A Mi járatunk

Mindenki életében vannak fogódzók, olyan dolgok, amelyek az állandóságot képviselik számára, amelyek hatására biztonságban, otthon érzi magát. Nekem (és lehet, naívan gondolom, de szerintem még sok ganztelepinek-ganzkertvárosinak) ilyen a "gyorsbusz", a 193E járat. 1998 óta járok vele, amióta itt lakom Lőrincen. Akkor még piros 193-as volt, aztán jött "a" paraméterkönyv, és mindent átvariált. Feketébb testvére, a sima 193-as pl. el is tűnt, egy egész járatcsalád jött a helyére, de ez egy másik sztori.
A 193-ashoz nagyon sok dolgot köthetek már: ott jöttem rá először, hogy a sofőrök is emberek, és anyu össze is haverkodott kettővel, a "22-90-essel" (ez még a buszok átrendszámozása előtt volt, és az volt mindig az ő busza), illetve a "rendes sráccal". Ezen a járaton elegyedtem szóba először én magam is sofőrrel: a bajszos, 40 körüli férfival, aki még egy fényképet is adott még a kamionos időkből (a képen egy hóláncos Hungarocamion látható a fehér pusztában). Ő később visszatért a kamionozáshoz egy holland cégnél. Ezt onnan tudom, hogy kb. egy évvel az eltűnése után összefutottunk az okmányirodában, amikor az első személyimet váltottam ki.
Mivel a 193-as egy külvárosi gyorsjárat, reggel 3 busz közlekedik (20 percenként), délután pedig 2 (félóránként), ezért is szoktam mondogatni azoknak azt a régi dakota közmondást, akik nem értik, hogy miért sietek: Félóránként járó busszal nem szórakozunk. Szóval visszatérve a gondolathoz: mivel csak max. 3 sofőr kell a vonalra, általában állandóakat tesznek rá. Egész hosszú időszakon át volt egy megszokott páros: Béci, és Laci, mindkettőjükkel jóba lettem, itt kezdtem magam beásni a cég működésébe, itt hallottam először bennfentes dolgokról. Aztán mindketten elmentek másik vonalra, de a jelenlegi gárdából is van már haver.
Mint már említettem, a 193-as családias járat. A végállomása egy csendes utcában van, onnan indul visszafelé ugyanazon az útvonalon. Megvan a megszokott utazóközönség, lehet tudni, milyen arcokra kell számítani a 6:52-esen, a 7:12-esen, és így tovább. És akkor érzem igazán úgy, hogy egy eldugott falu volánjáratán tartok a főváros felé, amikor a végállomásról elindulva a kertek alatt a buszról látni, hogy egy néni seprűvel terelgeti a legelésző tikokat az út mentén.
"A lány a buszról" sem maradhatott el: évekig utaztam együtt egy kék szemű lánnyal, akit aztán egyszer megszólítottam, amikor mellém szállt fel a metróra. Azóta barátok lettünk.
2009 nyarán elkezdtek alacsonypadlós buszokat járatni a vonalon. Eleinte vonakodtam tőle: vidéki járat hangulatához magaspadlós busz dukál. Most nem mondom, hogy már szeretem, inkább csak megszoktam. Ez tehát a mi gyorsjáratunk, a 193-as, amelyről még - az egyetemről kevesen tudják - még regényt is írtam.

Élet Parkvárosban

Amióta kiskutyánk van, nagyon sok minden megváltozott. Előtte főleg egy pár kerékkel alattam fedeztem fel a kerületet, ha éppen úgy tartotta kedvem, vagy, ha éppen fagyiskocsit vadásztam (ami, meg kell jegyezni, elég élvezetes extrémsport :D). Viszont miután családunk része lett a Zira hívókóddal rendelkező állat, minden hétvégén reggel anyuval együtt visszük el sétálni. Az ilyen séták közben fedeztünk fel rengeteg dolgot: azt, hogy a nyugdíjasotthon építése a logisztikai park mögött régesrég félbemaradt, és ott áll elhagyatva az egész komplexum, azt is, hogy az otthon mellett van egy sekély bányató, azt, hogy a volt laktanya mögött két jó nagy mező is van, és még sok érdekes dolgot. De talán a legáltalánosabb tapasztalat, amelyet levontam ezekből, hogy az ember sosem hiheti azt, hogy eléggé ismeri a környezetét. 12 éve élek a Ganztelepen (amelyet egyszer át fogok neveztetni Meggyligetté, ha addig élek is), de az utóbbi egy évben jobban kinyílt előttem, mint valaha. Most már tudom, hová kell kitekernem, ha egyedül akarok lenni. :) Most legutóbb szombaton a Ganzkertvárosba vittük át a kutyát, ahol meglátogattuk a Kandó suli előtti szánkódombot is. Az a környék is újdonság volt számomra, legutoljára kb 13 évesen járhattam arra. A játszótér, és a park eszközeit szép újakra cserélték, és még olyasmit is installáltak, amire példát még külföldön sem láttam (ettől persze biztos vagyok benne, hogy van): szabadtéri konditerem. Aztán a napi extrém sem maradhatott el: az egyik kertbe bepillantva egy óriás monster truck-ot láttunk a ház mellé állítva, kb teljes magasságban. :D Meg egy falból kiálló Mercedes kisbusz-orr is volt a szomszéd ház falán, úgy látszik, ez egy ilyen környék. Ami érdekes még, az a közkutak kérdése. Az egész rendszer (szerintem) a régi jóléti rendszer csökevénye. Amikor Lőrincre költöztünk, a Semmelweis utcában két közkút is volt, mára mindkettőt eltűntették. A jeges utcában is volt egy, ha jól emlékszem, már az sincs ott. Viszont a Duna utca felé kóborolva van utca, amelyiknek majd' minden második sarkán van. Az üllői mentén van a kedvencem, amelyik félig el van temetve, és kb. csak a feje látszik ki szegénynek. Az a csodálatos még ezekben a kutakban, hogy télen is üzemelnek. Egyik téli sétánk almalmával mindegyiket végigpróbáltam, és mindegyik hörgött. A vizet már nem engedtem ki belőlük, nehogy ezért menjenek tönkre. Most szombaton mindenesetre jól jött a kutya lehűtésénél.