Kabátszauna

Hülye kis téma, de az ilyen hülye kis témák teszik össze egy napunk általános érzésének nagy részét, szóval foglalkozzunk vele. A központi kérdés a következő: mennyire érdemes felfűteni a közterületeket télen?

Ha vesszük az olyan intézményeket/helyeket, ahol például van ruhatár (könyvtár, Opera, ...), vagy, ahol van lehetőség a kabát felakasztására / letételére (vonat, kávézó, ...), akkor ott elég egyértelmű a válasz: nyugodtan fel lehet fűteni szobahőmérsékletre, 20 fok körülre, hiszen a többség úgyis leveszi a kabátot, mivel hosszabb ideig tartózkodik egyhelyben, aki meg nem, az tudatosan dönt a szaunázás mellett. Aztán vannak az olyan helyek, mint például a metró MSzéll Kálmán téri feslzíni épülete, vagy egy aluljáró: azokon a helyeken mindenki csak átmegy, kevés időt töltenek ott, így azok a kinti hőmérséklettel azonosnak tekintendők. Igaz, a metróaluljárókra már felszivárog a metróállomások fűtéséből, mint az a hajléktalanok előtt is ismeretes.

Az izgalmas kérdés itt a harmadik fajta közterületekre vonatkozik: a plázákra, boltokra, szupermarketekre. E helyeken igen nehéz megmondani, ki mennyi időre jön: van, aki csak beugrik az újságoshoz a Budapest Sun legfrissebb számáért, van, aki viszont órákat tölt el az ideális karácsonyi ajándék keresésével, vagy visszaváltásával. Hogy lehet ilyen sztochasztikus tömegre tervezni? Az is nehezíti a dolgot, hogy ruhatárat ekkora forgalom mellett lehetetlen működtetni, viszont az emberek mozgásban vannak, tehát a fogas sem megoldás. Újabb kihívás az épületgépészet gyönyörűen komplex tudománya számára.

A jelen megoldás szerint mindenki kabátban marad, viszont az épületet is felfűtik (gondolva az ott dolgozókra és a food court-nál étkezőkre). Jobb megoldás, mintha 15 fok lenne, de azért így is kicsit fura, amikor az ember már egy órája aszalódik a kabátjában, de nem tudja azt hová tenni.

Boldog karácsonyt!

Minden kedves olvasónak (rendszereseknek és idetévedőknek) ezzel a kis szösszenettel kívánnék békég, boldog, szeretetteljes karácsonyt! Megint többen vagyok, megint éneklünk. :)

A társadalom és a technika

Mostanában egyre többet gondolkodom a témán. Két okból is: egyrészt amikor az ember egyetemre kerül, egy dolgot biztosan megtanul: MINDENBE bele lehet menni sokkal mélyebben, mint azt valaha gondolta volna. Ha ez az egyetem történetesen a Műszaki, ez a "minden" úgy nagyjából a világ, annak működése. A második ok pedig a gombamód szaporodó apokalipszis szenáriókra épülő filmek. Elég sok szól arról (pl a legaktuálisabb ilyen témájú sorozat a Revolution), hogy a technika, melyre már az életünket is nap mint nap bízzuk, egyszer csak cserben hagy minket. A Revolution-ban például egyik pillanatról a másikra az elektromosság megszűnik működni. Ugye nem túl jó belegondolni, mi lenne akkor? (Nem lehetne például Végzet Mérnökeit olvasni... brr...)

És e két dolog miatt kezdtem azon gondolkodni, hogy ha nulláról kéne kezdeni, a társadalomnak csak egy nagyon kis százaléka tudná megtenni. Mert egyre kevesebb ember a birtokosa egyre nagyobb tudásnak. És most nem szatelitek fellövéséről, meg nanotechnológiáról beszélek... Mindenki nézzen mélyen magába, és gondolja el, tudja-e, hogy működik az autó! Most nem arra gondolok, hogy van benne motor, az hajtja a kereket, a kormány fordítja, stb... Nem! Például mit csinál PONTOSAN a gázpedál, mivel van összekötve a motorban, és az mit változtat. Vagy például a kérdés, melyen csak tavaly gondolkodtam el (igen, kölekes létemre): az elsőkerék-meghajtású kocsiknál hogy van átvive a nyomaték a kormányzott kerékre... Vagy például hogy működik a váltó.

És abból látszik, hogy technológiai jólétben élünk, hogy egy autóra, egy műszakilag ilyen komplex és csodálatos szerkezetre játszi könnyedséggel mondjuk, hogy ócskavas. Aztán a másik dolog, amely mostanában elfújja az agyam, pedig már évtizedek óta (na jó, kb csak két évtizede) tudjuk, hogy működik, és tényleg napi szinten használjuk: az internet. Az, hogy én begépelem a kis mondandóm a Facebook-ba, leütöm az entert, és pár másodperc kell csak neki ahhoz, hogy a gépem adatcsomagokra bontsa, kiküldje a hálózatra, és az adatcsomag(ok) FIZIKAILAG végigfussanak kábelen a telefonpóznákon, a tengerfenéken, stb, és megjelenjenek Ghánában az unokatesómnál.... az egyszerűen hihetetlen. Ha az ember belegondol, persze. De engem még az is lenyűgöz, hogy a fekete-fehér TV feltalálója hogy lehetett annyira biztos a dolgában, hogy véghez is vitte a gondolatát. Hiszen elég őrült elképzelés: van egy elektronágyú a katódcső végében, amely kis nyalábokkal festi meg a képernyő "pixeleit", a nyalábot magát pedig lemezpárok térítik a megfelelő irányba, és mindez olyan frekvenciával, hogy élvezhető képet ad a készülék. És ilyen csodás szerkezetek hevernek az erdőben a patakba dobva, a szeméttelepen, lomtalanításkor a házak előtt. Jólét!

Na, de nem is erről akarok beszélni... írni. Hanem arról, ugyebár, hogy az embereknek mennyire nincs fogalma erről. Amikor a plázamacsek bejelentkezik a Westendből Facebook-on, kétlem, hogy bármi fogalma lenne róla, hogy technológiailag milyen komplex rendszer szükséges ahhoz, hogy ezt megtehesse. Ugyebár a mobilok cellahálózatából az emberek általában annyit fognak fel, hogy vannak átjátszótornyok a városban itt-ott. Abba vajon belegondolnak, hogy a metróban mitől lehet telefonálni? Vagy például amin mindig mosolygok, a budapestiek még mindig nem tanulták meg (így kb 40 év után), hogy a budapesti buszok automataváltósak. Több sztorim is van, mindegyik erre visszavezethető, nem is igazán lényegesek.

Deeee az emberek (szerintem) ijesztően nagy százaléka egy egyszerű wc tartályt sem tudna megalkotni. Tegyük fel, hogy egyedül maradnék a Földön. (Bogáti Péter már írt egy ilyen szenárióról, nagyon érdekes könyv, a kedvencem, actually...) Mihez tudnék én kezdeni (és akkor képzeljétek a szerepbe magatokat ti is). Éhen nem halnék, meg nem fagynék. Az erőművek hamar leállnának, tehát az elektromosságra nem igen számíthatnék, bár aggregátorok, akkumulátorok pár évig még lennének. Autókkal tudnék rodeózni, amíg ki nem fogyasztanám minden épségben maradt járgányból a benzint, hogy az offroad-dá alakított 260-asamba töltsem :D (na jó, csak diesel jó bele, tessék, máris egy nehezítés). Tüzet tudnék gyújtani, hajlékom lenne, stb, stb, szóval a városban túl lehetne élni. De ez az! Csak túlélni. Fejlődni már nem igazán. Ott lennének a gyárak, de senki nem mondaná el, hogy kell a gépeket használni. Ott lennének az erőművek, de nem tudnám egyedül felügyelni. És ez remekül megmutatja, hogy már az egész világunk olyan tényezőkön alapszik, melyeknek nem hogy nem vagyunk ura, hanem fogalmunk sincs róluk. Modern orvoslás, elektromos technika, telekommunikáció... Nem csoda, hogy ha egy társadalom ennyire elszigetelődik az azt életben tartó technológiától, lehet jönni a technológiai apokalipszissel ijesztegetni. Mert valóban bazi félelmetes ilyenekre gondolni...

Közlekedési kisokos: Peronvészkapcsoló, peronvédelem

Egyik nap a Combinón utazva hallottam, ahogy két srác azt taglalta, mekkora gond lesz majd, ha valaki a 4-es metró automata szerelvényei elé ugrik, mert a vonat majd nem fogja tudni, hogy van ott valaki. Ekkor  gondolkodtam el rajta, hogy a Metróbiztonság c. tárgyra írt házidolgozatomat újrahasznosítom közlekedési kisokosként (az ugyanis megválaszolja ezt a kérdést), de ma a metrón állva hirtelen rájöttem, hogy talán az egyik legfontosabb metrós témáról még nem is írtam: mi a teendő, ha valaki a sínek közé esik.

Miért, akkor lehet bármit is tenni a jajveszékelésen kívül?

Lehet, és kell is! Ironikus, hogy a dolgozatom végén elmarasztaltam a BKV-t, mert nevetségesen alulreklámozza a peronvészkapcsolók létét, használatát, aztán meg én sem terjesztem az igét róla. Minden állomáson a falon (vagy különleges kialakítású peronokon, pl a Határ úton központi oszlopokon) lehet látni kis, piros fedeleket. Ezeken bár van (egy helyen elgépelt) matrica, amely elmagyarázza, mire való a gomb, és mikor kell használni, de a nyakamat rá, hogy 100 utasból 7, ha elolvassa. Igazából a használata nem nagy ördöngősség, ahogy meglátjuk, hogy valki a sínek közé került, első dolgunk legyen, hogy odarohanunk a legközelebbi peronvészkapcsolóhoz, és megnyomjuk!

Mit csinál a kapcsoló?

Áramtalanítja (ha jól emlékszem) az állomás kijárati jelzőjétől az előző állomás kijárati jelzőjéig a harmadik sínt, ezzel megállítva az állomás felé tartó szerelvényt is, és megóvva a sérültet az áramütéstől. Azonban ezt tényleg csak veszélyhelyzetben szabad működtetni, ugyanis a rendszer megszakítói nem bírnak ki gyakori kapcsolgatást. Ez a 2-es metró vonalán jelentett gondot, ahol a felújított állomásokon az SOS konzolokon a gomb szabadon volt, így naponta meglepően sokan megnyomták. Erre először félrehajtható fedőlapot, végül teljes fedőajtót kellett szerelni, hogy ez a probléma megoldódjon.

És mi a peronvédelem?

A peronvészkapcsoló a peronvédelemnek egy fajtája, de létezik még peronfalas és érzékelőrácsos megoldás is. Amit a srácok beszélgettek a villamoson, az azért nem probléma, mert a 4-es metrón valamelyiket majd telepítik a kettő közül (azért nem mondom, melyiket, mert mindkét verziót olvastam már). Ezek a rendszerek pedig elengedhetetlen kellékei az automata vonalaknak, a vonat ott ugyanis csak így tudja, hogy valaki a vágányokra került.

Akit érdekel bővebben a téma, az olvassa el a röpke 5 oldalas dolgozatom, az sem túl szakmai, sőt, semmivel nem haladja meg a kisokosok színvonalát. Illetve ha legközelebb a metróban jártok, nézzétek meg a kapcsolók fedelét, és keressétek meg a matricán a gépelési hibát (csak az új típusúakon van, a képen épp régi fajta látszik). Mert így el is olvassátok a szöveget, és tudni fogjátok, hogy néz ki, és mire való. :)