Hello BKK: 5. nap

Reggel dolgozgatok nagyban, amikor bejönnek az IT-s srácok egy gépet cipelve, és Iksz Ipszolint keresik, szakmai gyakorlatost. Mondjuk nekik, hogy olyanról nem tudunk, mert a srácot, aki velem együtt kezdett, nem úgy hívják. Aztán kiderült, hogy ma valóban kezd Iksz Ipszilon nevű srác, viszont ha már arrafelé flangáltak az IT-s fiúk, közbeszúrtuk, hogy mellesleg én is várok már hétfő óta egy PC-re. Csodák csodájára megtalálták az igénylést, és lehozták az enyémet is (ekkor  már három új PC volt lehozva, nekem külön asztalom lesz, a másik két srác egy asztalnál fog ülni, egymással szemben). A két másik szakgyakos srácét elkezdték felállítani, az enyémre viszont mondták, hogy addig nem tudnak fiókot kreálni nekem, amíg nincs törzsszámom. Szóval kolléganőmmel felmentünk a HR-re, hogy miért nincs nekem törzsszámom. Kiderült, hogy olyan nem is lehetne, hogy nincs, holott itt dolgozom. Viszont mivel ez ingyenes szakmai gyakorlat, menjünk fel a munkaügyre. Felmentünk a munkaügyre, ahol azt mondták, nem is adhatnak nekem, ha nincs munkaszerződésem, sőt, a másik két srácnak sem szabadna, hogy legyen. Szóval visszamentünk a negyedikre, és közöltük mindezt az IT-val. Akik azt mondták, hogy akkor... majd kitalálnak valamit. Végülis hétfőig ráérnek, ugyanis akkor jön vissza a szabadságos kolléga, akinek eddig a gépénél (és akinek a jelszavával) dolgoztam.

Továbbá tegnap hazafelé menet szemtanúja voltam egy majdnem balesetnek egy olyan csomópontban, amelyben nemrég adták át a lámpás irányítást, de nagyon csintalanul működik egyelőre. Szóval hirtelen felindulásból beszámoltam erről a főnöknek ma reggel, aki lemásoltatta nekem a csomópont dokumentációját a tervezővel, átküldte, én meg kinyomtattam, és elkezdtem tisztázni (mind magamban, mind papíron) a forgalmi rendet, fázistervet, jelzőcsoportokat, stb. Majd a dokumentációval, és a jegyzeteimmel felfegyverkezve kimentem a helszínre, és közel egy órát fényképeztem, videóztam, megfigyeltem. Míg ott voltam, "lakossági véleményt" is kaptam az egyik sorompónál várakozó fickótól, aki látta a nyakamban a BKK-s kártyát. És tudott ő is olyat mondani, amire magamtól nem figyeltem volna! Aztán eleredt az eső, és hazajöttem.

Hello BKK: 4. nap

Rövid reggeli megbeszélés után 9-12-ig részt vettem egy nagyobb szabású kerékpárút-építési projekt értekezletén (a tervező mérnökiroda és a közúti divízió képviselői közt). Még egy javaslatom is volt, melyet természetesen elvetettek. :D Ebéd után pedig megint a street view-n keresgéltünk: iskoláknál kellett megnézni, hogy az utcafronton le van-e korlátozva az autóforgalom 30 km/h-ra (és ha nem, feljegyezni a címet későbbi helyszíni bejárásra). Később pedig elmentünk fagyizni a fiatalokkal. Minden kolléga jófej!

Mi is az a BKK?

Ma, hogy megkezdtem szakmai gyakorlatomat a fent említett cégnél, már igazán időszerűvé vált, hogy összefoglalóan válaszoljak a kérdésre, amelyet már sokan feltettek nekem:

Mi az a BKK?

A legtöbben a BKV járművek oldalára matricázva találkozhattok vele, ezért is azonosítják sokan a két céget. De a BKK ennél sokkal több. Ha röviden kéne mondani, azt mondanám, hogy a BKK minden, ami közlekedés budapesten. A szervezeti fa diagram egészen ijesztő, nem is tudom felsorolni, de a főbb tevékenységi területek a teljesség igénye nélkül: közlekedésszervezés (BKV, és egyéb szolgáltatók koordnálása, menetrendkészítés, tarifálás), közútfenntartás és forgalomirányítás (az FKF-től vették át), taxiszabályozás (nem is tudom, ez kinél volt korábban, talán a fővárosnál), információ-szolgáltatás (Fővinform, útinform), forgalmi koncepció, forgalombiztonság. A BKK uniós kötelességből jött létre, mint egy kvázi köztes lépcső a főváros és a közlekedés résztvevői közt. Tehát például a BKK alakítja ki a jegyárakat és a menetrendet, telepíti a szükséges infrastruktúrát, majd a közlekedési szolgáltatást megrendeli (most jellemzően a BKV-tól, de mivel a buszközlekedést már megnyitották, később jöhetnek más magánszolgáltatók is).

És azt kell mondjam, a BKK egy elég szimpatikus cég! Nem, nem fognak pisztolyt a fejemhez, kiérdemelték, hogy ezt mondjam. A kommunikációjuk hatékony, a kiadványaik informatívak és igényesek, megfelelően használják a közösségi médiát, jók és frissek az ötleteik.

"Úgyis meglesz!"

És ezt mégis honnan a francból tudod?

Igen, nemrég elvágtak egy vizsgán, szóval most nem vagyok virágtépkedős kedvemben, de erről a témáról békeidőben, a legnagyobb idill közepén is ugyanez a véleményem. Szóval akkor most vegyük elő kicsit! Most van az egyetemisták össznépi klimaxa, az érzelmileg leglabilisabb időszak, a vizsgaidőszak. Ilyenkor (az egyértelmű tanulás okozta frusztrációtól eltekintve) számos idegesítő tényezővel kell megküzdenie egy egyetemistának. Például a kívülállók szüntelen kérdéseivel. Majd amikor az ember kifejti kételyeit a vizsga sikeres kimenetelével kapcsolatban, a válasz az, hogy "Á, úgyis meglesz." És ettől én tapadókorongok, szigonypisztoly, és mindenféle segédeszköz nélkül is gyorsan, és hatékonyan tudok a falra mászni.

Tudom, csak jót akarnak.. pontosabban csak kedvesek akarnak lenni. De nekem van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy nehezen viselem az irracionalitást. Márpedig egy helyzetről ilyen ítéletet mondani a pontos elvárások, az érintettek képességei, és a tanulási folyamat előrehaladásának pontos ismerete nélkül nem is tudom, kinek, és miért jó.  Csak egy ártatlan, üres frázis, de pont ez az! Üres! Senki nincs vele előrébb.

Mondjuk az is sajátosságom, hogy viszolygok a valódi jelentéssel nem bíró kijelentésektől, hiszen azoknak semmilyen hasznos szerepét nem sikerült még felfedeznem. "Vigyázz magadra", "Nem lesz semmi baj", és társai. Ha az ember komolyan gondolja, ha konkrét háttere van annak, amit mond, természetesen nincs vele semmi gond. De ha csak azért mondja, hogy valami kijöjjön a száján, hát...

Na, szóval én már csak ilyen betegesen racionálisan vélekedem az emberi kommunikációról, de ezzel szerencsére nem vagyok egyedül.

Ár

Majdnem napra pontosan három éve írtam ezt a "mérnöki szépirodalmi" alkotást, ahogy egy barátom nevezte. Akkor elég hamar vége lett a vizsgaidőszakomnak, és mielőtt még hazamentem volna az azóta már bezárt Z épületből, leültem kicsit a megáradt Duna partjára. Ott született ez a mű.

Szikra pattant. Végzetes volt ez az amúgy is instabil közeg számára. Domino-elv szerűen gerjesztette ezután egyik atom a másikat, innentől nem volt megállás. A robbanás a térhez képest hatalmas erővel teljesedett ki. Elég naggyal ahhoz, hogy lefelé taszítsa a dugattyút, azt a dugattyút, amely az imént oly könyörtelenül sűrítette össze a bosszúját most kiélő anyagot. Ettől viszont a dugattyú felbőszült, régi lendületével újra felfelé iramodott, és az utolsó molekuláig kitolta addigra füstté semmisült áldozatát, majd büszkén dolga végeztére új keveréket szívott a hengertérbe. Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy ez a kis mementó kívülről csak egy csattanás volt, amely ezer társával együtt kerregéssé olvadt össze. Pont olyan kerregéssé, mint amilyet egy benzinmotoros szivattyú hallat.
Három szivattyú volt a nyitott aknafedél mellett. Az egyik teljes gázzal működött, vibrált fehér házán a Honda felirat. Kék elvezető csövén nem is lehetett volna látni a sok munka gyümölcsét, csak egészen a végén, ahol vastag sugárban fröcskölt a barna víz az aszfaltra. A másik szivattyú csak ímmel-ámmal dolgozott. A vászontömlőjében futrinkázó víz kiszámíthatatlan, mégis ritmikus perisztaltikája a lengedező széllel együtt fura táncra perdítette a textíliát.  A harmadik gép állt, csak nézte két társát. Mindhárom gép közös céllal izzadt ezen a meleg nyár eleji délelőttön. Munkájuknak köszönhetően nem tört fel ugyanis a buzgár valamelyik beljebbi csatornából, elöntve ezzel a környező utcákat, járdákat. Szükség volt erre a tehermentesítésre, a csatornarendszer így is alig bírta zabolázni magát. Árvíz volt Budapesten.
Az árvíznek általában nem örülnek az emberek, most viszont volt két férfi, aki mégsem bánta a fővárost kettészelő folyó nyolc méter huszonhét centiméteres uralkodását. A szivattyúktól nem messze parkolt a Csatornázási Művek fehér furgonja. Duna felé eső ajtaja nyitva volt, a bent ülő láthatósági mellényes férfi lába az ajtóíven felpolcolva pihent. Valamiről beszélgetett volán mögött ülő társával, hogy miről, azt ki tudja. Munkájuk minden bizonnyal kimerült abban, hogy felállítsák a három szivattyút úgy, hogy azok szüntelen robotolásukkal a temérdek barnás vizet a csatornából az autóútra fröcsköljék, amely onnan úgyis lecsordogál a folyóba, amelybe az út végződött. A gépek nyugalmát gumitalpas műanyagoszlopokba tűzött fehér-piros csíkos falécek őrizték; na meg néhány magányos bója. A néhai autóút kőszegélyén fiatal egyetemista ült, háttal a folyónak, élvezte a hűsítő folyami szellőt, a víz illatát. Hol a vászontömlő cifra táncát nézte, hol a fölötte lógó forgalmi jelző időről időre felvillanó sárga fényét. Mellette külföldi fiatalember ült, élvezte a napsütést. Valószínűleg ő is egyetemista volt.
Néha feltűntek kíváncsiskodók, akik éppen jöttükben-mentükben megálltak egy pillanatra megnézni, mit művelt Budapesttel ez a virgonc folyó. Megnézték a víztükörből kimeredő kresztáblákat, a sodrásnak hősiesen ellenálló pontonokat, esetleg még a veszteglő turistahajókra is vetettek egy pillantást, aztán mentek tovább. Ezt a láncot törte meg két nő, akik az egyetem egyik közeli épületéből jöttek ki cigarettaszünetre. Átlépdelték a szivattyúk dagadó tömlőit, megálltak a kőszegély mellett, és rágyújtottak. Hogy ők miről beszélgettek, az is titok marad, de mint mindennek az utóbbi pár napban, ennek is minden bizonnyal köze volt városunk Janus-arcú folyójához, a Dunához.