Változnak az igeidők

Mérnök vagyok.

Requiem egy diplomáért (2. rész: Magyarázni derogál)

Az egyetem egy intézmény, ez tudva való. Nem, nem a szó szerinti értelmére gondolok, mert az elég triviális. Úgy, mint ahogy a házasság is: egy hivatalosan megfogalmazatlanul létező világ, vagy aki akarja, nevezze életérzésnek. Lényeg, hogy elég sajátságos atmoszférája van. Azt is elismerhetjük, hogy az egyetemi oktatás nem pusztán a tananyag elsajátításából áll, sőt. Az a kisebb része a dolognak. Ahogy a sör sem lesz olyan, ha nem megfelelő nyomáson fő, az egyetemi hallgatónak is meg kell tanulnia az addig hallatlan elvárásoknak megfelelni. Idáig mindennel egyetértek.
Amit viszont nem vagyok hajlandó letudni egy legyintéssel, és azzal, hogy "hát, ilyen az egyetem", az a mérnökarisztokrácia. Ezt a kifejezést már az elején megalkottam, látva egy bizonyos, nem is ritkán fellelhető hozzáállást. A mérnökarisztokrata a többi tudományt (pl. a humán tanok) nem érti, de le is nézi, sajátját mindennél előrébb valónak tartja. Saját köreibe nehezen enged be újakat, hiszen a hierarchia fontos. Az ilyen hozzáállás egyenes következménye az is, hogy magyarázni neki derogál. Még akkor is, ha az a dolga.
Senki nem úgy születik, hogy mindent tud. Az egyetem definíció szerint arra van, hogy a jövő (esetünkben) mérnökeit ellássa mindazon tanokkal, melyek által igazi, elismert mérnökké válnak. Itt, ebben a fázisban nem lehet úgy kezelni az embert, hogy ezt, meg azt már rég tudnia kéne, ez nonszensz. Az egyetemen egy tanóra (ejtsd: előadás) merőben más koncepciót követ, mint a gimiben, ami érthető is, mert kell a hatékonysághoz. Az anyag sűrítve elhangzik, aki tudja követni, az követi, a többség csak jegyzetel, és később ül neki megérteni, ezzel nincs is baj. Van előadó, aki kérdések feltételére buzdít, de lássuk be: egy többszázas előadóban valószínűtlen, hogy interaktív legyen egy óra. Itt jön a hiba: ekkor fordul a hallgató a tanszéki segédlethez. A modernebb tanszékek PDF formátumú segédletei már egyre inkább (de még nem jellemzően) a hallgatók nyelvét beszélik. Viszont sok tanszék hivatkozik még régi, írógéppel szedett tankönyvekre, amelyek (és itt jön a tragikomikus rész) nem hajlandóak leszállni a magas lóról. Hahó, az órának vége, otthon ülök, várom a magyarázatot, és ugyanolyan fennkölt blablát látok szembe nézni velem a könyv lapjairól. Kérem, azzal, hogy itt olvasok, nem hátráltatok senkit, négyszemközt vagyunk, nyugodtan lehet magyarul is beszélni... De nem, a tankönyvnek is érthetetlen frázisokat kell ismételnie, mert magyarázni derogál. Úgy látszik, oktatni egy oktatási intézményben ciki. Lesüllyedni a hallgató szintjére ciki. Tanulja meg magától, vagy tudja eleve, de mi nem fogunk nekiállni magyarázni. Kérem, ez egy egyetem. Az amerikaiakat, meg a Thomas-féle kalkulust meg szídjuk, mert az kényelmes, és ami kényelmes, az eredően rossz, mi magyarok kemény legények vagyunk, nehezebben is meg tudjuk csinálni.
Régóta bosszant ez a dolog, de ami méginkább arra sarkallt, hogy írjak róla, az egy pozitív élmény erről a térről. Volt nemrég egy vizsgám, amelynek az anyagát kb. fele részben egy olyan téma tette ki, amelyet nem értettem. Mondanom sem kell, órán sem igyekeztek elmagyarázni. Aztán amikor egy tankörtárs belinkelt egy külföldi oktatófilmet 50 évvel ezelőttről, másfél óra alatt megértettem az egészet, és sikeresen levizsgáztam. Mindig mondom: nem vagyunk mi hülyegyerekek, csak az hiányzik, hogy valaki normálisan elmagyarázza. Mert néma gyereknek...

Requiem egy diplomáért (1. rész: Mindig jön egy újabb)

Volt egyszer egy fiú, akinek volt egy célja. Már fiatal korától tudta, hogy e célig hosszú, és nehéz út áll. Olyan út, melyet már szülei is jártak. Tartott ezért kicsit tőle, félt, tán nem lesz alkalmas. Nemrég rálépett erre az útra, szeme előtt végig a célja lebegett, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy feltartják. Úton, útfélen megállítják, és megkérik... nyomatékosan megkérik mindenfélére. "Fiam, kösd már meg ezt a csomót!" "Fiatalember, legyen már olyan kedves, kaszálja le ezt a mezőt nekem!" Eleinte csak idegesítette, aztán szépen lassan rájött, hogy ezek nem pusztán kérések. Addig nem engedik tovább a célja felé, amíg ezeket a mellékküldetéseket nem teljesíti. És nem elég elvégezni egyet, mert mindig jön egy újabb.
Ha virágnyelven akarnék beszélni, valahogy így folytatnám a regét, de megspórolom nektek a kódfejtést. Tudjuk, hogy minden gyereknevelési/oktatási intézménynek van egy célja. Óvodában pl remekül meg lehet tanulni a lazaszerkezetű homoképítmények statikáját, továbbá az alapvető hadászati stratégiákat az adj király katonát c. gyakorlattal. Általánosban megalapozunk minden tudományt: zene, sport, reál, humán tanok. Gimnáziumban szofisztikáltabb betekintést nyerünk mindenbe, tulajdonképpen étlapot kapunk az Élethez, melyről az érettségiig választunk egy fogást. Ez az egyetem, egy fogás. Egy ételkölteményre egyáltalán nem lehet mondani, hogy egy ízű: ízek sokasága alakít ki egy harmóniát. Olyan fogást viszont még az életben nem láttam, amely egyszerre sós, édes, keserű, savanyú, és még umami is (aki nem tudja, mi az, nézzen utána). Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit kifogásolok.
Nagyon nehéz a nagy bölcsekkel vitába szállni egy ügy érdekében. Egyrészt azért, mert az ember csak egy hang a sok jelentéktelen közül, másrészt pedig azért, mert remek ütőkártya az ő kezükben, ha egy 230 éves intézmény hírneve mögé bújhatnak. Ez a legkényelmesebb manőver, kétségtelen, de attól, hogy valami régóta úgy van, ahogy, még nem biztos, hogy az jó is.
Gyakran halljuk, hogy megy lefelé a színvonal, nem érünk semmit, bezzeg régen. A színvonal megy lefelé? Igen, kijelenthetjük: a középoktatási intézmények a gyengébb szelekció miatt nem tudnak olyan hatékonysággal tanítani, hogy aki bírna gyorsabb tempót is, az ebből hasznot is húzzon. De az egyetemi felhozatalt ez kevéssé érinti egyrészt, mert aki nem akar mérnök lenni, az úgysem jelentkezik mérnökképzésre, aki pedig csak azt hiszi, hogy mérnök akar lenni, úgysem húzza sokáig. Kapunk tehát alapanyagként sok fiatal potenciális mérnököt, akiknek nagy valószínűséggel megvan a hajlamuk, gondolkodásuk ahhoz, hogy a műszaki értelmiséget gyarapítsák.
Amikor valaki meg meri említeni a katedra másik oldalának, hogy nem biztos, hogy az adott tárgy nagyban hozzájárul az illető hallgató szakmai előremeneteléhez, szinte bizonyosan azt a választ kapja, hogy ez mérnöki alapműveltség. Amennyire én tudom, az alapműveltséget adó tárgyak már gimnáziumban sem az illető tudomány egzakt elsajátítását, inkább az ahhoz szükséges gondolkodás, megközelítés kialakítását szolgálták, itt sem lehet másképp. Onnantól viszont felmerülhet a kérdés: miért kell értelmetlen levezetéseket, kaotikus példákat tudni megoldani ahhoz, hogy az alapműveltségünk részének tudhassuk a tudományágat? Miért nem kell akkor a pékeknek virágkötészetből vizsgázniuk? Mert semmi értelme. Tudjunk róla? Ok. Mozogjunk otthonosan a témában? Persze. Legyünk a téma szakértői, és szenvedjünk hátrányt, ha mégsem sikerül? Nonszensz.
Állítom, hogy a mérnöki gondolkodásom a második félév végére, de legalábbis mostanra már teljes bizonysággal kialakult. Rövid idő alatt szignifikáns változás ment végbe a világszemléletemben, és szerintem majd mindenkiében, aki a karra jár. Innentől kezdve minden olyan tárgy, amely az egy adott szakirány felé tendálók szakmájából kiesik, csak fölösleges kör. És az ilyen fölösleges körök veszik el a hallgató életkedvét is, amikor már sokadszorra futnak neki eredmény nélkül. Így történhet meg az, hogy valaki soha nem húzhatja ki pékként a kemencéből a frissen sült kenyereket reggel, mert nem tudott virágot kötni.