Vaspor a fejekben

Hajjaj, ez egy nagy téma. Már régóta forgatom, őrlöm a fejemben, veszem sorra, mi mindenről kell szót ejteni a MÁV elemzésekor. Hálátlan dolog, mert úgyis ki fog maradni valami, illetve elveszítem az olvasótáborom felét, de akkor nézzük, mi is a gond az államvasúttal!

De ahhoz előbb meg kell vizsgálni a vasutat, mint közlekedési ágazatot (mint közutas, tudok róla objektívan nyiatkozni). A munkamegosztás elve érvényesül a közlekedési ágazatok közt, mindegyiknek megvan a maga haszna, a modal split nem hülyeség. A vasút például hosszú távú közlekedésben remek, teherszállításra méginkább. Viszont a pontosság nem az erénye, hihetetlenül zavarérzékeny, de ami a legrosszabb: az infrastruktúrája baromi fájdalmas. Ha egyszer valaki leszór bazaltot, lefektet sínt, felállít oszlopokat, akkor az (Magyarországon legalább is) az idők végezetéig ott lesz. Ezért olyan nehéz megversenyeztetni a vasúti személyszállítást, hisz majdnem a teljes utasforgalmi infrastruktúra lelenleg a MÁV tulajdona. Szóval a lényeg, hogy ha egy vasúttársaság jobban terjeszkedik, mint azt hosszú távon képes lenne fenntartani, amikor visszahúzódik, a nyomában rehabilitálhatatlan területek maradnak. Nincs ez máshogy a MÁV-val sem. Rengeteg (de rengeteg!) lepusztult, használaton kívül helyezett, rothadó és omladozó létesítményt látni a vasutak mentén (raktárházak, őrbódék, fűtőházak, állomásépületek, peronok), amelyeket nincs pénz se elbontani, se felújítani. Majd csak lesz velük valami. De ami még üzemel, az is gyalázat! Vannak olyan utasvárók és állomások, amelyeket még egy harmadik országból idelátogatő előtt is szégyellnék. Vegyük például a MÁV elhagyatott beszerzési igazgatóságát. Szemetesen, bedeszkázva, összefirkálva áll a vasút mellett, szégyenfoltként kiabál a város kellős közepén. Vagy vegyük a KÖKI vasúti részét. A felújított (bár már jelentősen leromlott) pláza résszel olyan erősen kontrasztol az az omladozó fertő, amelyet állomásnak mernek csúfolni, hogy az nem is igaz.

A másik nagy gondom, amely nem általában a vasúttal, hanem konkrétan a MÁV-val van, hogy hihhhhetetlenül tradícionális. Elismerem, a vasútnak van bája, lehet nagyon imádni, és egy kis hagyományőrzés sem árt meg soha senkinek, kivéve, ha ez a megújulásra való teljes képtelenségben mutatkozik. Az, hogy mindent ugyanúgy csinálnak, mint száz éve, hogy a vidéki állomásokon a mai napig tárcsázós bakelit telefonok szólnak, hogy észre sem veszik, hogy közben évezredet váltottunk, számomra egészen megdöbbentő. Lehet mondani erre, hogy nincs pénz változni. De azért nem hiszem azt, hogy ennyire ne volna mód a meglévő keretből megoldani legalább valamicske felzárkózást. Hogy a révfülöpi váróban ugyanazokon a fa székeken kell ülni, amelyeken a nagyszüleim is anno. Így néz ki, amikor meg sem próbálják. Persze, lehet jegyet venni online, meg van Elvira is, de azért érezni azt, amikor egy vállalat valóban modernizálódik, vagy csak kimeszeli a régi falat, de ugyanúgy átüt a salétrom.

Van az a finom vaspor, amely a vasúti kerék és a fékpofa kontaktusa nyomán kerül a levegőbe fékezéskor. Amely egyszer a naplementében úgy csillogott a zuglói vasútállomás levegőjében, mintha angyalpor lenne. Amelytől minden, ami vasútvonal közelében van, évek múltán sötét rozsdavörös színt ölt. Na, talán az a vaspor ült meg a fejekben is.