

Emily az élet törékenységéről egy épület tetején állva (Skins, 4. évad):
"I could be dead in a second... Everything's... so... fragile. Don't you realize that?"

Közlekedés-szociológia (1. rész: Ülőháború)

Mind a közlekedés, mind a viselkedéstan közel áll a szívemhez. Természetes tehát, hogy a kettőt együtt szemlélem, és ilyenkor megmosolyogtató dolgokra leszek figyelmes. Az első részben legyen szó a tömegközlekedési járműveken az ülőhelyekről (és nekem senki ne magyarázza, hogy az közösségi közlekedés, mert Budapesten olyan nem létezik)! A legjobban a vonaton figyelhető meg, mekkora különbséget jelent az utasok viselkedésében a jármű belső kialakítása.
A vasútvonalon, amelyen közlekedem, három fajta kocsi jár. Elsőként vegyük a fülkés kocsikat. A vagon egyik oldalán folyosó, a másikon fülkék egymás után, minden fülkében 8 ülés. Ez az elrendezés produkálja a legérdekesebb reakciót: fenntartja azokat a normákat, amely korból maga a kocsi származik. Utoljára ugyanis akkor volt normális, hogy valaki benyit egy fülkébe, köszön mindenkinek, és megkérdezi, hogy van-e szabad hely, amikor még épült az M7-es, és mindenkinek Robi íróasztala volt a panellakásában. És ez a mai napig így van (a kulturáltabb emberek közt legalábbis). Íratlan szabály, de mindenki érzi, hogy így helyes. Az már más kérdés, hogy ez a fajta vagon alkalmatlan elővárosi közlekedésre, mert ahogy megtelnek a fülkék, a folyosókon az utazás közel lehetetlen.
A következő fajta vonat az új elővárosi típus, az adott vonal esetén a Flirt. Egymás felé fordított négyesek vannak végig, illetve lehajtható ülőlapú pótszékek bizonyos folyosószakaszokon. Ezek a négyesek hamar megtelnek, ezzel bosszúságot okozva a később felszállóknak. És itt jön a barbatrükk: megtelés alatt nem azt értem, hogy négyen ülnek egy négyesben, hanem azt, hogy legalább egy ember. Nézzünk sekélyen magunkba, és valljuk be: ha felszállunk valamire, és van lehetőségünk nem vadidegen mellé ülni, inkább úgy teszünk. Mert ha valakivel actually emberi kontaktust kell létesítenünk, benne van a pakliban, hogy az illető egy gyökér, ahhoz pedig nincs kedvünk. De lehet a négyesben egyedül ülő személy a világ legrendesebb embere is, az ilyen félelmek miatt inkább folytatjuk a keresést egy üres négyes után.
A harmadik fajta a felújított Bhv vagon. Több (talán kettő?) leválasztott rész van, részenként 11 kettes székpárral, ebből mindkét oldalon van egy-egy négyes (ahol a székek iránya fordul, hogy minden menetiránynál legyen előre, és hátra néző szék is, 2. kép). Ez még a leghumánusabb a későn felszállókkal, mert általában nem nehéz üres kettest találni. És ha találunk, leülhetünk anélkül, hogy az mp3-at ki kéne húznünk a fülünkből, vagy egy emberi szót is kéne váltani bárivel is.
Szóval míg a fülkék nyolcasai "telnek meg" a leghamarabb, a Bhv-s kettesek a legbarátibbak, mivel (mint azt már kifejtettem a városi szociológiás cikkemben, az újság 21. oldalán) az átlag városi igyekszik kivenni magát a tömegből, és külön kezelni. Így leszünk azonos pólusú mágnesek, akik épp véletlenül ugyanabban a városban élnek.

A filmekben...

Van pár elem, amelytől a filmkészítők egyszerűen nem engedhetik meg, hogy eltekintsenek, mert generációk nőttek fel úgy, hogy ezek a dolgok mindig is így voltak. Ha sorra vesszük, gondolok először is a számítógépekre. Eleve kevés filmben vannak realisztikus operációs rendszerek, szoftverek, és a computer gyakran még mindig az ember felett álló misztikus szerkezetet jelképezi, ezerrel futnak a háttérben a képernyőn a kódok, stb. De ha ettől el is tekintünk, megkockáztatom azt mondani, hogy olyan filmet nem láttam, amelyben a számítógép ne pittyegett volna. A filmekben minden egyes műveletet sípolás, csipogás, valamilyen hang kell kísérjen. Ha kép töltődik le, annak folyamatos pittyegő sípoló hangja van, amíg a kép teljes egészében meg nem jelenik a monitoron. Az ablakok is halkan csipogva jönnek elő, és a szöveg is hasonló hangok kíséretében listázódik ki a képernyőre. Így van ez az NCIS-ben, Gyilkos számokban, de filmekben is bőven, nyugodjatok meg. És ettől tényleg úgy érezzük, hogy most aztán nagyon történik valami, és igazán high-tech a környezet, pedig ha belegondolunk, elég nevetséges. De mégis már elvárjuk.
A következő, amit mindig megmosolygok, a semmiből előjövő busz. Ha valakit váratlanul akarnak megölni, elcsapják egy busszal. Nincs ezzel semmi gond, csak hogy van az, hogy egészen a test, és a jármű találkozásáig ez a busz a világ legmodernebb, leghalkabb, zéróemissziós, vízmotorú busza, és csak akkor kezd dudálni, fékezni, és a motorja hangot kiadni, amikor már elsodorta a szerencsétlen delikvenst. Tudnék példát hozni erre a Végső állomásból, a Monkból, Skinsből, és még egy tonna helyről.
Szintén járművekhez kapcsolódik a fantomjármű jelensége. Ha egy filmben kocsi/főszereplő szorul a sínre, és kétségbeesetten próbál kiszabadulni, a vonat csak jön, jön, jön, és kürtöl. Nem lassít, nem fékez véletlenül sem. Mintha nem is ember ülne a vezetőállásnál, hanem a jármű saját életet élne (ha nem is annyira saját életet, mint a Sziki-szökevényben). Ha pedig elsodor valamit, van, hogy meg sem áll, csak megy tovább. Vagy ha meg is áll, senki nem száll ki megnézni, hogy mi történt. A vonat elütötte, amit el kellett, szerepe ezzel véget ért.
Az pedig egyenesen döbbenetes, hogy vannak bizonyos hangeffektusok, amelyek visszaköszönnek mind rajzfilmekben, mind sorozatokban, mind komoly hollywood-i mozifilmekben. Van két konkrét hang, amely nem pusztán hasonló, konkrétan ugyanaz több filmben is. Az egyik egy nyikorduló ajtó nyílása, a másik egy fémes csattanás, amely pl autók felborulásához, fémdarabok égből leeséséhez jó (és a 2012 c. filmben is előfordult, ha jól emlékszem, egy felrobbanó benzinkútnál).
És ahogy megnyomom a "Bejegyzés közzététele" gombot, biztos eszembe jut még csomó elem, amelytől egyik rendező sem tágít, de egyikőnknek sincs annyi ideje, hogy mind felsoroljam.

Nincs mindig happy end...

Tegnap éppen kerti nyesedéket készültem elgereblyézni a kertben, amikor hátrafelé tartva a kutya felfigyelt valamire. Egy babarigó volt, ott feküdt a fűben. Eleinte együtt szemlélgettük a kutyával, ő feküdt, én (az amerikai sztereotípiát erősítve) bottal böködtem, hogy felmérjem a reflexeit, mennyire van eszméleténél, stb. Aztán a kutyában bekattant a vadász üzemmód, és alig lehetett lefogni, hogy ne kezdjen el játszadozni szegény madárral. Valahogy sikerült kizárnom a hátsó kertből, ekkor már őrjöngött. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak vele, mert olyan helyen találtam, amely fölött fa sincs, a környező fákon pedig sehol nem láttam fészket. Ott nem hagyhattam, mert a kutya ki tudja, mit csinál vele. A veteménybe sem tehettem, mert ott is megtalálja. A hátsó kisház tetején árnyék nélkül megsül. A szomszéd kert hátul macskás, az sem jött szóba. Messzire pedig azért nem vihettem, mert akkor nem találják meg a szülei. Nem maradt más választás, mint ideiglenesen felvinni az erkélyemre, és ott egy olyan, levelekkel kibélelt tálcába tenni, amelynek van akkora pereme, hogy nem tud kicsapkodni belőle (noha folyamatosan ezzel próbálkozott).
A kertbe visszatérve vettem sorra a szóbajöhető helyeket, hová lehetne biztonságosan elhelyezni. Végül a hátsó ringlófa nyert. Egy közepes méretű cserépalátétet felcelluxoztam a fa egyik deltájába, azt is kibéleltem levlekkel, és beletettem. Amíg fenn voltam a létrán, viszonylag nyugton volt, de ahogy hátat fordítottam, kivergődte magát a fészekből, és leesett a földre, de a kutya szerencsére nem vette észre. Hoztam egy nagyobb, magasabb peremű alátétet, és a kicsire erősítettem. Abból már nem tudott, de nem is próbált kimászni. Egyébként végig eszméleténél volt, csőrével védekezett, szárnyával csapkodott. Sérülést sem a lábán, sem a szárnyán nem láttam. Reméltem tehát, hogy nem sérült, egyszerűen csak kifújta a tegnapi erős szél a fészkéből, és mivel már elég nagy volt, a szülők kinn is etetni fogják, ha már eleve nem ebben a fázisban volt előtte is.
Ma reggel, amikor kimentem megnézni, láttam, hogy a ringlófa lombkoronájából két feketerigó is elszáll, tehát nem rögtön mentem oda, egy darabig ültem, és néztem az aktivitást. A két rigó vissza is tért, de egyik sem szállt oda a fészekhez, csak közeli ágakra ültek, aztán megint elrepültek. Ekkor felmásztam, és láttam, hogy a fióka már nem él, és a fészekből minden levelet kifújt a szél. Rendes, fejfás temetést kapott a ház előtt. Amikor bontottam le a fészket, láttam, hogy a környező ágakon, és a földön is sok a madárürülék (és egyébként nem szokott lenni), amiből arra tudtam következtetni, hogy a szülei megtalálták, és etették is, de beteg volt, és már ők sem tudtak mit tenni.
Biztos sokan hippinek tartanak amiatt, hogy egyáltalán foglalkozom ilyenekkel, de nagyon tisztelem az életet, legyen az egy vízbe esett rózsabogár, vagy csiga az út közepén, tehát ez volt a minimum. De nem minden történet végződhet happy enddel.