Tingbjerg: A farm, ahol élünk - II. rész

Hogy halálra fagytam-e? Nem, mivel a welcome party összejövetelen ott volt az épület 12 éve rezidens gondnoka is, akinek elpanaszoltam bánatomat. Erre ő kerített egy pótkulcsot, és (ezek szerint bárki szobáját kirabolhattam volna, de én) átcipeltem a cuccaimat a saját szobámba. Ezek után már nyugodtabban mentem vissza a kocsmába, ahol éjfél körülig iszogattunk a többiekkel. Ja, egyébként a welcome party során csapatokba osztottak minket, majd mindenféle játékokban kellett versengeni a többi csapattal. Büszkén jelentem, hogy én tekercseltem a legjobb wcpapír-múmiát, de sajnos az ellenséges csapatnak, mivel egyenlőtlen volt a létszám, és engem átsoroltak. A játék végén viccesen jegyeztem meg, hogy és most ezt a sok wcpapírt fel kéne vinni a szobába, nem sejtve, hogy később valóban jól jött volna. A csapatunk egyébként nem nyert, csak a "legjobb név" kategóriában, amelyben viszont osztatlan győzelmet aratott. Ezt pedig az magyarázta, hogy a csoportban lévő kanári-szigeteki csaj kitalálta a sátáni vikingek nevet ("Satanic vikings"), amit az akcentusa miatt a játékvezető sátáni palacsintákkén értett ("Satanic pancakes"), de ez annyira megtetszett nekünk, hogy megtartottuk. A név később is formálódott kicsit, az egyik állomásnál például használt palacsinták ("Second hand pancakes") néven fogadtak minket.

A játékok és az este végén felcsempésztem kettőt az ingyen szendvicsek közül a szobámba, hogy másnap legalább valamit tudjak enni. Kiderült (természetesen), hogy wcpapír és internet sincsen. Míg az előbbire szerencsére sikerült alternatívát keríteni, kommunikáció terén el voltam vágva a külvilágtól. Bár fogtam néhány wifi jelet, de mindegyik kódolva volt. Így a textil csomagból frissen kibontott sprőd, vegyszerszagú lepedővel és 70% poliészter ágyhuzattal megágyazott ágyban hajtottam álomra a fejem a fehér munkásbakancsnyomokkal összejárkált padlójú, függönytelen szoba közepén.

Másnap reggel, miután megettem az egyik félig megaszalt szendvicset az előző napról, bemerészkedtem a nagy, közös konyhába. A kollégium két épületből, a két épület 3 lépcsőházból, a lépcsőházak 3 szintből állnak, és minden ilyen szinthez tartozik egy konyha. Tehát a Tingbjerg kollégiumnak összesen 18 konyhája van, és a kollégium lakói is eszerint vannak felosztva. Paranoid megfontolásokból nem a saját konyhám számával szemléltetem a nevezéktant, de például a 6-os lépcsőház 2. emeleti konyhája a Kitchen 6.2. Minden konyhának van egy képviselője, és minden hónapban van konyhagyűlés. A konyhának van továbbá havi és "egyéb" költségvetése. Előbbiből fogyóeszközöket és egyéb konyhai kütyüket lehet venni (kesztyű, krumplihámozó, mosogatószer), utóbbiból pedig bármi mást, amire a konyha népének közösen lehet szüksége (vasalódeszka, társasjáték, stb.).

Szóval benyitottam a konyhába, sehol senki. Oldalra nézve a szekrénysor ajtaján (amely egyben írófelület is) megláttam egy névjegyzéket azokról, akik már beköltöztek. Ha jól emlékszem, csak kb. 4 név volt fenn. Felpingáltam az enyémet is. A másik ajtón pedig megtaláltam egy örömteli információt: a konyhai wifi jelszavát. Sajnos azonban nem működött, így a DTU felé vettem az irányt, ez ugyanis 26-a, kedd, a régóta beharangozott Introduction week (bemutatkozó hét) kezdete volt. Amikor a kampuszra értem, fel tudtam csatlakozni a telefonommal az egyetemi wifire, és első ízben üzenni apunak előző délután óta.

Innentől rányomok a gyors tekerés gombra: a szoba hétről hétre fejlődött. Először összeraktam az íróasztalt. Aztán feltakarítottam. Aztán mentem panaszkodni a lakhatási irodába, hogy ez mégis hogy. Aztán rácsempésztem az ("Akkor menj és vedd meg az Ikeában ami hiányzik, és add ide a számlát") listára olyan dolgokat is, amelyekre szerintem csak bűntudatból bólintottak rá. Később kaptunk zuhanyfüggönyt a proton méretével vetekedő fürdőszobába, illetve karnist és "árnyékoló" függönyt a fő lakrész ablakához. Pár nap múlva fel is szerelték (először nekem, mert hagytam egy kis cetlit az ajtón, hogy nyugodtan jöjjenek be a munkások a távollétemben). És ahogy felszerelték, rögtön lecseréltem az általuk adott, szinte átlátszó "függönyt" a szobában eredetileg ott lévő vastag, fehér vászonfüggönyre, amely nem csak, hogy ellátja a funkcióját, de még csak rá sem lóg az ablak alatti parányi radiátorra. Később kinyomtattam párat a fényképeim közül fekete-fehérben az egyetemi könyvtárban (ingyen), és csináltam belőlük egy elrendezést a falra. 

Az épület elől összeszedtem egy kétajtós kis kabint, a szemétben találtam egy (tökéletesen működő) két főzőlapos rezsót, Ádámtól (a magyar szomszédom) kaptam egy ikeás kisasztalt, szóval éjjeliszekrényem is lett. Rá egy hétre meghozták a forgószékem és a padlóvédőt, továbbá még egy polcot, amelyet Alberto-nak ajándékoztam (az "olasz", akivel azóta is meséljük mindenkinek a szobakulcsunk történetét). És múlt hét végén egy bőr dívánnyal is gazdagodott a szobám, amelyet (igen, nem hülyéskedem) szintén egy ház előtt, a szemétben, illetve mellette találtam. Rengeteg mesélnivaló van még a Tingbjerg kollégiumról, de a szoba történetéről egyelőre legyen elég ennyi. Későbbi írásokban tervezek mesélni a mosodáról, az építkezésről, az egyetemre bejutásról, meg ami még jön.

A Gróf és én - I. rész

A történet legelején hadd szögezzek le valami: akinek Dániában nincs bringája, az csak turista lehet. Kicsiktől az idősökig, férfiak, nők, mindenki teker. És mindenhová. A többsávos főútvonalakat például olyan széles kerékpárutak kísérik, amelyeken még egy busz is elférne. Nem ritka az osztályozó sem egy-egy jelzőlámpánál (magyarul: kanyarodó- és egyenesen haladó sáv különválasztva, külön jelzővel).

És akkor most nézzük, hogy jövök én a képbe: augusztus 20-a óta vagyok az országban, de különböző komplikációk miatt csak nem sikerült bringát találnom. Főleg azért nem, mert szeptemberben az országba tóduló rengeteg nemzetközi diák miatt nagyon felmegy a használt kerékpárok iránti kereslet (és megjegyzendő, hogy egy használt bringát 800 koronás, azaz 32.000 forintos alsó ártól lehet általában megkaparintani), a kínálat pedig ezzel párhuzamban egyre fogy. Kapóra jött tehát a DTU-nak otthont adó Lyngby önkormányzata és a területi rendőrség közös kezdeményezése, melynek keretén belül a korábban lefoglalt vagy összegyűjtött kerékpárokat szerelőtanoncok által felújítva kínálták megvételre kifejezetten diákoknak, 500 koronás egységáron. És igen, ez még mindig 20.000 forint, de amint a magyar ember megtanul helyi számokban gondolkodni, a földre rogyik, és az ég felé nevet: ennyiért működő bringát (ráadásul szeptemberben) nem lehet kapni máshol!

Szeptember 14-én (habár vasárnapi nap volt) már 7 előtt fenn voltam, hogy 8:30-kor ott lehessek Lyngby egyik terén, ahol 10:00 órától (!) kezdődött a vásár. A magyar vér diktálta nekem, hogy ennyivel korábban jelenjek meg, de volt is értelme: a 3. sorszámot kaptam (igen, ketten még ennél is korábban odamentek, egy brit srác és egy amerikai lány). Ez pedig azért volt fontos, mert (bár nem tudtam) a bringaválsztás jogát sorszám alapján adták meg, tehát én kettő kivételével bármelyikből választhattam. Egymást szúrós tekintettel méregetve köröztünk a bringák körül: végigjártam a teljes placcot (volt nagyjából 50 bringa), és amint megláttam a Grófot (később ezt a nevet találtam a legtalálóbbnak rá), elfogott az az érzés, amikor azonnal tudom, ha valami később az enyém lesz.

Aranybarna fényezésével és csillogó króm szerelvényeivel kitűnt a tömegből, tartásával pedig egy letűnt kor méltóságát sugallta (a 60-as évek végére / 70-es évek elejére datálták a szervezők). Körbejártam, megnyomkodtam, kerestem a hibáit, de csak nem találtam. Közben odajött az egyik szervező és elkezdett mesélni a bringáról; mármint nem a konkrét történetét, hanem inkább műszakilag. Például, hogy bár vannak repedések a hátsó kerekén, messze van még a cserétől, meg, hogy a hátsó kereke köré szerelt (és Dániában igen gyakori) kerékzár nem kulcsos, hanem kombinációs pöckös kivitel, amilyet gyerekkora óta nem is látott. Gyors műszaki szemle után megállapítottam, hogy az állapota a többihez képest jó (a korához képest pedig bámulatos). Ettől függetlenül kinéztem egy B-terv bringát is, ha az előttem lévő srác lenyúlná ezt. De nem tartottam tőle, mert sem ő, sem a később összegyűlő tömeg közül nem nagyon nézegette senki. Próbáltam is rájönni miért: csak én látnám az igazi értékét? Mindenki az olyan lélektelen kerékpárokat nézegette, mint a B terv bringám: ha lelakatolom, beleolvad a tömegbe.

És igaz, olyan bringát akartam, amely nem képez vonzó célpontot a tolvajoknak, a Grófot mégsem találtam túl hivalkodónak: meg tud az is bújni, ha valakinek nincs szeme az igazi értékeire. De mégis van annyira stílusos, hogy nem szégyellek felülni rá, sőt: sorra kapom a dicséreteket rá. Még reggel kipróbáltam a két kiszemelt bringát (körbegurultam velük párszor a teret), és amint közelgett a 10 óra, az amerikai lánnyal, akivel közben elbeszélgettünk, szúrós szemmel néztünk bárkit, aki a kiszemelt bringák közelébe merészkedett. Végül az egyik szervező örömmel üdvözölt mindenkit, és elmondta, hogy nem számítottak ekkora tömegre. Hogy miért, azt mondjuk nem tudom: egy ilyen ajánlat még egy darab trapistasajtnak is megérné. Amikor elkezdték a számokat sorolni, örömmel toltam oda a Grófot a pénztárhoz. Ekkorra már több szervezőnek elmondtam, hogy őt fogom választani, akik mosolyogtak is, amikor látták, ahogy nemsokára az enyém lesz. Az egyik szervező azonban megkérdezte, van-e sorszámom, amikor látta, hogy tolom a bringát. Amikor mondtam, hogy igen, rákérdezett, hogy ilyen alacsony-e az a szám. Amikor azt is megtudta, hogy igen, csalódottan árulta el, hogy ő akarta megszerezni azt a bringát. Ekkor már kezdett elpárologni a döntésem iránt érzett bizonytalanság, viszont miután kifizettem és félreálltam vele, végleg elmúlt: többen is megdicsérték, sőt, valaki meg is akarta venni, amikor épp nem voltam ott mellette, és leláncolva pihent a parkolóban.

Amit pedig kihagytam: még a számsorolás előtt odajött hozzám egy fiatal nő, akiről kiderült, hogy az egyik helyi újság riportere, és megkérdezte (mivel látta, hogy nagyon korán érkeztem), hogy csinálhat-e velem interjút. Mondtam, persze, elvégre én is újságíró vagyok. Miután pedig kifizettem a bringát és toltam ki a térről, ismét odajött, hogy lefotózzon vele. Sőt, egy másik lap fotóriportere is kért képet.

Még ott, a téren az egyik bringabolt kihelyezett képviseleténél vettem két küllőprizmát, illetve három abroncslepattintó micsodát, majd elindultam, hogy végre részévé váljak az oly régóta csak kívülről szemlélt tekerő társadalomnak.

Videó is van, természetesen (bár ezáltal ugrálunk az időben, mert ezelőtti videókat is fel fogok tenni). A feliratot kapcsoljátok be, mert az első felvételen voltam annyira művelt, hogy végig letakartam a mikrofont.

ShaunVlog

Új YouTube csatornát indítottam, ahová rövid kis snitteket fogok feltölteni egy-egy érdekes témáról. Ezek szépen, szemléletesen helyettesítenek egy rövid bejegyzést (mert ha egyszer elkezdek beszélni a kamerába, mindig hosszúra nyúlik). Ezt a videót a telefon giroszkópja elforgatta, és bár a YouTube-bal visszaforgattattam, eltart kis ideig, míg átveszi a váltoásokat. Szóval aki azon melegében akarja nézni, az viselje el, hogy a föld helyett a falon járok. :D

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - I. rész

A nemzetközi mesterdiákoknak a DTU (Dán Műszaki Egyetem) az első évre garantáltan ajánl szálláslehetőséget, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de keres magának. Tudni kell azt is, hogy Dániában lakásválság van: eleve minden drága, de a szállások különösen, plusz néhány albérletre / kollégiumra a várólista akár egy éves is lehet. Így kevés ember van, aki nem fogadja el az ajánlatot. Én sem utasítottam vissza, sőt! Kifejezetten örültem, hogy a Tingbjerg Kollegiet nevű helyre kerülök, ahová mindig a nemzetközi diákokat teszik. A kollégium tájékoztató oldalán örömmel olvastam, hogy az épületet nemrég újították fel, plusz a kép alapján is szimpatikus volt. A történet vége azonban természetesen nem itt van.

Augusztus 20-án, szerdán érkeztem apámmal az országba. Az első éjszakát hotelben töltöttük, azzal a tervvel, hogy másnap megyek a szoba kulcsáért a DTU lakhatási irodájába, és áthurcolkodom. Csütörtökön azonban megtudtuk, hogy a szoba még nincs kész, így csak hétfőn kaphatom meg a kulcsot. Ez volt az első baljós jel. Sebaj, gondoltam, legalább én leszek az új szoba első lakója. Hétfőn megjelentünk újból, szemünk nem csak az esőtől csillogott. De sajnálkozva közölték, hogy nem találják a kulcsot. Viszont odaadják helyette egy másik szoba kulcsát (a még júliusban elküldött bérleti szerződésen természetesen nem ez a szoba szerepet). Költőileg rákérdeztem, hogy ez a szoba ugye van ugyanolyan jó, mint az eredeti. Biztosítottak, hogy igen. Ám legyen, felmarkoltam a szobakulcsot és a textilcsomagot (a fejlécen is azt szorongatom, de alant is az látható, tartalma paplan, párna, konyharuha, törölköző, kéztörlő, törlőkendő), és elindultunk apámmal megnézni a szobát.

 Mire odaértünk, már szakadt az eső, így egyik kézben esernyővel, másikban a nem épp könnyű (cserébe neutroncsillag) táskával kerestük először a kollégiumot, majd a szobámat. Az első lépcsőházba berontva (a mágneszárat működtető jeladóval) nem találtuk a szobámat, de egyik folyosót sem nyitotta a mágnes. Így mentünk a következő lépcsőházhoz, ott hasonló sikerrel jártunk. Végül elszörnyedve láttuk, hogy a megfelelő lépcsőházhoz tartozó épület nyakig fel van állványozva. A lépcsőházban állt a kosz, a folyosókon nem volt linóleum, a falakról ipariáram-kábelek lógtak, az ajtók kilincseit pedig elektromos kábelekből tekert fogantyúk helyettesítették.

Építési törmeléken bukdácsolva eljutottunk az utolsó pillanatban kapott csereszobámhoz, amelybe benyitva annyira legörbült a szám, hogy alul összeért és kiesett az arcomból. Bár maga a szoba valóban vadonatúj volt (épületgépészetileg és burkolatok terén is), a szobában 1 db lábak nélküli ágy, egy kisasztal, egy szemetesvödör benne leszerelt csillárral, egy állólámpa és egy billegő forgószék állt a hozzá tertozó billegő íróasztallal. Na jó, egy egész tisztességes karfás szék is volt még, de el nem tudtam képzelni, hogy az éjszakát itt töltsem, de nem igen volt választásom, mivel a kollégiumi ismerkedős buli aznap éjszakába nyúlt. Áthoztuk tehát apámmal a maradék cuccomat a hotelből, majd mindenemet a szobába zárva le is mentem a welcome party-ra. Úgy váltam el apámtól, hogy mondtam neki, szerintem internet sem lesz, így lehet, hogy rádiócsend lesz a másnap kezdődő egyetemi regisztrációs programsorozatig.

Az ismerkedés közepén, amikor épp kisebb túracsoport indult kolitúrára, beállt a parkolóba egy VW lakóautó, kiugrott belőle három olasz srác, és az egyikük felkiáltott, hogy Shaun-t keresi. Igencsak meglepődtem, de mondtam, hogy én vagyok. Kiderült, hogy a szoba, melyet nekem adtak, igazából az övé. Ekkor viszont feltettem hangosan a kérdést, hogy akkor kinél van az én szobám kulcsa (mondták a lakhatási irodában később, hogy keressek egy bizonyos xy nevű görög lányt). Szerencsémre a lány is a csoportban volt épp, és jelentkezett, hogy bizony nála van. Szóval odaadtam az olasznak a kulcsot, hogy menjen fel, én is megyek mindjárt, de mennem kell tovább a kolitúrval. Nem ez volt életem legbölcsebb húzása, ugyanis a túra végeztével, a szobához felnézve beigazolódott a közben érlelődő félelmem: a szoba zárva, senki sehol. Szóval bár megvolt a kulcsom a saját szobámhoz, a cuccaim mind el voltak zárva. Ráadásul a szobám bútorzata (ha lehet) még szánalmasabb volt, mint az előzőé. Az íróasztal darabokban hevert a padlón, forgószék helyett a dán design büszkeségének lestrapált példánya, egy ant chair állt, és sem kisasztal, sem szemetesvödör nem volt. Később azonban rájöttem, hogy azért jól jártam: volt például egy szettnyi vastag, fehér vászonfüggöny (persze karnis nélkül), illetve egy elég jó polc (és az íróasztal is ugyanabból a szettből való volt, csak össze kellett rakni - imbuszkulcs nélkül).

Végül a cuccaim nélkül, az üres ágyon dideregve fagytam halálra?

Miért jött jól később a vászonfüggöny?

Mi lett az olasszal?

A következő részből kiderül!