Amióta kutyánk van, tényleg megváltozott az élet itt, Meggyligeten. Zira első igazi (és azóta is legkedvesebb) játszótársával, Prézlivel (a képen Zira alatt) kezdtünk kijárni a közeli játszóteres parkba, a Barcika térre. Sokáig csak ketten voltak kutyák, aztán megismerkedtünk Vilivel, a rotveiler-farkaskutya keverékkel. Aztán amikor a kutyások épp a tér felé sétáltak, és látták, hogy pár eb játszadozik ott, volt, aki odajött kíváncsiskodni. Mára kialakult "a banda", akik fél hétkor nem híradót néznek, hanem kijönnek a Barcikára kutyázni. A csapat tagjai: tőlünk Zira, Prézli Kláriéktól, Vili, akit a menhelyről Tündiék mentettek meg, Dóri hűséges szárnysegédje, Zsömi, és a mamapicikedvence, a selyemfiú Bogyó. Gyakoriak még a vendégszereplők, akik vagy csak egyszer tévednek oda, vagy időről időre, mint például Szuzi, a félős kutya.Eleve imádom a tavaszt, a természet reneszánsza mindig lenyűgöz, de az is cs
odálatos, ahogy az utcák, a terek, a parkok újra megtelnek élettel itt, Meggyligeten. Görkorizó lányok, amerikaifocizó fiúk, motoron guruló picik. Mindenki csak a rosszra koncentrál, olyan is biztos van, aki csak aludni jár haza a Parkvárosba, de ha felemelnék a fejüket, és körülnéznének, látnák, milyen szép helyen laknak. Ahol az emberi értékek még érnek valamit, ahol zöldell a környezet, biztonságos, családias a hangulat. Én itt vagyok otthon, és nem csak azért, mert papucsban is kislattyoghatok a Barcikára, köszönök a szőlőt gondozó Józsibának, ismerem a boltosokat, hanem mert 13 év emlékei kötnek ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése