Kezdeti lépések

Na, szóval át kell szoktatni magamat arra, hogy inkább sokszor írok kicsit, mint kevésszer nagyot. Úgyhogy álljon itt az, ami eddig történt:
Kiköltözésem előtt három fő dolgot kellett még Magyarországon elintézni:

• kihúzatni a bölcsességfogamat
• kiváltani a D kategóriás jogosítvánomat
• elköszönni mindenkitől, akitől csak lehet, és elvarrni különféle szálakat

Ebből az első kettőt sikerült maradétalanul teljesíteni (bár annyira kicentizve, hogy a bölcsességfogat bár 13-án vették ki, de varratszedésre 19-én mentem vissza, illetve a buszjogsit 18-án tudtam "megrendelni" attól fügetlenül, hogy már április végén levizsgáztam, de ez egy naaaaaaagyon hosszú sztori, majd egyszer talán leírom). Ami az elköszönést illeti, nem mindenkivel sikerült megoldani, illetve nem minden kintlévőségem került vissza hozzám, de ez van. Különösen bosszantó, hogy az éppen olvasott könyvemet sem tudtam befejezni, mert könyvtári volt, és nem hozhattam magammal.
Izgalmam sokkal alatta volt az előzetesen elképzelt szintnek. Nem tudom, miért, de ahogy közeledett az időpont, annál inkább vártam, hogy túl legyek rajta, inkább türelmetlenül, mint szorongva. A pakolás 19 délutántól egészen éjszakába nyúlt de az sem volt akkora logisztikai rémálom, mint gondoltam. Egyszerűen csak mindent összehordtam a nappaliba, ami kellhet, minden kategóriát végigküldtem egy szelekción, a maradékot meg zsákoltam és beraktam a bőröndbe. Ennyi.
Amikor végeztem, mindkét bőröndöt lemértem, de egyik sem haladta meg a súlykorlátot (az egyik 20, a másik 22 kg-ot nyomott). Ettől függetlenül a reptéri mérleg már 23,2 illetve 25,7 kg-ot mutatott, ez utóbbira pedig a fiatal check-in pultos srác fel akarta számítani a túlsúlydíjat. Mivel a bőrönd ekkor már fóliázva volt, vajmi kevés kedvünk volt kipakolni, így lemértük két másik mérlegen, amelyek következetesen 1 kilóval kevesebbet mértek. Így már sikerült meggyőzni a srácot, hogy akor tán mégse kelljen 15.000 túlsújdíjat fizetni.
Miután az utolsó embertől is elbúcsúztam (aki egészen a repüőgép beszállófolyosójának végéig kísért, lévén reptéri dolgozó), útnak indultam életem eddigi legnagyobb lépése felé.Finnair-rel repültem és Helsinki-ben szálltam át. Mindkét repülőúton csak a leszállás volt kissé rázós, de edzett utazó lévén csak kicsit kellett lenyelnem a szívem a végén. Megérkezésem és a bőröndjeim begyűjtése után jött egy kis izgalom, mivel egyik kijelzőn sem szerepült apám gépe (akivel Koppenhágában beszéltük meg a találkát). És mivel telefonálni nem tudtam neki, a reptéri wifi pedig nem akart működni (továbbá voltam olyan intelligens, hogy a hotel címét nem írtam ki előzőleg), viszonylag fontos volt, hogy valóban sikerüljön is találkonunk. Így hát felkerestem a reptéri ügyfélszolgálatot, ahol elárulták, hogy az amszterdami gép ékk akkor szállt le, amikor rákérdeztem. Nemsokára meg is jött apu, és a fülünkön is bőrönddel lógva taxival mentünk a szállodához, ahol én a kezdeti időszakban, ő pedig végig fog lakni.
Azóta majdnem semmit nem sikerült elintéznünk, mivel mindenhez a bűvös CPR szám kell, amely olyasmi, mint a személyi szám. Azzal lehet ugyanis bankszámlát igényelni, diákbérletet, de még társadalombiztosítási kártyát is. Szóval anélkül csak mobilelőfizetést illetve ingóságokat lehet szerezni, mint étkészlet, kenyérpirító, teáskanna, ilyesmik. Ez utóbbiakat például ma szerezük be az Ikeában, az előbbi pedig még várat magára.
Az idő olyan, mint mondjuk november közepén. Jól tettem tehát, hogy négy kabátot csomagoltam. Egyébként Dániát, mint idegen országot, ahol soha nem jártam, még nem is volt időm alaposan szemügyre venni, annyira elhomályosítja a látásom a most már előkúszó aggodalom, hogy minden el fog-e rendeződi. Ha öt dolgot kéne mindenesetre mondanom Koppenhágára, ezek lennének:

• hideg van
• drága minden
• durván segítőkész, barátságos mindenki
• mindenki (min-den-ki) beszél angolul
• alacsonyak az épületek