2014. március 30., vasárnap

"A közlekedés temploma"

Most, hogy a zárt csapokból is a 4-es metró fröcsög, természetesen nekem is kell írnom róla. Már csak azért is, mert mivel az ismerőseim fejében úgy élek, mint "a békávés szakember", közülük minden második arra kért, mondjak véleményt a négyesmetróról. Szombat előtt csak az építkezés folyamán jártam összesen 4 állomáson, akkor aligha formálhattam hiteles álláspontot. De azért már akkor is fogalmazódtak olyan gondolatok, amelyeket most kiáltottam ki véglegessé.
Komplex dolog ez, de ha választanom kell egy csapásirányt, akkor azt mondom: nekem nem tetszik a 4-es metró. Hogy miért nem?
  • Indokolatlan! Sokan szajkózzák már egy ideje szakmai körökből, hogy erre a metróra semmi szükség nem volt. Például a metrólétesítéshez szükséges minimális megállóköz közel sincs meg ahhoz, hogy a vonal ne legyen nevetséges: magyarán sokkal sűrűbben áll meg, mint bármely tisztességes metró. Aztán ott van az is, hogy nagyon rövid (menetidő bruttó 13 perc), és a felszíni közlekedés a nyirbálás ellenére is van annyira redundáns, hogy azokkal kiváltható legyen. Legnagyobb nyertesei tán a Tétényi út lakótelepeinek ingázói, akik a Keleti felé dolgoznak. Ez az egész beruházás nagyon sokak szerint tévedés volt (felsőbb körök is osztották a véleményt), de egy olyan tévedés, amelyből már nem lehetett kiszállni. Az unió megadta rá a támogatást, amelyet a főváros el is kezdett felhasználni, de ha a vonal nem készült volna el, azt az államkasszából kellett volna visszafizetni. Erre pedig senkinek nem volt pénze, így inkább végigvitték a tévedést, megépítették a vonalat.
  • Pazarló! A felszíni létesítmények rendben vannak, de a földalattiak annyira túlzúak, fölöslegesen grandiózusak, hogy olvasónk, Kristóf remekül ráérzett, amikor azt mondta, hogy ez inkább a közlekedés temploma, mintsem legitim metróvonal. Még a "hívők megfélemlítésének" jelensége is megfigyelhető. Már az építéskor is, de most is az az érzésem, amikor lemegyek, hogy valami ilyesmi lehet az észak-koreai metró is. Ahol éhezik a nép, nincs pénz kenyérre és fűtésre, de a kongó, kihalt metróállomásokon kristálykandelláber lóg. Igaz, hogy a metróvonal igazi európai színvonalat képvisel, de olyannal próbálunk nagyzolni, amire máshol az országban példa nincs. Igaz, mi nem éhezünk, de ha azt vesszük, hogy eddig is remekül megvoltunk M4 nélkül, elképesztőek a hatalmas, befűthetetlen és takaríthatatlan hodályok, rengeteg design-elem, az állomások tervezésére felkéert művészek. Minek? A beruházás végösszege 451 milliárd forint, amelyet a BKK nem is nagyon szégyell, pedig kíváncsi vagyok, a 2-es metró arculatához illeszkedő metróvonal mennyiből jött volna ki.
  • Csicsás minden állomás, de az a baj, hogy emellett (nekem) zaklatott is. Itt egy kis beton, ott egy két részes ülőpad, amott fehér drótszékek. A mennyezeten egy kis díszvilágítás, középen egy előző metróérás tájékoztatótábla. Nincs egység. Ismét visszanyúlok a szépen, igényesen felújított 2-es metróhoz: ott megoldották, hogy az állomások szépek legyenek, a burkolatok, anyag- és színválasztás barátságos, de mégsem egyforma a teljes vonal. Habár az ablakon kinézve a megállók nem ismerhetőek fel azonnal, ami szerintem nagy hiba, a 2-es vonalon a leginkább dicsérendő ötlet a peronnal szemben lévő falakon elhelyezett képkollázsok, amelyek a felszíni jellegzetességeket foglalják össze.
Viszont van a történetnek egy másik oldala is. Ma, ahogy a hibátlan, szikrázó napsütésben felkerekedtem olvasónkkal, Tomival, és végignéztük a vonal teljes hosszát alul, felül, örömmel árasztott el, hogy Budapest még mindig egy olyan város, és a magyarok még mindig olyan emberek, akik tudnak örülni ilyesminek. Akik ha megkapják végre az oly régóta várt új metróvonalat, birtokba veszik, fényképezkednek vele, simogatják a vízesés falát, érmét dobnak a medencébe. Még mindig tud családi program lenni, hogy "megnézzük az új metrót". Ez a hétköznapi dolgoknak örülés még a rendszerváltás előtti maradvány lehet, de annyira aranyos! Meg úgy általában hatalmas volt a nyüzsgés ma Budapesten: tavaszi fesztivál, választási gyűlések, metróturisták, BuBi bemutató (arról holnap írok). Zsongott mindenki, kimozdultak az emberek, birtokba vették a várost, az otthonukat. A mindennapok átmenő helyszínei most úticélokká váltak, az emberek lelassítottak, megálltak megnézni azt, ami mellett majd pár hónap múlva már újra elmennek. Ezért van akkora hajlam urbanizmusra Budapesten: mert ez még mindig egy olyan város, amely tud örülni önmagának.
Szóval az M4 szakmailag és esztétikailag nem tetszik, de a hatása annál inkább. Ezért nem igazán tudok egyértelmű véleményt mondani rá. Használni csak akkor fogom tudni, ha például a KTI-be megyek.

Képriportot a Végzet Mérnökei Facebook oldalán találtok. Katt ide!

2014. március 19., szerda

Mérnöki arisztokrácia

Ez a fogalom egészen a blog kezdete óta velem van (sőt, potenciális blognév is volt már lassan 3 éve). Azt a fajta mérnököt, mérnöki társadalmat jelenti, amely szerencsére sokkal kevésbé valós, létező dolog, mint azt kis mérnökhallgatóként hittem: nevezetesen azok a fajta mérnökök, akik nagyon nehezen engednek a soraikba új, fiatal tagokat, és akik gőgösen lenéznek minden más tudományt, sajátjukat felsőbbrendűnek kikiáltva.
A mérnöki gőg ellen azóta küzdök, hogy a BME-re kerültem. Egyetemi berkeken belül nem volt nehéz, hiszen nagyon sokáig voltam kis senki, és csak a vége felé kezdtem valakinek érezni magam, akkor is csak a szakterületemen belül. Az érzés, amely mindig a kampuszra lépve fogott el, hogy nekem semmi keresnivalóm itt, majdnem az utolsó félévig kísért. Talán akkor hagyott csak el, amikor legyűrtem a hőtant és az áramtant (előbbit ötödik, utóbbit harmadik próbálkozásra, ugyanabban a félévben, utolsó vizsgaalkalmon, úgy, hogy a két vizsga közt csak egy nap szünet volt). És ezzel akkora dolgot tettem le az asztalra mind a saját, mind a többiek szemében, hogy innentől éreztem magam valakinek. Innentől már "csak" le kellett diplomázni.
A nálam valakibbek viszont nagyon valós joggal mondhatnák, hogy eleve mit szívtam ennyit ezekkel a tárgyakkal. Nos, igen... Az ezeket megelőző próbálkozások alkalmával újra és újra a régi, hibás módszereket vettem elő, mígnem rájöttem, hogy itt csak tiszta lappal lehet sikerrel járni. Na, de kicsit elkalandoztunk.
Szóval amint diplomás értelmiségi, műszaki szakember, üzemmérnök lettem (mert tervezőmérnök csak mesterképzés után lehet az ember), természetesen fennállt a veszélye annak, hogy végképp elszálljak magamtól, de érdekes módon a BME engem pont az ellenkezőjére tanított: mérhetetlen alázatra és folyamatos önkérdőjelezésre. Ahány alkalommal én elszégyelltem magam egyik-másik tárgy előadásán, hogy "úristen, én erre soha nem gondoltam", vagy "te jó ég, ezt magamtól soha nem találtam volna fel", ráébresztett, hogy akármennyire is műveltnek hiszem magam, mindig lesz egy olyan szint, amennyire még nem gondoltam bele a dologba, legyen az a dolog akármi. Szóval inkább, mint hogy a világ tetejének hiszem magam, bénító rettegésben élek, hogy mindenre gondoltam-e. Na jó, azért nem.
És ez is egy érdekes téma: ki ismeri el, hogy szakember vagy? A tudományos világ csúcsai: az orvos, a tudós és a mérnök. Ezek fölött nincs senki. Innentől ha az ember mérnök, nem számíthat egzakt, objektív iránymutatásra, pusztán a többiek véleményére. Például amikor a BKK-hoz kerültem (bővebben: hello bkk a blog keresőjében), az első dolog, amit megtanultam, az volt, hogy a közúti közlekedés, a forgalomtechnika a vélemények csatája. Ha egy dolgot lehet 4-5 módon jelezni, mindenki úgy tervezi meg, ami az ő szokásrendszerébe illeszkedik. Nekem ez nagyon fura volt, hisz még sosem voltam a többi fejjel egy szintben. Mindig megmondták, hogy kell a dolgokat. Ekkor voltam először (szinte) egyenrangú vitapartner.
Ami pedig a többi tudományt illeti: sok dolgot lehet rám mondani, de hogy szemellenzős szakbarbár lennék, azt kevéssé. Viszont a mérnöki társadalomban sajnos sok példát látok arra, hogy a szakterületükhöz nagyon értenek, de máshoz nem nagyon. És tán az ilyen mérnökök beszélnek lekicsinylően a többi tudományágról (legyen az humán, vagy reál), mert túlontúl zavarja őket, hogy nem értenek hozzá. Szóval szerintem a mérnöki gőgnek ilyen összetevői vannak: hogy senki nem áll fölöttünk, hogy fontos a munkánk és, hogy nagyon könnyű úgy érezni, hogy mindent tudunk. Pedig a valódi mérnök tehetsége abban rejlik, hogy rájöjjön, mit lehet biztonságosan elhanyagolni. Illetve még egy bölcsesség a mai napra: szoktam mondani, hogy a mérnök az, aki beles a függöny mögé. Akit érdekel, hogy "miért?", "hogyan?". 

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú írás lesz...

2014. március 17., hétfő

A siker kulcsa

Akármikor kis vállalkozásokat látok, arra gondolok, vajon túl fogják-e élni az első évet. Számtalan esetben láttam boltokat, éttermeket, bódékat feltűnni, majd eltűnni, és nem mindig egyértelmű, mi volt a kudarc oka. Általában persze már az elejétől látható a kudarc: pancser marketing, inkoherens cégarculat, béna ötlet. De van, amikor minden stimmel, és mégis lehúzzák a rolót. Aztán van, amikor az üzletnek nincs is cégére, set táblája (!), és mégis fél órás sor áll előtte (lásd a Havanna lakótelepi fagyist). Van egy olyan tényező az egyenletben, amelyet nem igen lehet megfogni. Amely elválasztja azt, mikor kap rá e
gy ötletre a fogyasztó, és mikor nem.
Amikor olyan vállalkozókról olvasni, mint Richard Branson (a Virgin cégcsoport alapítója), aki nemes egyszerűséggel eldönötte, hogy ő jobban fog csinálni olyan dolgokat, amit eddig senki más, majd meg is tette, mindig kétkedem. Mert ilyenre egy átlagember nem képes. Ez ezt a fajta embert, a mákzsák vállalkozót követeli. Akinek bár igen, van egy eredeti ötlete, de aztán minden összejön neki, hogy azt meg is tudja valósítani.
A leglutribb vállalkozás talán a kajálda. Bár mindenki eszik, két fajta kajálda van: a tömött és a kongó. És szerintem a válaszvonalat a hely atmoszférája jelenti. Az olyan apróságok, mint az abrosz anyaga, a világítótestek fényárnyalata, hogy szól-e rádió a háttérben. És az emberek általában ehhez nem értenek. Ahogyan az arculattervezéshez sem. Nem fektetik bele pont azt a munkát a vállalkozás sikerébe, amely virtuálisan semmibe nem kerül (hobbiból szoktam teljes cégarculatokat megalkotni órák alatt), és a különbséget jelentheti a siker és a csőd közt. Ha egy kajáldán azt látni, hogy a szórólapon, az étlapon, a cégéren és az egyenruhákon következetesen ott van az embléma, hogy a színvilág összhangban van, esetleg alapítás éve is oda van írva, rögtön azt érzi, hogy ezek profik, tudják, mit csinálnak. Lásd a Jack's burgers-t a Bazilikánál. 2013-as alapítású (még szemtelenül ott is van a logóban, hogy Est. 2013), mégis belépve az ember úgy érzi, egy franchise étteremben jár.
Ettől függetlenül hihetetlenkedve, de örömmel látom, mekkora a vállalkozási kedv jelenleg Magyarországon. Méghozzá egyre több az egyedi ötlet (LEVES., Prezi, Szabadulók, Rukkola), amit fiatalok csinálnak fiataloknak, hogy majd ők megmutatják. Meg egyébként is, ki ne szeretne a saját főnöke lenni. A magyar meg (ugye) feltaláló nemzet, nem csoda, ha magát is feltalálja.
Szóval kettős a dolog: látok ebből is, abból is. Kérdés: nem azért érzem-e dominánsabbnak a sikereseket, mert a kudarcok szép csendben húzzák le a rolót?

2014. március 14., péntek

Egyetemi honlapok

Na, ez azért igazán érdekes téma, mert amikor kitaláltam, még nem igen írhattam meg (mégis csak aktuálisan fennálló jogviszonyom volt az egyetemmel, plusz az ember sosem tudja, ki olvas el mit, és ez hogy hat vissza rá), viszont mostanra meg, hogy már semmi dolgom az égvilágon a BME-vel, majdnem az összes régi, gyalázatos, elavult honlap megújult. Fontos tisztázni, hogy itt csak a Közlekkar honlapjaira gondolok. Tanszékiekre is (egyedül a Közlekedésautomatika, Repülőgépek és Hajók, illetve a Járműelemek és Hajtások tanszéknek volt már a sorozatos megújulások előtt is tisztességes honlapja), de legfőképp a Közlekkar hivatalos honlapjára. Amelyet.... bár sokak szerint nagy a szókincsem.... egyszerűen nem tudok a megfelelő szavakkal, hűen jellemezni. Nem tudom visszaadni azt a lusta nemtörődömséget, azt a dilettantizmust, amellyel összeállították annak idején. Szerencsére még él a honlap, meg lehet nézni, és rögtön látszik is, hogy egy ilyen honlapot egy 4-5 napos sóskifli is meg tud alkotni. Az, hogy Magyarország egyik legnagyobb nevű egyetemén az egyik karnak ez legyen a hivatalos honlapja... őszintén nem is találok rá szavakat. De mondom, azóta lett új honlap, amely végre már vállalható.
A béna honlapok közül két fajta volt: igénytelen volt mindegyik, de volt, amelyik legalább a szemet nem bántotta, illetve átlátható volt (pl. a Közlekedésüzemi, vagy a Közlekedésgazdasági tanszék honlapja), de olyan is volt (van "-.-), mint a Logisztika, vagy a Vasúti járművek tanszéké, amelyek láttán bizony törölgetnem kellett a vért a szememből.
Az egyik legfrissebben megújult honlap az összevont Közlekedésüzemi és -gazdasági tanszéké, amely bár még mindig elég puritán, legalább emiatt sem kell szégyenkezni már.
Ha viszont egyetemi szinten széttekintünk, vannak kifejezetten szép, fiatalos honlapok is, mint például a Környgazd tanszéké a Gazdaságtudományi karról. Azért áll különösen közel a szívemhez ez a honlap, mert a hátteret is mindig az adott évszakhoz igazítják, de mégsem úgy, hogy giccses legyen. A Vasutas tanszékkel egyezően itt is van beléptető felület (itt tárgyak infóihoz lehet hozzáférni az órán megadott user-pass kombinációval), viszont a Vasutas tanszékkel ellentétben itt nem lehet hozzáférni személyes adatokhoz pusztán a másik neptun kódjának ismeretében. Beléptetést csinál még az Repgép-Hajó és Jármű-Hajtás tanszék is, de senkinél nem személyes infókhoz vezet a belépés gomb. Csak a vasutasoknál... Nem mintha azok olyan szupertitkos infók lennének, de azért na.
Szóval ez a Budapesti MŰSZAKI Egyetem, itt tobzódik az ország műszaki értelmiségének jelentős hányada, mindezek tükrében különösen el tudott szomorítani, amikor olyan igénytelen, nulla erőbefektetésű honlapokkal kellett dolgoznom ~4 éven keresztül, mint a fent látható példák a múltból. De remélem, a változás szele nem fog elülni.

2014. március 7., péntek

Kriminális állapotban a fogaskerekű


A 60-as villamos (ugye, hogy senki nem hívja így?) eléggé a perifériámon van. Évente úgy 3-4 alkalommal ha utazom rajta, talán már sokat is mondtam. A mai alkalom előtt akkor volt vele dolgom, amikor felvittem a szakdolgozatom bírálatra a Rendőrtiszti Főiskolára. El voltam képedve, mennyire hevesen ráznak és szitálnak a kocsik. 
Még egyetem első évében tanultunk a járműszekrény nemkívánatos mozgásairól, melyek (x, y, z tengely szerinti sorrendben, a tengely menti, illetve akörüli elfordulás esetében, ha az x tengely mutat a menetirányba, az y oldalra, a z pedig felfelé): rángatás, imbolygás, szitálás, bólintás, rázás, kígyózás. A 3-as metró Határ út - Kőbánya-Kispest szakaszán egyébként remekül megfigyelhető mind a hat mozgás, de ott mégsem olyan zavaró, mert a nemkívánatos elmozdulások legalább nem nagyok. A fogaskerekűn igaz, csak 1 domináns van (rázás), de az olyan mértékű, hogy biztos vagyok benne, minden létező határértéket meghalad. Konkrétan a kezemben lévő, félig töltött fél literes palackból nem tudtam inni anélkül, hogy kifröccsent volna a tea. És itt nem a hegyre felkapaszkodó szerelvény fogaskereke és a fogasléc kontaktusa által előidézett rázásra gondolok, hanem olyan szintű pályahibákra (fekszinthibákra), amelyek mellett az üzemet én már nem is engedélyezném. Az öreg osztrák szerelvények forgóvázait tüzetesebben csak ma néztem meg először, de nem volt az a benyomásom, hogy rugózással bőven el volnának látva. Sőt, ha jól láttam, a primer rugózást V alakú gumilemezrugók adják (bár ez annyira rossz megoldás lett volna a gyártó részéről, hogy remélem, rosszul láttam). Érdekes, hogy a vonatok lejtmenetben sokkal kevésbé ráznak.
Na, de említést kell tenni a vonal környezetének állapotáról is. A megállók egyértelműen a kommunizmusból maradtak ránk, igénytelen vas és betonszerkezetek, rágógumi alakú metrókukák, műanyag gömbbúrás gázlámpák, rozsda, graffiti. Ami pedig a az állomásközöket illeti: összefirkált táblák, szemét, gazos erdő. Ha ezt Budapest turista attrakciónak szánja, akkor az elég ciki. A vonal egyértelműen felújításért kiált már elég régóta, meglepő, hogy a BKK látványos projekteket tartalmazó listájára még nem került fel. 
 A szerelvények bár öregek (~50 évesek), és az enteriőrön is lenne mit csiszolni (dicséretes, hogy a jegykezelőket bézsre festették, hogy passzoljanak, viszont a narancs-fekete bársonykárpit az üléseken durván elüt a krém-barna színvilágtól), alapvetően tiszták és nem igen hallani meghibásodásról. Az indításjelzőként funkcionáló panellakás-ajtócsengő kifejezetten hangulatos.
Egyetlen hibájuk az elégtelen rugózás, mint ahogy azt már korábban megemlítettem.
Na, de ez mind csak külcsíny, itt a valódi probléma, hogy a kultúrált utazás ilyen alacsony minőségű pályával lehetetlen. Az ember nem tud két mondatot beszélgetni a másikkal, mert a tüdejét átszúró bordája következtében kialakuló pneumotoraxtól a vérnyomása leesik, ő pedig elájul. És eszméletlenül nem lehet beszélgetni.

2014. március 5., szerda

Azon filózom... (5. rész: Távolság)

Egy cikk erejéig elszakadunk a várólistától, és előveszünk valami régit. Emlékeztek még erre a sorozatra? Talán van olyan olvasó, aki még soha nem is találkozott ilyen írással, mióta a közösség tagja.
Szóval mi van a távolsággal? Ma zuhanyzás
közben arra gondoltam, hogy míg az ember leteszi a zuhanyfejet, hogy beszappanozza magát, de nem zárja el a csapot (mert nem akarja, hogy újra meg kelljen várni a meleg vizet, miután ismét megindul az áramlás), a víz csak folyik, kvázi fölöslegesen. Ha ilyenkor lehetne nyitni egy portált mondjuk az egyenlítői Afrikába, és a zuhanyfejet úgy a peremére tenni, hogy abból egy vödröt meg tudnak tölteni a helyiek, míg mi szappanozunk, egy családnak egy napra meg lenne oldva a vize. Ha ezt megszorozzuk az iható csapvizű országok háztartásaival és napi átlagos zuhanyzásainak számával, megkockáztatom, hogy nem lenne többé vízprobléma Afrikában.
Ugyanígy, ha az étkezések végén az emberek az otthagyott ételt nem a szemetesbe kotornák (remélem, Magyarországon ez nem divat, én csak annyit tudok, hogy a mi háztartásunkban biztos nem, cserébe Amerikában sajnos egyáltalán nem szokatlan), hanem azonos módszerrel egy éhező család asztalára kerülhetne különösebb erőbefektetés nélkül a már nem kellő étel, az éhezés problémája is elég könnyen megoldható lenne. Mert a maradék élelmiszert a szükség helyére szállítani jelenleg azért nem igazán kivitelezhető, mert az étel hűtése / tartósítása csak jelentős erőfeszítések árán lenne megoldható, hogy a hosszú úton is ehető maradjon. Plusz az ilyen ételre jellemző, hogy ha bár nem moslék, elég heterogén összetételű.
De biztosan annyival jobb lenne a világ a távolság hiányától? Ha minden földrajzi távolság áthidalható lenne másodpercek alatt? Ha belegondolunk, rájövünk, hogy a távolságok nem csak akadályoznak, hanem védenek is. Hagynak időt reagálni. Képzeljünk el egy háborút a portálok világában. A ország hadat üzen B-nek, és ahogy megtette, egy 100.000 katonából álló regiment áthuppan A-ból B-be, és mindenkit szitává lő. Vagy alszunk az ágyunkban, és a betörő átemeli a portálján keresztül a tévénket. Megszűnne a magántér.
Hogy a távolságok prói vagy kontrái vannak többségben, azt csak becsülni tudom: én úgy érzem, jobb, ha az oldschool módi érvényesül.