Ballagás ballagásról ballagásra

Mivel a gimiben jelentős kapcsolatrendszert sikerült kiépítenem, olyan mélyre leástam, hogy eltart egy darabig, amíg kikopnak az ismerősök. Így nem szokatlan, hogy visszajárok csak úgy, hát még a jelesebb eseményekre (ballagás, szalagavató). Történt ez most is. Belépéskor nem vágott orron az a meghatározó orgonaszag, amelyet előtte minden egyes leöveys ballagáson éreztem... Már az orgona sem a régi?
Jó volt újra látni a sok ismerőst (jelenlegi, és már szintén volt leöveyseket egyaránt). A matektanárnőm például örömmel újságolta, hogy a tőlem kapott kaktusza ismét virágba borult (tavaly előtt pont a matek érettségi napján :D ), de például találkoztam Leával is, aki a "cserepárom" volt a szalagavató keringőn, egy szóval tényleg sok olyan ismerőst láttam, akire nem is számítottam.

A gimiből kijövet a Leövey mellé frissen felhúzott, és a ronda nyersbeton oszlopok dacára azóta több építészeti díjat is elnyert SOTE épület aulájában egy régi zongorát pillantottam meg, amely szinte megszólalásig hasonlított az enyémre, csak ez az eredeti fa mintázatával volt lelakkozva, és nem feketére mázolva. Amik
or Mikey-val (egy volt osztálytársammal) bementünk, hogy lefényképezzem, a biztonsági őr ismét belénk kötött, csak igazgatói (!) különengedéllyel akarta engedni. Nem csalódtam, akkor is hasonlóan barátságos fogadtatásban volt részem, amikor a frissen elkészült épületbe akartam bemenni körülnézni. Nem minden egyetem olyan szabad, és nyilvános, mint a BME...

Ez után (mint meglepetésemre sokan mások) mentem tovább a következő ballagásra: Emeséére, egy régi leöveys barátéra, aki idö közben weöres-es lett. Lufiengedés itt is volt, ugyanúgy, ahogy a Leöveyben (ez hatalmas divat manapság, úgy látszik csak mi maradtunk ki, mert az előttünk, és az utánunk ballagó évfolyam is játszott légtérszennyezőset, csak mi nem). A ceremónia után Emeséék kedvesen vendégül is láttak (ilyen spontán se mentem még vendégségbe).
Száz szónak is ez a mondat a vége: a régi társasággal lenni, a régi barátságokat feleleveníteni mindig feltölt energiával, hogy egy kis időre kikerüljek a Budapesti Mindentudás Egyeteme bűvköréből.

A Végzet Mérnökei a Facebook-on!

Sokkal bonyolultabban, és több munkával, mint gondoltam, de a blog már szerves összeköttetésben él a Facebook-kal. Ha tetszik a blog (és nagy örömömre sokan megjegyzitek, hogy élvezettel olvassátok), nincs más dolgotok, mint a jobb oldalon lájkolni, és így, ha új post van, a Facebook-on rögtön értesültök róla (mint a BKV figyelőnél). Illetve a Facebook oldalra olyan kis szösszenetek is kikerülnek, amelyek nem tesznek ki magukban egy bejegyzést (pl. a napi log). És még két haszna van: így nem csak folyosói félszavakból ismerem meg az olvasóim, hanem rendesen számszerűsítve, plusz jól mutat oldalt a sok fénykép. :D Gyertek elő hát a virtuális bokrok mögül, és tessék lájkolni!

Tanulmány-fibrilláció

Az orvosi terminológiában azt, amikor a szív nagyon nagy frekvencián húzódik össze sokszor, fibrillációnak nevezik. Valami ilyesmit élek át most én is. Nem, nem az egészségemmel van a baj, inkább a tanulmányaimmal. Azt sem tudom, hová kapom épp a fejem, de eredménye nincs. Ez a negyedik félév (szerintem sokan egyetértenek velem, reprezentatív közvéleménykutatásom alapján állíthatom) a mélypont. Akiket megkérdeztem, jellemzően nem ugyanazt a tárgyakat tanulják (ki-ki mennyire, és mivel van csúszásban), egy valami azonban mégis közös lehet: elfáradtunk.
Sokan óvtak az egyetemtől, mondván, a gimnáziumban nem voltam hozzászokva a kudarcokhoz. Ez a féltés alaptalan volt, 2009 szeptemberében már úgy ültem be az első órára, hogy a kettes meglegyen. Más világ ez, tudtam akkor, tudom most is. Arra viszont csak most jöttem rá, hogy más. Anno az egyetem(et szimbolizáló K épület) isteni fényárban úszva lebegett előttem, felette glóriával. Most azonban már ismerem az igazi arcát, és ez elkeserít. Ezt a vonalat egy későbbi postban kifejtem, most viszont nézzünk egy objektív áttekintést a mostani, és a következő hetemről. Ma írtam egy mechanika zh-t (ezen múlik a tárgy megléte), hazaértem fél kilencre, holnap elektro zh, melyre legfeljebb holnap reggel tanulok (kb. a nulláról). Szombaton elekto és JDHT házit kell csinálnom, meg persze a hétfői hőtan és JDHT zh-ra tanulni (JDHT szintén tárgydöntő). Kedden pénzügyek zh, szerdán elektro labor, és hf leadás, utána tőzsdei spekuláció zh, csütörtökön közlektech zh, pénteken műszaki angol.
Mindig vallottam, hogy attól, hogy hirtelen nem jut eszembe jobb alternatíva, még láthatom egy megoldásról, hogy nem jó. Ez a rendszer, amibe most bele lettünk rúgva, ez nem, hogy nem jó, egyenesen diszfunkcionális! A terhelés egyenlőtlen, mindent a 6. és 13. héten írunk, ez pedig azt eredményezi, hogy aki nem akar tárgyak közül választani, mindenre egy kis idő jut, mindenbe bele-bele kap, de csak homokvárakat talál, amelyek mind kiperegnek az ujjai közül. Nehéz utópiák nélkül beszélni erről, de biztos lehet ezt jobban is csinálni. Mert ez a jelenlegi rendszer egyszerűen barbarikus - holott az egyetem(ek)nek pont, hogy a virágzó intellektusról kéne szólnia. De amikor az ember már ott van (ahol én), hogy a dolgok értelmetlensége/ésszerűtlensége olyan szürreális méreteket ölt, hogy már érdemben hozzászólni sem tud, akkor csak elfásul, elkeseredik, beletörődik. A hangja úgyis csak egy (lenne) az ezer közül.

Meggyligeti kutyakör

Amióta kutyánk van, tényleg megváltozott az élet itt, Meggyligeten. Zira első igazi (és azóta is legkedvesebb) játszótársával, Prézlivel (a képen Zira alatt) kezdtünk kijárni a közeli játszóteres parkba, a Barcika térre. Sokáig csak ketten voltak kutyák, aztán megismerkedtünk Vilivel, a rotveiler-farkaskutya keverékkel. Aztán amikor a kutyások épp a tér felé sétáltak, és látták, hogy pár eb játszadozik ott, volt, aki odajött kíváncsiskodni. Mára kialakult "a banda", akik fél hétkor nem híradót néznek, hanem kijönnek a Barcikára kutyázni. A csapat tagjai: tőlünk Zira, Prézli Kláriéktól, Vili, akit a menhelyről Tündiék mentettek meg, Dóri hűséges szárnysegédje, Zsömi, és a mamapicikedvence, a selyemfiú Bogyó. Gyakoriak még a vendégszereplők, akik vagy csak egyszer tévednek oda, vagy időről időre, mint például Szuzi, a félős kutya.
Eleve imádom a tavaszt, a természet reneszánsza mindig lenyűgöz, de az is csodálatos, ahogy az utcák, a terek, a parkok újra megtelnek élettel itt, Meggyligeten. Görkorizó lányok, amerikaifocizó fiúk, motoron guruló picik. Mindenki csak a rosszra koncentrál, olyan is biztos van, aki csak aludni jár haza a Parkvárosba, de ha felemelnék a fejüket, és körülnéznének, látnák, milyen szép helyen laknak. Ahol az emberi értékek még érnek valamit, ahol zöldell a környezet, biztonságos, családias a hangulat. Én itt vagyok otthon, és nem csak azért, mert papucsban is kislattyoghatok a Barcikára, köszönök a szőlőt gondozó Józsibának, ismerem a boltosokat, hanem mert 13 év emlékei kötnek ide.

Kevesebbet kéne szívni...

Ezt gondoltam, amikor még 2010 szeptember 6-án feljöttem a metróból a kálvin téri villamosmegállóba. Nem tudom, nektek hiányzik-e valami a képről, nekem hiányzott. Az áramszedő. Tisztességes budapesti áramszedő nélkül trolit el sem tud képzelni. Pedig a Škoda és a Ganz közös gyártású trolijai, a Solaris Trollinók képesek szedő nélküli hajtásra, csak eddig Budapesten sehol nem kellett ezt a funkciójukat kihasználni. Most viszont a 83-as kaja nélkül közlekedik a Fővám és a Kálvin tér között. Közlektech órán mondták is, hogy ki van adva a sofőröknek: ha embert is kell gázolniuk, 20 perc alatt érjenek át ezen a szakaszon, különben a játékos nevű troli bevágja a durcát, és egy tapottat sem mozdul (a villamos sínéről :D).

Ez egyébként a BKV egyetlen olyan busza, amelyen még soha nem utaztam. A trolibuszozás eleve kimarad az életemből, pedig a műfajt nagyon szeretem. Sokáig bele sem gondoltam, de elképeszt, hogy a régi Ganz motoros Ikarus trolibuszokat, mint a többit is persze (triviális, tudom, de) teljes mértékben elektromos áram hajtja. És ettől függetlenül akkora nyomatékot képesek kifejteni induláskor, hogy mindenki repked össze-vissza. Érdekes még az a tévhit, hogy azért van sok női trolisofőr, mert azt könnyebb vezetni. Kérdem én, miért is?? Pont, hogy nehezebb egy olyan kötött pályás járművet pályán tartani, amelyekre ott hatnak a kényszerek, ahol az ember nem látja. Na meg aztán nem lehet felelőtlenül megelőzni bármit (másik trolit végképp nem, még ha állítólag van is ilyesmiről videó a YouTube-on :D Update: itt a videó Gyuri jóvoltából http://auto.indavideo.hu/video/Ha_eloz_a_troli). Aztán ha szigetelt szakaszon áll meg a busz, akkor lehet aktiválni az utasokat. Jelentem, én már toltam trolit.
Szóval fura jószág ez a troli. Időről időre elgondolkodom a létjogosultságán, hogy miért csak ott alakult ki, ahol, stb. Mindenesetre ugyanúgy a szívemben vannak, mint a gázolajos társaik.

Napi log:
Reggel a reptéri úton volt szerencsém megtapasztalni, hogy nézhet ki a GTA a való életben. A lámpánál egy régi Chrystler állt meg motorháztető nélkül (!) (a motorházfedél-tartók nyitott állapotban voltak), és enyhén füstölgő motorral.

Meguntad az életed?

Akkor bringázz az egyetemre! - Az én szememben legalábbis valahogy így fest ennek a mozgalomnak a szlogenje. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a kerékpározás egyszerűségét és szabadságát. Itt inkább a körülményekkel van a baj. Budapest egy 2 (szerintem van az 3 is) milliós város. Egy ekkora városban óhatatlanul is jelentős az autóforgalom. A magyar közlekedési morál szerintem a jobbak közt van, de nem mintaszerű. Ezért nem mernék például lelkem teljes nyugalmával nyeregbe szállni minden reggel, még akkor sem, ha közel laknék az egyetemhez (De mivel tömegközlekedéssel is majd' egy óra, ez kicsit már túlzás lenne).

Leendő közúti közlekmérnökként látom, hogy a magyar autós társadalom (és a KRESZ) nincs eléggé felkészülve az olyan mértékű kerékpáros közlekedés közúti közlekedésbe való integrálására, mint amekkora abból eredne, ha sokan vennék komolyan ezt a munkahelyre bringázást. Egyenesen felelőtlennek érzem az embereket kerékpárra kergetni, amíg ennyire hiányzik hozzá a morál, és az infrastruktúra (legalábbis Budapesten). Kerékpárutak vannak, kétségtelen, de nem egységesen,csak önkormányzati kezelésben szétszórva a városban. Itt egy rövid szakasz, ott egy előretolósáv, de közte marad a biztonsági senkiföldje. Arról nem is beszélve, hogy valamiért egy Montague-Capulet-féle ellentét van a tősgyökeres bringások és autósok közt. Lehet, nem lenne jó minden reggel három halálos fenyegetéssel a tarisznyámban megérkezni az előadásra.
Ezért is tetszik annyira, amikor a Vámház körúton látom a hazafelé tartó bringásokat, hátukon táska, kezükben egy zacskó kifli... Ők sikerrel integrálták az életükbe ezt a közlekedési formát, és az autósokkal is megtanultak bánni. Senki pártjára sem állok, én ugyanakkora részben vagyok gyalogos, bringás, és autós is. Csak azt mondom, hogy részemről felelőtlenség lenne az egyetemre bringázni (még akkor is, ha közel laknék), mert lőrinci bringásként nem tanultam meg a forgalomban lavírozni.
Amikor Hollandiában jártam a 18. születésnapomkor, beleszerettem a bringás közlekedésbe. Az ottani közúthálózatnak szerves része a bringás közlekedés. Külön sávok, néhol fizikailag külön utak, tisztességes csomópontok, stb. Az csak cseresznye volt a habon, hogy az ottani fiatalság a retróőrületet a bringákon élte ki: "Oma" és "Opa" bike-okkal nyomultak (nagyi- és papibringa), tehát króm sárhányó, dinamós lámpa, kabátvédő, lányokén kosár. De ezek nem (csak) a fészerből előszedettek, hanem eleve így készültek. Bringa, mint státusszimbólum... Gyönyörű! :D

A BME-s fiú esete a piros busszal

Amióta a BME-re járok, kísért egy bizonyos jármű. De a jó értelemben... Tehát nem áll az ágyam mellett, amikor alszom, mert nem küldtem tovább egy körlevelet, hanem időről időre felbukkan a J épület viszonylag kis sugarú környezetében. Az elmúlt három és fél félév alatt ezt a bizonyos járművet egész megszerettem, hiszen nemcsak, hogy egy Ikarus busz, de még picike is, a legpicibb (és egyetlen) 400-as midi: a 405-ös /megjegyzés: a BKV ezeket üzemelteti a legdrágábban = ezek a legmegbízhatatlanabbak :D/. Tetőtől talpig piros, és gyanítom, hogy az Autós tanszék tulajdona (ha a J tanszékeiből indulunk ki, a Vasutasok és a Repülőhajósok eleve kiesnek :D). Rendeltetését nem tudtam a mai napig egyértelműen eldönteni. Eleinte azt gondoltam, hogy tesztcélokat szolgál (bár semmiféle kiegészítő kerék, plusz fedélzeti elektronika nem látszik rajta). Aztán múlt hétfőn láttam, ahogy bekanyarodik a J épület elé (olyan mozgékonyan, mintha egy kis Smart lenne... Nem tudom, hogy a környezet, vagy a színe tette-e, de teljesen úgy festett, mint egy személyautó), felvett kb 20 embert, majd elment a naplementébe (igazából csak ki a látóteremből). Szóval ezek alapján utasszállító, mint az ősei. Ma viszont, ahogy beléptem a J-be, szemben láttam a nyitott csarnokajtón keresztül, hogy ott áll, az orra felnyitva, a bal indexe kifordítva, kábelek lógnak ki a szájából, emberek járkálnak körülötte. Ezek szerint pedig az autósok új, titkos fejlesztésű KIT busza. :D (a fotók is lesifotó jellegűek előfordulásainak természetéből adódóan). Ez a busz egyébként remekül példázza azt, ahogyan érzek a BME felől. 97%-ban olyan ..... dolgokat tanulok, amelyek nem érdekelnek, de időről időre megvillan valami (az elérhetetlen távolban), amivel majd szeretnék foglalkozni, ami eszembe juttatja, hogy ez az egyetem egy király hely is lehetne.

Emancipáció a metróban is?

A tollastól, és a legyőzni próbáló betegségtől elcsigázottan vártam a metrót ma délután a Kálvin téren. Be is húzott a szerelvény, eddig a pontig semmi különös nem volt. Viszont az indításjelzés bim-bamja után a rendszerekhez szokott konzervatív szívem majdnem megállt. A 2-es vonalról ismert női hang figyelmeztette a jónépet az ajtó záródására. Sokáig csak álltam, magamban tátott szájjal. MICSODAAAAAA??? Tizenöt éve élek Budapesten, tizenöt éve férfi a bemondó a kékmetrón. De nem pusztán ennyi. A kettes és hármas felvételeiből kihallatszott minden, ami a múlt rendszerre jellemző volt. Amikor megszólalt a bemondás, lehetett hallani, hogy hűtő zümmög minden lakásban, hogy gulyás rotyog a tűzhelyen. Lehetett hallani a Robi íróasztalt és az Anna széket a panelekben, a kalász érzését az arcunkon, amint hozzábújunk. A metró bemondásai hordozták a régi éra hangulatát. Távol álljon tőlem a hímsovinizmus, nem az a gondom, hogy nő mondja be, hanem az, hogy egyáltalán nem illik a metró (mai napig változatlan) imázsába. A hármas metró 81-717 szerelvényeinél szerintem a BKV-nak nincs is méltóságteljesebb járműve. Ahogy teljes vállszélességgel, ezüst M-mel az orrukon bevonulnak egy állomásra (ha éppen nem vészfékeznek közben), szép látvány. Egy ilyen robusztusan méltóságteljes jármű nekem ne beszéljen női hangon. Az Ev vonatok ábrázata már kevésbé parancsoló, de a króm kapaszkodók és lámpakeretek ott is egy jóléti rendszer minden úriasságát hordozzák.

Igaz, a kettes vonalon is random közlekednek férfi és női metrók. Igen, a nőiek a "Barbi metrók " (bár az akkor sem rózsaszín, hanem barack, és narancs!), azok a felújítás következtében mutáltak vissza. És persze, miért ne lehetne egy metrónak egyénisége? (Amúgy sem értem, ha egyszer a programszőnyegből olvasott utasítások adottak, hogy dönt különbözőképpen minden szerelvény? Valamelyik rögzítőfékkel érkezik az állomásra, valamelyik szépen komótosan becsordogál, stb.). Ide, a régi szakadt állomások mellé viszont akkor sem illik az újmetró módi. (Ráadásul a Kökin a szöveget jól lerövidítették, most már nem kell figyelmeztetnünk utastársainkat a leszállásra, és a cigizős rész is kimaradt). A hármason viszont ha egy vonat megkapta, attól tartok, előbb-utóbb mindegyik meg fogja. Akkor pedig viszlát Zsigulik, viszlát fekete-fehér csíkos lámpaoszlopok, Isten hozott modern lelketlenség! Végülis mondhatjuk, hogy ezzel felújították a hármas metrót. Amikor meg az állomásokat is egyneműsítik, akkor veszti el minden varázsát a vonal.

Napi log:
Az 1-es reptér lépcsőjén három mentős térdelt egy fekvő férfi mellett, akinek a mellkasán defibrillátor tapaszok voltak. A körülálló emberek higgadtan nézték.

Amikor már a kirívó is közhelyes

Ehhez a témához nincs igazán képem, szóval kirakok egy villamososat még nyárról, ha már annak apropóján írok :D Ma, amikor mentem haza, az ellenkező irányba közlekedő villamos hátulja tele volt kifestett arcú, hülyeruhás pizzaevő és zajongó fiatalokkal. Nem igazán tudtam mire vélni, gondoltam, valamiféle tüntetésre mennek. Aztán a Boráros téren még egy ilyen villamos volt a másik vágánypáron, de akkor már rájöttem, kik is ezek, ugyanis az egyik azt skandálta, hogy CSAK AZ ÁF. Szóval (mint sok helyen) náluk most van a karibanzáj, és olyankor feltétlen ezt kell csinálni, mert mindenki más is ezt csinálja. Polgárt pukkasztani, rendetlenkedni, rivalkodni. Nekik ettől biztos jobb, engem meg nem érdekel. És szerintem ezzel nem csak én vagyok így: a városi figyelemküszöbe már annyira magas, hogy csak egy monocikliző elefánt törné át, aki egyébként átszállójegyet lyukaszt a libegőnél. Amikor már a kirívó is közhelyes, már mindent kitaláltunk, mindenen túl vagyunk. Sőt, lassan az is közhelyes lesz, hogy ezt közhelyesnek nevezem. Ablaktörő-kalapács ablakát törő kalapács ablakát törő...

Nyuszi, hopp!

Az elmúlt időszakban sok kis bejegyzés körvonalazódott meg a fejemnek belső felén, viszont egyiket sem ítéltem meg elég tartalmasnak ahhoz, hogy önálló postként kikerülhessenek, de egy mai felfedezésem átvitte azt a küszöbértéket, amelytől tök mindegy, milyen rövid, írni fogok róla. :D És akkor már mellé csapok egy másádoikat is. Előbb a régebbi: szerda reggel, miközben épp a (már megint) hosszúra nyúló laborismertetést hallgattuk, Kernya Gyuri, rendszeres olvasónk (hú, de nagyblogosan hangzik :D), és elektro mérőpartnerem felhívta a figyelmem az ablakon keresztül elénk táruló érdekes látványra: aszfaltozzák a már hosszú évek óta lezárt rakpartszakaszt a Műegyetem rakparton (a K épület előtt). A metróval még biztos nem végeztek, sőt, az állomással sem, szóval kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy újra megindulna a forgalom azon a részen, inkább csak építkezési felvonulási terület lesz (vagy nem).

A másik felfedezést ma tettem, miközben egy 412-es fülkeajtaját támasztottam (igen, néha engedek a közlekedésfan énemnek, és leállok bratyizni a sofőr haverommal). A gombokat nézegetve megláttam egy olyat, amelyiknél nem hittem a szememnek. Kétállású billenőkapcsoló, a jelzésképe pedig egy ugró nyuszi. :D Később a sofőr elmondta (és demonstrálta is), hogy a gomb nem tesz mást, mint megmondja az automataváltónak, hogy később váltson, jobban húzza ki a sebességeket, így lehet pl tartós hegymenetben menni anélkül, hogy a 2-est, vagy 1-est kéne váltani a gombsoron. Szóval ez a sportgomb, a busznitró, ettől ugrik a busz, mint a nyuszi... :D Ettől még mindig kész vagyok. Ikarus foreva.

Élet Parkvárosban

Amióta kiskutyánk van, nagyon sok minden megváltozott. Előtte főleg egy pár kerékkel alattam fedeztem fel a kerületet, ha éppen úgy tartotta kedvem, vagy, ha éppen fagyiskocsit vadásztam (ami, meg kell jegyezni, elég élvezetes extrémsport :D). Viszont miután családunk része lett a Zira hívókóddal rendelkező állat, minden hétvégén reggel anyuval együtt visszük el sétálni. Az ilyen séták közben fedeztünk fel rengeteg dolgot: azt, hogy a nyugdíjasotthon építése a logisztikai park mögött régesrég félbemaradt, és ott áll elhagyatva az egész komplexum, azt is, hogy az otthon mellett van egy sekély bányató, azt, hogy a volt laktanya mögött két jó nagy mező is van, és még sok érdekes dolgot. De talán a legáltalánosabb tapasztalat, amelyet levontam ezekből, hogy az ember sosem hiheti azt, hogy eléggé ismeri a környezetét. 12 éve élek a Ganztelepen (amelyet egyszer át fogok neveztetni Meggyligetté, ha addig élek is), de az utóbbi egy évben jobban kinyílt előttem, mint valaha. Most már tudom, hová kell kitekernem, ha egyedül akarok lenni. :) Most legutóbb szombaton a Ganzkertvárosba vittük át a kutyát, ahol meglátogattuk a Kandó suli előtti szánkódombot is. Az a környék is újdonság volt számomra, legutoljára kb 13 évesen járhattam arra. A játszótér, és a park eszközeit szép újakra cserélték, és még olyasmit is installáltak, amire példát még külföldön sem láttam (ettől persze biztos vagyok benne, hogy van): szabadtéri konditerem. Aztán a napi extrém sem maradhatott el: az egyik kertbe bepillantva egy óriás monster truck-ot láttunk a ház mellé állítva, kb teljes magasságban. :D Meg egy falból kiálló Mercedes kisbusz-orr is volt a szomszéd ház falán, úgy látszik, ez egy ilyen környék. Ami érdekes még, az a közkutak kérdése. Az egész rendszer (szerintem) a régi jóléti rendszer csökevénye. Amikor Lőrincre költöztünk, a Semmelweis utcában két közkút is volt, mára mindkettőt eltűntették. A jeges utcában is volt egy, ha jól emlékszem, már az sincs ott. Viszont a Duna utca felé kóborolva van utca, amelyiknek majd' minden második sarkán van. Az üllői mentén van a kedvencem, amelyik félig el van temetve, és kb. csak a feje látszik ki szegénynek. Az a csodálatos még ezekben a kutakban, hogy télen is üzemelnek. Egyik téli sétánk almalmával mindegyiket végigpróbáltam, és mindegyik hörgött. A vizet már nem engedtem ki belőlük, nehogy ezért menjenek tönkre. Most szombaton mindenesetre jól jött a kutya lehűtésénél.

Letört a tükör

Aljas rágalom! Igenis rágalom az, hogy csak azóta történnek velem érdekes dolgok, hogy elindult a blog! Én minden nap látok felborult autókat az egyetemi villamosmegállónál. Nem, ez nem áprilisi tréfa... Tulajdonképpen a mai napom talán mégis rendkívüli volt, de csak azért, mert reggel a Kökin nem jött szembe az a lángokban álló lila láma, akin pöttyös nyakkendő szokott lenni, és tangólépésben közlekedik oldalra. Viszont láttam egy érdekes kijelzőhibát: *bus-nerd section* Egy VanHool (első) Vultron kijelzőjére volt kiírva, hogy Kőbánya Kispest, de függőlegesen kb ötszörösére nyújtva, tehát csak a betűk teteje látszott, és kb addig, hogy Kőbánya :D Itthon pedig a kerítésen átvéve kicsit kölcsönkaptuk (nagyon mennek az alliterációk ma) a legújabb szerzeményt, a kölyökpulit, és Zirával nagyon aranyosan elbunyózgattak... Jó minőségű kép limitált minőségben áll csak rendelkezésre, aki próbált már fényképezni hiperaktív kutyát, az átérzi.