Nincs mindig happy end...

Tegnap éppen kerti nyesedéket készültem elgereblyézni a kertben, amikor hátrafelé tartva a kutya felfigyelt valamire. Egy babarigó volt, ott feküdt a fűben. Eleinte együtt szemlélgettük a kutyával, ő feküdt, én (az amerikai sztereotípiát erősítve) bottal böködtem, hogy felmérjem a reflexeit, mennyire van eszméleténél, stb. Aztán a kutyában bekattant a vadász üzemmód, és alig lehetett lefogni, hogy ne kezdjen el játszadozni szegény madárral. Valahogy sikerült kizárnom a hátsó kertből, ekkor már őrjöngött. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak vele, mert olyan helyen találtam, amely fölött fa sincs, a környező fákon pedig sehol nem láttam fészket. Ott nem hagyhattam, mert a kutya ki tudja, mit csinál vele. A veteménybe sem tehettem, mert ott is megtalálja. A hátsó kisház tetején árnyék nélkül megsül. A szomszéd kert hátul macskás, az sem jött szóba. Messzire pedig azért nem vihettem, mert akkor nem találják meg a szülei. Nem maradt más választás, mint ideiglenesen felvinni az erkélyemre, és ott egy olyan, levelekkel kibélelt tálcába tenni, amelynek van akkora pereme, hogy nem tud kicsapkodni belőle (noha folyamatosan ezzel próbálkozott).
A kertbe visszatérve vettem sorra a szóbajöhető helyeket, hová lehetne biztonságosan elhelyezni. Végül a hátsó ringlófa nyert. Egy közepes méretű cserépalátétet felcelluxoztam a fa egyik deltájába, azt is kibéleltem levlekkel, és beletettem. Amíg fenn voltam a létrán, viszonylag nyugton volt, de ahogy hátat fordítottam, kivergődte magát a fészekből, és leesett a földre, de a kutya szerencsére nem vette észre. Hoztam egy nagyobb, magasabb peremű alátétet, és a kicsire erősítettem. Abból már nem tudott, de nem is próbált kimászni. Egyébként végig eszméleténél volt, csőrével védekezett, szárnyával csapkodott. Sérülést sem a lábán, sem a szárnyán nem láttam. Reméltem tehát, hogy nem sérült, egyszerűen csak kifújta a tegnapi erős szél a fészkéből, és mivel már elég nagy volt, a szülők kinn is etetni fogják, ha már eleve nem ebben a fázisban volt előtte is.
Ma reggel, amikor kimentem megnézni, láttam, hogy a ringlófa lombkoronájából két feketerigó is elszáll, tehát nem rögtön mentem oda, egy darabig ültem, és néztem az aktivitást. A két rigó vissza is tért, de egyik sem szállt oda a fészekhez, csak közeli ágakra ültek, aztán megint elrepültek. Ekkor felmásztam, és láttam, hogy a fióka már nem él, és a fészekből minden levelet kifújt a szél. Rendes, fejfás temetést kapott a ház előtt. Amikor bontottam le a fészket, láttam, hogy a környező ágakon, és a földön is sok a madárürülék (és egyébként nem szokott lenni), amiből arra tudtam következtetni, hogy a szülei megtalálták, és etették is, de beteg volt, és már ők sem tudtak mit tenni.
Biztos sokan hippinek tartanak amiatt, hogy egyáltalán foglalkozom ilyenekkel, de nagyon tisztelem az életet, legyen az egy vízbe esett rózsabogár, vagy csiga az út közepén, tehát ez volt a minimum. De nem minden történet végződhet happy enddel.