Mejn a Francba!

Kevesen tudnak a Franchoz való kötődésemről. Azoknak elárulom: én vagyok ott a polgármester. Sokadszor nyertem már meg a választást, de a helyiek ismernek, szeretnek, mert én is szeretem a várost. Igen, város lettünk, idén nyitottuk meg a második könyvtárunkat. Most azonban egy nemrég észrevett jelenség miatt írok.
Franc lakossága öregszik. Nem csak az EU-s tendencia szerint, hanem afelett is. Ennek az lehet az oka, hogy már csak az egyre idősödő korosztály küldi el a másikat hozzánk (a Francba). Testvérvárosunk, Fene is hasonlóról panaszkodik. A fiatalság nyárra (meg egyáltalán is) inkább a vulgárisabb nevű településekre utalja be magát / a másikat, ezzel nem tudunk versenyezni. Pedig Francnak is vannak értékei. Nemrég újítottuk fel például a főteret, szép új szökőkutat kapott, de idén kezdte meg működését a Polgárőrség is.
De, hogy megpróbáljuk felfuttatni a turizmust, az illemkönyvek szponzorálása mellett megnyitottuk új élővizű strandunkat.
Na jó, azért ne törjétek magatokat a jegyvásárlással, de... jó kedvhez ilyen bejegyzés dukált. :D

Progress report a Kökiről

Dél-pestiek nagy valószínűséggel ismerik a Kökit (Kőbánya-Kispest metró-, és buszvégállomás), minden nap nagy részük minden nap át is kel rajta. Ezért csak nagyon kemény munka, és rengeteg verejték árán lehetett volna nem észrevenni a nagy szabású építkezést, amely már évek óta tart. Mogyoróhéjban összefoglalva: a Köki Terminál nevű bevásárlóközpont épül, melynek építőjére rásózták a metró-, és buszvégállomás integrálását a projektbe. Persze nem mondhatni, hogy ezzel a beruházó kifejezetten rosszul járt: a metróforgalmat kisebb túlzással egyenesen a plázába vezetik. Ha végre egyszer felépül, a forgalommal nem lesz gond. A telket már 2005-ben megvette a beruházó, az építkezés pedig már 2007-2008 környéke óta folyik (ki emlékszik már arra). Sokáig csak a (régi) buszpályaudvar melletti régi sportpályán dolgoztak, aztán egy idő után elkerültek a paravánok, és láthattuk a nagy munkagödröt. Aztán átjöttek a metró felére, és elkezdték bontani a Köki épületét. A hentesbolt nem akart beleegyezni, mivel érvényes szerződése volt, de a BKV ezt is megoldotta.

Amikor már nem volt épület, csak a nagy gépdínók csámcsogtak a hatalmas vasbeton-, szigetelés-, és drótkupac tetején, az egész buszpályaudvart fogták, és átköltöztették hátra, a régi P+R parkoló mögé, de azzal a csellel, hogy a buszok nem oda voltak kitáblázva (noha onnan indultak), hanem az első megállóba, (=tömegszállás a Sibrik felüljáró alatt), ahová mindegyik busz befutott, és csak azután mentek tovább a vonalukra. Eközben a régi Köki helyén gőzerővel épült az új pláza, még ha 2009 nyarára le is álltak az építkezéssel, mert perrel fenyegetőztek a helyiek. A következő nagy lépés az új peron építésének kezdete volt. Sokáig csak találgattuk, mi lehet, aztán kezdett körvonalazódni a terv. Azóta az első átjáróhíd beemelése is megtörtént a pláza és az egyik köztes lépcsőfeljáró közé., továbbá két mélygarázslejáró is épült, és a megmaradó régi felüljárót is elkezdték újraburkolni.
Amiért írok, az az új peron átadása nyomán támadt médiaérdeklődés. A BKV figyelő reagált erre az indexes cikkre, úgy olvastam én is, és meglepődtem a cikkíró kifogásain. Ezt az építkezést azzal a hasonlattal szoktam jellemezni, hogy olyan, mint kicserélni egy asztalt úgy, hogy közben rajta van a teríték. Egy közlekedési csomópont átépítése forgalom alatt hatalmas építészeti, és logisztikai kihívás, és szerintem elég ügyesen, hatékonyan csinálják. Igaz, már az idejét sem tudom, mióta várjuk az új plázát, ettől függetlenül be kell látni, hogy jó tempóban, és koordináltan dolgoznak a munkások.
És akkor nézzük külön a peront: egy hónapja kezdtek igazán mozgolódni az ügyben. Elkezdték befedni az új peront (az érkező vágány jobb oldalán), eltávolították a paravánt, amely elzárt az építkezést a metrótól (és amely miatt csúnyán elmérték magukat először. Burkoltak, villanyoztak, eközben a régi peronon pedig felszereltek egy rahedli horganyzott villanyoszlopot (ehhez használhattak volna legalább lézeres nyomkijelölőt... vagy egy spárgát), és elbontották a középen lévő dolgokat (pl. duhányárubódé, kólaautomata, stb.). Aztán egy mágikus naptól fogva (kedd) már nem a bal, hanem a jobb oldalon kellett leszállni a metróról a végállomáson (enyhén mulatságos, ahogy a többszöri bemondás ellenére mindenki balra áll). Az új metróperonnak természetesen korántsem ez a végleges formája, ez egyértelmű. Annak meg külön örülök, hogy az üveglépcső kiesett, és a peronról rögtön a pályaudvarra lehet sétálni. Mert azt a lépcsőt a tervezett kapacitásának tízszeresén üzemeltették évekig, és ha az ember beragadt a totyogó tömegbe, le is késte a buszát. A peron másik felén is voltak módosítások: ott azzal játszottak, hogy hol vanak a lépcsőlejárók az állomásépületből, és hol van a tömegszállás. Sok permutációt végigpörgettek (aszerint, hogy épp hol építkeztek), most épp úgy áll a dolog, hogy egy ideiglenes gipszkarton folyosón (amelyiknek az egyk falán a Greenpeace tűzoltó mókusa látható) lehet kijutni a felüljárórészből.
Szóval most itt tartunk, de elvileg lesznek még változások. Egy buszsofőr kontaktom pl. azt mondta, hogy egy ponton foghatják az egész végállomást, és átpakolhatják a Határ útra.

Requiem egy diplomáért (1. rész: Mindig jön egy újabb)

Volt egyszer egy fiú, akinek volt egy célja. Már fiatal korától tudta, hogy e célig hosszú, és nehéz út áll. Olyan út, melyet már szülei is jártak. Tartott ezért kicsit tőle, félt, tán nem lesz alkalmas. Nemrég rálépett erre az útra, szeme előtt végig a célja lebegett, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy feltartják. Úton, útfélen megállítják, és megkérik... nyomatékosan megkérik mindenfélére. "Fiam, kösd már meg ezt a csomót!" "Fiatalember, legyen már olyan kedves, kaszálja le ezt a mezőt nekem!" Eleinte csak idegesítette, aztán szépen lassan rájött, hogy ezek nem pusztán kérések. Addig nem engedik tovább a célja felé, amíg ezeket a mellékküldetéseket nem teljesíti. És nem elég elvégezni egyet, mert mindig jön egy újabb.
Ha virágnyelven akarnék beszélni, valahogy így folytatnám a regét, de megspórolom nektek a kódfejtést. Tudjuk, hogy minden gyereknevelési/oktatási intézménynek van egy célja. Óvodában pl remekül meg lehet tanulni a lazaszerkezetű homoképítmények statikáját, továbbá az alapvető hadászati stratégiákat az adj király katonát c. gyakorlattal. Általánosban megalapozunk minden tudományt: zene, sport, reál, humán tanok. Gimnáziumban szofisztikáltabb betekintést nyerünk mindenbe, tulajdonképpen étlapot kapunk az Élethez, melyről az érettségiig választunk egy fogást. Ez az egyetem, egy fogás. Egy ételkölteményre egyáltalán nem lehet mondani, hogy egy ízű: ízek sokasága alakít ki egy harmóniát. Olyan fogást viszont még az életben nem láttam, amely egyszerre sós, édes, keserű, savanyú, és még umami is (aki nem tudja, mi az, nézzen utána). Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit kifogásolok.
Nagyon nehéz a nagy bölcsekkel vitába szállni egy ügy érdekében. Egyrészt azért, mert az ember csak egy hang a sok jelentéktelen közül, másrészt pedig azért, mert remek ütőkártya az ő kezükben, ha egy 230 éves intézmény hírneve mögé bújhatnak. Ez a legkényelmesebb manőver, kétségtelen, de attól, hogy valami régóta úgy van, ahogy, még nem biztos, hogy az jó is.
Gyakran halljuk, hogy megy lefelé a színvonal, nem érünk semmit, bezzeg régen. A színvonal megy lefelé? Igen, kijelenthetjük: a középoktatási intézmények a gyengébb szelekció miatt nem tudnak olyan hatékonysággal tanítani, hogy aki bírna gyorsabb tempót is, az ebből hasznot is húzzon. De az egyetemi felhozatalt ez kevéssé érinti egyrészt, mert aki nem akar mérnök lenni, az úgysem jelentkezik mérnökképzésre, aki pedig csak azt hiszi, hogy mérnök akar lenni, úgysem húzza sokáig. Kapunk tehát alapanyagként sok fiatal potenciális mérnököt, akiknek nagy valószínűséggel megvan a hajlamuk, gondolkodásuk ahhoz, hogy a műszaki értelmiséget gyarapítsák.
Amikor valaki meg meri említeni a katedra másik oldalának, hogy nem biztos, hogy az adott tárgy nagyban hozzájárul az illető hallgató szakmai előremeneteléhez, szinte bizonyosan azt a választ kapja, hogy ez mérnöki alapműveltség. Amennyire én tudom, az alapműveltséget adó tárgyak már gimnáziumban sem az illető tudomány egzakt elsajátítását, inkább az ahhoz szükséges gondolkodás, megközelítés kialakítását szolgálták, itt sem lehet másképp. Onnantól viszont felmerülhet a kérdés: miért kell értelmetlen levezetéseket, kaotikus példákat tudni megoldani ahhoz, hogy az alapműveltségünk részének tudhassuk a tudományágat? Miért nem kell akkor a pékeknek virágkötészetből vizsgázniuk? Mert semmi értelme. Tudjunk róla? Ok. Mozogjunk otthonosan a témában? Persze. Legyünk a téma szakértői, és szenvedjünk hátrányt, ha mégsem sikerül? Nonszensz.
Állítom, hogy a mérnöki gondolkodásom a második félév végére, de legalábbis mostanra már teljes bizonysággal kialakult. Rövid idő alatt szignifikáns változás ment végbe a világszemléletemben, és szerintem majd mindenkiében, aki a karra jár. Innentől kezdve minden olyan tárgy, amely az egy adott szakirány felé tendálók szakmájából kiesik, csak fölösleges kör. És az ilyen fölösleges körök veszik el a hallgató életkedvét is, amikor már sokadszorra futnak neki eredmény nélkül. Így történhet meg az, hogy valaki soha nem húzhatja ki pékként a kemencéből a frissen sült kenyereket reggel, mert nem tudott virágot kötni.

Hülyegyerek

Vannak-e Önnek erkölcsi normái? Van-e szociális érzéke? Tekintettel tud-e lenni bárki másra saját magán kívül? Nem? Tartozik-e Ön bandába? Szükségesnek érzi-e Ön, hogy rajságát a lehető legexhibicionistább módon tudassa a húsz méter sugarú környezetével? Ha igen, gratulálunk, Ön egy hülyegyerek.
Már régóta tervezgettem egy ilyen postot, de a mai barcikai kutyázás megadta a végső lökést. Általában a fiatalság körében látni, hogy a színvonal (mind szellemi, mind társadalmi) exponenciálisan megy lefelé. Lehet, úgy hangzom, mint egy Vietnámot megjárt veterán, de nincs "bezzeg az én időmben", mert ez az én időm.
Amiért eredetileg írni akartam, az az, hogy a közelmúltban megjelent két.... "banda" a környéken, mindkettő neve egy-egy három betűs rövidítés, és az a legjobb szórakozásuk, hogy megtaggelik a különböző közüzemi műtárgyakat (buszmegálló, zajvédőfal, stb.), majd kihúzzák a másik bandáét. Attól eltekintve, hogy lassan elfogy a hely, elég egy maroknyi ilyen gyökér, és két alkoholos filc, hogy egy egyébként élhető, és szép városrészt a legutolsó gettóra emlékeztetővé tegyenek. És az ilyen fel tud húzni. A deviáns, jogtalan cselekvés. Az ilyen, társadalmi érzék nélküli embereket kéne szegregálni, nem azt, aki nem érdemli meg. Azt, aki nem való a társadalomba, a társadalom lökje ki magából! Csak az a gond, azért nem jutunk sehová, mert a társadalom erre tendál.
Ma a Barcikán kinn volt egy csapat fiatal, két idősebb, a többi meg fiatalabb gyökértanonc. Akiknek az a legjobb szórakozása, hogy ásványvizes palackot vagdos földhöz, amerikai focival rúgja le a fák lombját, torka szakadtából üvölt (már, amikor épp nem böfög), vagy letépi a másikat a bringáról, az... egyszerűen szomorú. És ezért vannak, és voltak is mindig ambivalens érzéseim a Barcika térrel kapcsolatban: amikor üres/kulturált emberek veszik birtokba, nagyon idilli tud lenni. De elég egy csapat majom, hogy ez egy csapásra megváltozzon. Karafiáth Orsolya írta a mai Metróban, hogy a magyarok szégyellik szeretni a köztereiket. Szerintem lehet, hogy csak elment tőle a kedvük.

BKV: fejreállítjuk a várost

"Tájékoztatjuk tisztelt utasainkat, hogy a kettes metró a Deák tér és a Déli pályaudvar közt műszaki okok miatt nem közlekedik". Ezzel az egy mondattal húzták keresztül minden számításom ma reggel, de ne szaladjunk ennyire előre. Ma túrázni voltam. A túrás reggelekről azt kell tudni, hogy a közlekedés nagy előszeretettel dönt úgy, hogy ezeken a reggeleken szúr ki velem. Vonat kimarad, vonat késik, vonat áll a nyílt pályán, busz késik útépítés miatt, stb. Ma reggel rendben, időre jött a szép új Flirt szinte üresen, hangtalanul siklott a Nyugatiig. Ott átszálltam a kék metróra, és bármiféle komplikáció nélkül visszamentem a Deákra, hogy onnan a piros testvérével juttak a végcélomhoz: a Batyira.
Ekkor mondták be a már fentebb említett szöveget. Lenn a peronon álldogáló látmellényes forgalmisoktól hallottam, ahogy másnak magyarázzák, hogy a 9-es busz megállójából megy a pótlás. Felérve a felszínre lövésem sem volt, az hol van, így elindultam a legközelebbi út irányába. Akkor láttam, hogy jó helyen járok, amikor megláttam két zavarelhárítós Roomster-t, és 4 csuklósbuszt egymás mögött. Elöl egy szóló busz állt, annak, és a mögötte álló csuklósnak volt nyitva az ajtaja (első kép). Balga módon gondoltam, hogy mivel egy szóló, és egy csuklós töredékét sem teszi ki egy metrószerelvény kapacitásának, ezek egyszerre indulnak, és egy felé mennek, így felszálltam a csuklósra. Amikor indulás után azt mondta a sofőr, hogy az első megálló a Déli lesz, gondoltam, csak tévedett. Aztán amikor valóban a Délinél álltunk meg, azon kezdtem gondolkodni, miért nem sorrendben megyünk. Aztán amikor következőnek a Moszkván megállt, és azt mondta, végállomás, azon kezdtem gondolkodni, vajon az édesanyja egészsége hogy szolgálhat. Kiderült, hogy a gyorsított pótlóra szálltam, amely csak ezen a két helyen áll meg. Kérdem én: ha (eddig általam sosem hallott módon) előrukkoltak egy ilyen furfangos pótlási szolgáltatással, mi a jó fenéért nem tájékoztatják róla az utasokat? Egy sorstársam, aki szintén a Batyira igyekezett volna, kérdőre vonta a sofőrt, de nem sok szimpátiát kapott. Elmondása szerint ő direkt meg is kérdezte felszálláskor, hogy a Batthyány-t érinti-e a busz, és jóváhagyó választ kapott. Már éppen kezdett volna tetszeni, ahogy a BKV a helyzetre gyorsan reagálva akciócsoportot vezényel a helyszínre, és intézi a pótlást, éppen kezdtem volna vizsgálni egy ilyen szituációt a közlekedésmérnök szemével, amikor visszarántott a valóság: az utastájékoztatás a gyengéknek való. Fogtam tehát, és lesétáltam a Batyira.
Hazafelé menet sem hagytak unatkozni: a Köki Terminál építése miatt (melyről szintén fogok helyzetjelentést írni) május 7-étől egész június közepéig hétvégente a Köki és a Határ út közt ingavonat jár. Viccesen oldották meg a hatékonyságot: az ingavonat mindkét vezérlőkocsijában van egy sofőr-segédvezető páros, (így megspórolva az állomási átrohangálást), akik a Köki és a Határ út közt kötélhúzást játszanak a metróval, döntetlen eredménnyel. El kell ismerni: a kékmetró változásainál az utastájékoztatás legalább tisztességes (korábban is, amikor ilyen volt, és most is). Végül egy személyes megjegyzés (hisz egy személyes blogon ilyenből úgyis kevés van): nem tudom, miért pont ez a parasztbácsi lett a BKV mascott...

Forgatás és huligánok

Ma forgatáson vettem részt: egy internetes ismerősöm pályázik az RTL klub kisfilmpályázatára, és oda kellettem egy egészen minimális szerep erejéig. A jelenetek nagy részét mozgó buszon kellett felvenni, tehát a különbusszal a Kökiről bementünk egészen a Hősök teréig, meg vissza. Amikor még odafelé a Határ úthoz értünk, láttuk, hogy mindenhol rendőrségi csapatszállítók, járőrautók, és készenléti rendőrök vannak. Akkor még nem tudtuk mire vélni, csak hazafelé, amikor ismét az Üllőin mentünk, akkor láttuk, mi az ábra. Nem hittem, hogy valaha fogok látni az ablakon kiordibáló focihuligánok alatt ugráló 50-es villamost rendőri kisérettel (első képen jól látszik a forgatás, háttérben balra a villamos, előttünk a rendőrfurgonok). Igen, nem vicc: a villamost egész végig kísérte két rendőrségi furgon, az egyik egy sima csapatszállító, a másik meg valami spécibb lehetett, mert a tetején forgatható iránymikrofon volt. És akármikor a villamos megállt, a rendőrök is megálltak, ezzel nem kis kocsisort felhalmozva mögöttü(n)k. Soha nem fogom megérteni, ezekre az emberekre miért nem vonatkozik a törvény. Miért tehetik meg azt, hogy csak azért, mert a csapatuk játszik egy hétvégén, úgy viselkedve vonulnak végig a városon, hogy a főváros milliós költségére készenléti rendőröket kelljen felküldeni a villamosra, és több tucat rendőrrel kelljen biztosítani az útvonalukat. Ahogy bármelyikük megsért bármilyen törvényt (közrend megzavarása, rongálás, bármi), előzetesbe velük, és kész! A foci egyik szemszögből nézve sem ér meg ennyit, hogy ennyi erőforrást vigyenek el a meccsekkel járó balhék. Ha csak ilyen embereket vonz ez a sport, tiltsák be, és kész.

A Mi járatunk

Mindenki életében vannak fogódzók, olyan dolgok, amelyek az állandóságot képviselik számára, amelyek hatására biztonságban, otthon érzi magát. Nekem (és lehet, naívan gondolom, de szerintem még sok ganztelepinek-ganzkertvárosinak) ilyen a "gyorsbusz", a 193E járat. 1998 óta járok vele, amióta itt lakom Lőrincen. Akkor még piros 193-as volt, aztán jött "a" paraméterkönyv, és mindent átvariált. Feketébb testvére, a sima 193-as pl. el is tűnt, egy egész járatcsalád jött a helyére, de ez egy másik sztori.
A 193-ashoz nagyon sok dolgot köthetek már: ott jöttem rá először, hogy a sofőrök is emberek, és anyu össze is haverkodott kettővel, a "22-90-essel" (ez még a buszok átrendszámozása előtt volt, és az volt mindig az ő busza), illetve a "rendes sráccal". Ezen a járaton elegyedtem szóba először én magam is sofőrrel: a bajszos, 40 körüli férfival, aki még egy fényképet is adott még a kamionos időkből (a képen egy hóláncos Hungarocamion látható a fehér pusztában). Ő később visszatért a kamionozáshoz egy holland cégnél. Ezt onnan tudom, hogy kb. egy évvel az eltűnése után összefutottunk az okmányirodában, amikor az első személyimet váltottam ki.
Mivel a 193-as egy külvárosi gyorsjárat, reggel 3 busz közlekedik (20 percenként), délután pedig 2 (félóránként), ezért is szoktam mondogatni azoknak azt a régi dakota közmondást, akik nem értik, hogy miért sietek: Félóránként járó busszal nem szórakozunk. Szóval visszatérve a gondolathoz: mivel csak max. 3 sofőr kell a vonalra, általában állandóakat tesznek rá. Egész hosszú időszakon át volt egy megszokott páros: Béci, és Laci, mindkettőjükkel jóba lettem, itt kezdtem magam beásni a cég működésébe, itt hallottam először bennfentes dolgokról. Aztán mindketten elmentek másik vonalra, de a jelenlegi gárdából is van már haver.
Mint már említettem, a 193-as családias járat. A végállomása egy csendes utcában van, onnan indul visszafelé ugyanazon az útvonalon. Megvan a megszokott utazóközönség, lehet tudni, milyen arcokra kell számítani a 6:52-esen, a 7:12-esen, és így tovább. És akkor érzem igazán úgy, hogy egy eldugott falu volánjáratán tartok a főváros felé, amikor a végállomásról elindulva a kertek alatt a buszról látni, hogy egy néni seprűvel terelgeti a legelésző tikokat az út mentén.
"A lány a buszról" sem maradhatott el: évekig utaztam együtt egy kék szemű lánnyal, akit aztán egyszer megszólítottam, amikor mellém szállt fel a metróra. Azóta barátok lettünk.
2009 nyarán elkezdtek alacsonypadlós buszokat járatni a vonalon. Eleinte vonakodtam tőle: vidéki járat hangulatához magaspadlós busz dukál. Most nem mondom, hogy már szeretem, inkább csak megszoktam. Ez tehát a mi gyorsjáratunk, a 193-as, amelyről még - az egyetemről kevesen tudják - még regényt is írtam.

Filléres örökmécses

Nem tudom, más kerületekben hogy van, de nálunk időről időre megjelennek ezek a filléres vásárok, amelyeknek a receptje elég egyszerű: jön a kereskedő, aki felvásárolta az egységkínálatot a nem tudom honnan (de ugyanattól, mert minden ilyen kirakodóvásárnál újra és újra megjelennek ugyanazok a termékek), kibérel egy művházat/iskola auláját/tornacsarnokot, és árulja a portékáját. Zoknitól kezdve körömcsipeszen át egészen a munkáskesztyűig van minden, aminek az előállítását meg lehet oldani viszonylag olcsón, és még nem fájóan gagyin.
Nos, történt egy szombat reggelen, hogy olyan időpontban volt ez, amikor épp ráértem (mert ez is specialitás még: egy elég szűk időablakot, mindössze pár órát hirdetnek meg), elmentem, mert bicikli elsőlámpát akartam venni ajándékba. Azt ugyan nem találtam (bár meg volt hirdetve), egy pár bőr munkáskesztyűt azért vettem (fogyóeszköz), és a kasszánál állva nézelődtem a műszaki cikkek közt, megakadt a szemem egy dinamós lámpán. Mivel már volt itthon nekünk egy Faraday lámpánk, ismertem a technológiát: elem nélküli LED-es lámpa. Ez annyiban különbözött, hogy nem rázós volt (ami állati fárasztó feltöltési mód), hanem pumpálós. Megnéztem, megszagolgattam, és úgy döntöttem, megér nekem 390 magyar forintot. Visszatettem a mintadarabot, és (balga módon gondolva, hogy mindegyik kék), betettem egy felbontatlant a kosaramba. A suliból kilépve vettem ki a dobzából, és láttam meg, hogy piros. Ennek nem kifejezetten örültem, de már nem vett rá a lélek, hogy visszamenjek. Még ott az utcán párat pumpáltam rajta, és megnéztem a fényét, de az erős napsütésben alig látszott. Mindegy, gondoltam játéknak jó lesz.
Hazaérve pumpáltam rajta 10-et, és letettem az asztalra, kíváncsi voltam, meddig bírja. 2 óra után kikapcsoltam, mert már untam. Ez volt az első meggyőző alakítása. A második tesz pedig abban merült ki, hogy felpumpáltam, majd kb. 4 hétig kapcsoltam be majd' minden nap. Ekkor már sejtettem, hogy tévedésből örökmozgót vettem. Most már meg sem lepődöm, azon, hogy márciusban (!) töltöttem utoljára (akkor is 10 pumpálással), és a mai napig a fenti képen látható fényerővel világít.
A szerkezet elég egyszerű: a pumpálókar kioldása után marokkal lehet pumpálni, a kar fogasléccel hajtja a nagy fekete fotaskereket, amely a fehér, karjait centrifugális erő hatására szétnyitó kerék álal hajtja a lendkerék szerűen forgó szürke tárcsát, amely végzi az áram gernálását. A fényt 3 LED adja ki, melyek előtt vetítőlencse van. Hogy a töltéseket milyen kondenzátorban tárolja ez a lámpa, azt nem tudom, de ár-érték arányban ez a műszaki cikk a legértékesebb az összes közül, amt valaha vettem. Egy hamburger áráért egy kimeríthetetlen, mindig, gyorsan, és könnyen tölthető lámpa. Azóta nem volt vásár, amelyiknél rá is értem volna, és ilyet is árultak volna, de ahogy lesz, felvásárlom az egész készletet. :D

A lámpa típusa: LSI Hand pressing flashlight, azon belül a D modell

A ma reggel ihlette

A képregényséma forrása az Exszakasz

A BKV-nál senki nem tud angolul?

Eredetileg ma másról akartam írni, de egy mai észrevétel arra sarkallt, hogy előrébb hozzam ezt a korábban már beígért témát. Nevezetesen azt, hogy a BKV idegennyelvi utastájékoztatása nem egyszer csalhat mosolyt az arcunkra. De csak azért mosolygunk, mert bele sem gondolunk, hogy külföldinek lenni mekkora átok lenne Budapesten. Esküszöm, ha a BKV fizetne egy embert, akinek nem lenne más dolga, mint józannak lenni, olvasni tudni, és egy íróasztalnál ülni, amikor pedig elkészülne egy tájékoztató plakát, kiadvány, matrica, akármi, elétolnák, és megkérnék, hogy olvassa át, mindez elkerülhető lenne. Mert az, hogy a BKV plakátjainak legalább felén van sajtóhiba, az már statisztikai valószínűtlenség. Két anyanyelvűként extra mértékben bökik a csőrömet az olyan tévesztések, mint az Ajtónyitó - Door opening feliratú matricák, amelyeket (feltételezem, bárminemű nyelvértővel való konzultáció nélkül) sikerült többezer példányban kinyomtatni, és a buszokra feltenni. (Akinek nem lenne egyértelmű: az opening a főnévi alak, az opener pedig a folyamatos melléknévi igenévi alak, amely a helyes alak lett volna.) Vagy vegyük pl. az első képet. Az alighting szóval egész konkrétan a BKV ismertetett meg, pedig az egyik anyanyelvemről van szó. Ez jelzi azt, hogy bár helyesen használták, mennyire nem része az élő nyelvnek (ez persze csak az én véleményem). Anyu érdekes szemszögből látta a kérdést: jó, hogy egyszerű angolsággal írják ki a dolgokat, mert így a nem angol külföldiek is értik. Ez az álláspont tényleg jó, és követendő lenne, ha az egyszerű angolság nem fájóan szószerinti fordítást jelentene, mint a Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot - Please leave the safety lane free! bemondás esetében. Csodálkozom, hogy a free-t a végére tették, különben tényleg tükörfordítás lett volna. (A megfelelő valami olyasmi lenne, hogy Please mind the safety zone) És végül egy kis csemege: úgy látszik, a BKV szerint a külföldieknek az idő is másképp telik. Teljesen véletlenül fedeztem fel ezt a hibát, amikor az új matricát tanulmányoztam, Dehát ugyebár az ilyen tájékoztatókon nem is annyira nehéz hibát találni. Ami Magyarországon 20:00, az külföldön már 22:00! Jó, nyilván csak egyszerű elgépelésről van szó, de könyörgöm...! Az ilyen tájékoztatók alapján próbálnak eligazodni a szegény külföldiek egy olyan átszervezési labirintusban (Köki építése, arról is fogok majd blogolni), amely a tősgyökeres budapestieket is próbára teszi néha. Ne nehezítsék ilyennel is a dolgukat. Arról nem is beszélve, hogy ez képviseli a BKV-t a turisták szemében, ezek pedig elég amatőr tévesztések.

Reptéri herce-hurca

Igaz, eddig csak a herce rész zajlott le, a komplexum átnevezése sok ismerősömmel folytatott beszélgetésben merült fel, hisz egyrészt a reptértől negyed órára lakom, másrészt az egyetemen nem egy repülős barátom van. Olyan nem volt, aki egyetértett volna a döntéssel, és meg kell mondjam, én sem tartom ideálisnak a kivitelezést, de nem elsősorban az új névvel van bajom.
Ha a névadót nézzük, azért esett szerintem szerencsétlenül a választás Liszt Ferencre, mert a mai napig, ha jól emlékszem, három, de kettő ország biztosan sajátjának tartja: Ausztria és Magyarország. Tudjuk ugyebár, hogy Liszt nem igen tudott magyarul, bár ő saját magát magyarnak vallotta. Ha ezen túl is lépünk, sokan azzal érveltek, hogy a magyar repülés történetének prominens személyei közül kellett volna választani. Ezzel egyet is tudok érteni, meg nem is. Egyet azért, mert elég evidens lenne, hiszen templomot sem nevezünk el sörfőzőről. Viszont arról sem tudok, hogy Kennedy, vagy éppen de Gaulle a repülés úttörői lettek volna. A névadásnál azonban egyáltalán nem másodlagos a hangzás. A Liszt Ferenc név szerintem nagyon könnyed hangzású, ugyanakkor elegáns is, ezért hangalakilag maximálisan illik egy reptérhez.
Praktikus okokból viszont egyértelműen hátrányos volt ez a döntés, azon egyszerű(nek tűnő) ok miatt, hogy az összes létező táblát, amelyen a Ferihegy felirat szerepel, le kell cserélni. Csak a vasútállomáson végigmenve össze lehet számolni vagy 20-at. A híradóban a hivatalos álláspont is az volt, hogy olyan hamarjában hozták a döntést, hogy nem volt idejük belegondolni, ez hány tábla cseréjét fogja jelenteni. Ez persze olyankor nyilván nem lehet szempont, amikor a Lenin körutat kell átnevezni, de ez azért más tészta. (A névadás apropója egyébként a zeneszerző születésének 200. évfordulója.)
A BKV azonban ebben a témában is brillírozott. Eddig is voltak gondok a 200E (reptéri) buszon az utastájékoztatással. Amikor reptéri épület következett, be lett mondva a magyar mellett angolul is, méghozzá elég jó angolsággal, szó se róla. Viszont már ekkor sem használták ki a Volvo buszok egy ilyenkor nagyon hasznos funkcióját (amelyet egyébként annyira ritkán használnak úgy általában, hogy egy csomó budapesti azt sem tudja, van ilyen): ez pedig a külső bemondás. Amikor a busz beáll a reptéren, fontos lenne a repülőből frissen kilépett külföldieket tájékoztatni, hogy ez a busz most a 2-es terminál, vagy a Köki felé viszi őket. Igaz, ki van táblázva, de a külföldiek mindig esetlenebbek. A szép az egészben az, hogy a járatra felvettek külső bemondást is. Egész eddig (jó pár éve jár a 200E jelenlegi formájában) kétszer hallottam, és akkor is csak magyarul (!) szólt a tájékoztató szöveg.
A további szidalmazáshoz már kifogta a BKV a szelet a vitorlámból, mert már változtattak a szövegen, de a reptér névváltoztatása után úgy oldották meg a korrekciót, hogy a reptér új nevét egy (hangja alapján) kb. korombeli srác mondta fel erőltetett angolsággal, és általános iskolás felolvasós hanglejtéssel, és csak magyarul! Azóta úgy változtattak rajta, hogy a magyar reptérnevet ugyanaz a nő mondja be, aki a többi megállót is (aki egyébként nem a szabványos bkv bemondónő), az angolt pedig a srác. Istenem, ha tudná a BKV, hogy negyed annyi bérért tízszer jobb munkát végeznék, amikor fordítaniuk kell valamit... Mindegy, ezt a témát külön bejegyzésben fogom boncolgatni nemsokára.