Villámreview - Z liftek

ÉLőhalott

Az ÉL (Építőmérnöki Laboratórium / Épületakusztikai Laboratórium) valószínűleg a BME legbizarabb épülete. A Z épület csarnoklétesítménye, építésének dátumát az anyagok, és a stílus alapján a Z épülettel egy időre, a 80-as évek elejére tenném. Bejárata a kampuszon található, az utcai ajtó csak kártyával nyílik. Nade mindez teljesen átlagos infó, bizarságát az adja, hogy belépve az ember egy elhagyatott csernobili üzemben érzi magát. Az épület már ki tudja mióta (de a mindenen centi vastagon ülő porból ítélve régóta) nem teljesíti a célját, a középső építő téren régi székek, és gurulós táblák alusszák kómájukat, és egy demonstrációs ház falai is felfedezhetők. Az építőtér felett futódaru van, nem is tudom, mikor használhatták utoljára. Minden folyosója kihalt, a hallgatók csak gyakorlatokra járnak ide, illetve a földszinten van még egy gyártástechnológiai műhely, valószínűleg minden géppel, amelyet valaha megmunkálásra feltaláltak (de mindegyik a Csepel művek fénykorából).

A padló öntött beton, a falak sima fehérek, mindenhol por, kosz, lógó konnektorok, nyitva hagyott kapcsolószekrény-ajtók, hiányos álmennyezet. Oktatási épületnek semmiképp nem látszik, még sokadik ránézésre sem. Talán a második emeleti Vasúti Járművek tanszék birtokában lévő kisterem a legjobb felszereltségű, de ami minden mást illet: az épület üvöltve kéri az új funkcióba helyezést.
Ezt az üvöltözést az egyetem vezetése mintha meghallotta volna: kitűzte az ÉL sportcsarnok projektet, mely magában foglalja az építőtér teljes átalakítását modern sporttérré. 6 db tollaspálya, kosárpálya, és ha jól emékszem, még teniszpálya is helyet kapna, burda szabásminta stílusban egymásra festve. Mászófal is lenne, meg természetesen kulturált öltözők, felszerelések. És a legszebb az egészben, hogy mindennek már jelenidőben kéne lennie. Ehhez képest a tesisek még mindig vagy a szakadt K tornatermekbe járnak, vagy a Bercsényibe, vagy a Bogdánfi úti sportpályára. Az ÉL gyomrában pedig továbbra is centi vastagon áll a por. Az építőtérről tavaly ősszel kihordtak egy rakás dolgot, mert előtte szó szerint raktár volt. Elérték, hogy most szellősebben vannak a székek, de sporttevékenységnek továbbra sincs nyoma. Pedig ha megépülne végre a projekt (amely a tendereket megfúró vesztes cégek miatt késik), nem kéne a világ végére menni testet nevelni, és ne adj' Isten még kulturált, és modern, európai körülmények közt lehetne sportolni.

Meg kéne tanulni tüntetni

A világ nyugtalan. De még mennyire, hogy nyugtalan. Öt évvel ezelőtt például, 2006-ban még nyugalom volt. A természeti katasztrófák sem voltak mindennaposak, de nem is íródott mindig valahol történelem. Most gondoljunk csak bele: sorra dőlnek meg a diktatúrák, sorra árasztja el víz a városokat, és sorra omlanak össze gazdaságok. A világ nagyon nyugtalan, az események eszkalálódnak, és ettől egyre több ember megijed, ez egyre több embernek nem tetszik. Ha pedig a nép fél, vagy valamivel nem ért egyet, demokratikus berendezkedés esetén az utcára vonul. Sőt, most már diktatúrákban is megteszik, így dőlt meg pont a napokban a líbiai zsarnokság. Visszatérve: az állampolgári jogok, a szakszervezetek, és az információs társadalom (főleg ez) egyre inkább lehetővé teszik, hogy pillanatok alatt lehessen megmozdulást szervezni, legyen ez békés összejövetel, vagy randalírozás. Előbbire remek példa a tavalyi egyiptomi tüntetés, utóbbira pedig a nyári angliai randalírozás.

De a tüntetés módjánál fontosabb, hogy miért, vagy mi ellen tüntetnek. Ha egy épület jogtalan lebontása ellen, akkor lehet békésen, aláírás gyűjtésével, vagy lehet magukat a munkagépekhez láncolva, Green peace módon is, igazából mindegy, a cél jó. Viszont ha úgy tüntet a nép, mint Görögországban, az szinte abszurd. Az ország gazdasága romokban, akkora adósságspirál alján csücsül, hogy onnan már semmi nem rántja ki anélkül, hogy ezt a lakosok megéreznék. Ezért az állam - eléggé el nem ítélhető módon - megszorításokat foganatosított, kellett is neki, hogy megkaphassák a kilábaláshoz szükséges külső segélyeket. De mit tesznek a görögök? Tüntetnek a megszorítások ellen. Mintha nem tudnák (lehet, hogy nem is tudják?), hogy ha az állam nem eszközöl megszorításokat, nincs pénz, cserébe államcsőd van. De ők csak tovább mélyítik a válságot azáltal, hogy ki tudja, hány milliós károkat okoznak a városi közjavakban, és elvonják a rendészeti szervek - és így az állam - erőforrásait.
És ez csak egy példa, ugyanezt látom a mi kis országunkban is. Persze, lehetne rögtön pirosan, meg narancssárgán habzó szájjal ismételni a már agyon csépelt frázisokat, de én csak ugyanazt a folyamatot látom Magyarországon, mint New Yorkban, Londonban, és még a világ számos pontján (pedig ott nincs se Fidesz, se MSZP, se Gyurcsány, se Orbán): az embereknek nem tetszik, ami van, és ilyenkor reflexből mennek az utcára. Ne azért ne tegyék, mert nem tudnak jobbat, hisz ezt a felfogást én is elvetem, hogy "ha nem tudsz jobbat, ne kritizáld". Azért ne tegyék, mert agyatlanul bármi ellen lázadnak, ami más. Mégpedig, ha valóban nem tetszik a népnek a jelen helyzet, ebből csak drasztikus, és azonnali változtatásokkal lehet kilépni, hogy ne olyan célkitűzésekkel dolgozzunk, mint a globális környezetvédelem (2050-re felére csökkentjük a CO kibocsájtást, és hasonló köszasemmiért intézkedések). Ha változást akarunk, hagyjuk, hogy ezek a változások megtörténjenek. Elsőre úgysem lehet tökéleteset alkotni, az ilyen tüntetéseken megfogalmazott követelések pedig általában úgysem átgondoltak, és csak az adott problémára jelenthetnének megoldást, a többi ügy, és így a többi tüntető problémáival már nem kompatibilisek.
Így, hogy minden héten hallunk tüntetésekről a világ valamely táján, talán át kéne gondolni ezt az egészet, és meg kéne tanulni tüntetni.

Balesetveszélyes metróperon

Nem mostanában történt, megint jó szokásomhoz híven csücsültem a témán. Két hete, amikor még sánta voltam, szállok le a metróról a Ferenc körúton, és látom, hogy az előttem lévő hölgy majdnem hasra esik valamiben. Valamiért nem néztem le a lábamhoz, hogy megnézzem, mi volt a botlás oka, gondoltam, a probléma az ő készülékében van. Aztán én is majdnem elestem. Legnagyobb meglepetésemre pont az első kocsi (ha jól emlékszem) harmadik ajtajának vonalában egy hengeres púp van a peron kövezetében. Nem tudtam eldönteni, hogy az a rész emelkedett ki, vagy a környezete süllyedt meg, lényeg, hogy egy ekkora púp pont egy ajtóban komoly gondokat okozhat. Egy idősebb ember megbotlik, elesik benne, a leszálló tömeg pedig - ne adja Isten - áttapos rajta. De ha nem is, nem egészséges a biztonsági sáv közelében feküdni. Az első reakcióm az volt, hogy 'ez meg hogy került ide, tegnap még nem volt itt', bár később beláttam, hogy az első kocsiba szinte soha nem szállok. És szintén ellent mond e kezdeti feltevésemnek, hogy a márvány repedései már elkoszolódottak. Ez csak súlyosbítja a BKV mulasztását: ki tudja, mióta okoz veszélyt ez a felületi hiba a peronon, nem kis balesetveszélyt okozva.

1. mérés: Fila táskák

Jó rég beharangoztam a mérős sorozatot, le is folytattam a mérést, és azóta ülök az eredményeken. De most végre megkapjátok! A félbevágott plankton elv mentén amúgy is sokatoknak feltűnt már az elszaporodott márka, és másokról is tudok, akik számolták. De kétlem, hogy kattintószámlálóval, és egy héten keresztül tették ezt. :D Mivel tulajdonképpen ötször mértem le egy átlagos napot, a számolás tartalmaz többszörösen számolt táskákat, ezzel együtt íme az eredmény:

• 1. nap: 62 db
• 2. nap: 27 db
  
• 3. nap: 38 db
• 4. nap: 26 db
• 5. nap: 46 db
• összes megszámolt táska: 199 db
• napi átlag: 39,8 db ~ 40 db

A következő mérés tárgya: láthatóan műszaki hibás autók. De lehet a későbbiekre nézve javaslatokkal élni! :)

Közlekedés-szociológia (2. rész: a Combino gombja)

A körúti villamos már szállóige. Fontos szerepe van Budapest történelmében, a belváros verőerét alkotja. Naponta többszázezer, talán millió utast szállít el, így remek tenyésztér a városi nép viselkedésének megfigyelésére. És, hogy mégis a közlekedésnél maradjunk: vizsgáljuk a villamost! Pontosabban annak egyik funkcióját. 2006 óta kígyóznak a rekorder hosszúságú Combino villamosok a Nagykörúton, viszont a külön ajtónyitás funkciót csak 2009-ben vezették be rajtuk. A változás, amely ekkor állt be a tömeg viselkedésében, eszméletlen volt. Amíg a régi rendszerrel működtek a Combinók, vagy még régebben, amikor Ganz, vagy UV villamosok közlekedtek a vonalon, a procedúra egyszerű volt: beállt a villamos, a peronon álló utasok az ajtók mellé álltak, megvárták, míg a leszállók leszállnak, majd felszálltak, az ajtók záródtak, és a villamos ment tovább.
Na de most, hajjaj. A villamos beáll, a peronon állók rácuppannak az ajtóra, nyomkodják a gombot, az ajtó kinyílik, szembe találják magukat a leszállókkal, akik kitörnek az utasok falán keresztül, elhagyják a villamost, van, aki már eközben megkezdi a felszállást, aztán a többiek is felszállnak. Az ajtó záródik... záródna, de valaki visszanyitja. Megint záródna, most záródik is, valaki odafut kívülről, nyomja a gombot. De az ajtó nem nyílik. Nyomja mégegyszer, majd még ötvenszer, de csak nem nyílik. Aztán a villamos elindul.
Ezt látja a külső szemlélő. De most nézzünk a dolgok mögé. Mint már említettem az újonnan átadott pályaudvar kapcsán, az átlag közlekedő budapesti egy agyatlan robot. Olyasféle, amelyeket az ÁEK-ban használnak automatikus teherhordásra. Megy a megszokásai mentén, és ebből semmi nem zökkenti ki. Az, hogy közben lecserélték az alatta lévő villamost egy új rendszerűre. Nem áll meg elgondolkodni pár percre, nem figyeli meg az új szisztéma működését, de még csak a tájékoztató szöveget sem hallgatja meg, amelyen keresztül a szájába rágnák. Ezért nem tudja, hogy amikor a villamos beáll, valószínűleg lesznek leszállók, és az ajtó nem azért nem nyílik rögtön, mert nem jeleztek, hanem mert az engedélyezés bekapcsolása eltart pár másodpercig. Ez egyébként belülről is szokott téves gondolatokhoz vezetni. A beállás után nem ritka, hogy megnyomkodják még párszor a leszállásjelzőt, mert "nyilván nem jelzett az, aki elöl áll". Aztán amikor megtörtént a fenn vázolt módú utascsere, az ajtó, ha nem érzékel a fotokapu senkit négy másodperc után sem, magától zár. Az emberek arra már viszonylag jól rájöttek, ilyenkor hogy lehet visszanyitni. Nem, nem a kezet/lábat/kishúgot kell közé dugni, hanem a nyitógomb egyszeri megnyomása által. Ez viszont akkor már nem működik, amikor az indulás előtti egységes ajtózásár történik. Ezt a sofőr kezdeményezi, és onnan lehet megismerni, hogy az (egyébként irreálisan halk, tücsökciripelés szerű) indításjelzés akkor sem hallgat el, amikor a futók ugrálnak fel a villamosra, onnan, hogy minden nyitva lévő ajtónál szól, és onnan is, hogy a fent említett visszanyitós módszer már nem működik. Ilyenkor viszont működik a kéz/láb/kishúg ajtók közé dugása. Ezért lenne fontos tudnia, melyiket alkalmazza a polgár.
Végül miután az engedélyezés már levételre került, és a villamos indulna, mindig vannak, akik még próbálkoznak. Pedig (radikálisan napos időjárás kivételével) egyértelműen látná, hogy feleslegesen, ha ránézne egy másodpercre is a gombra, amit nyomkod: ha nem világít, nem fog tudni felszállni. Akkor sem, ha mégegyszer megnyomja. Vagy, ha még azon felül is. Vagy, ha belerúg az ajtóba. Ennek a hozadéka viszont, hogy a villamos megállóból kihúzásakor sokszor áll utas a biztonsági sávon, sokszor csupán centikre a villamostól.
Meg kell még említenem azt a jelenséget, amelyre Tomi (törzsolvasónk) hívta fel a figyelmem: vannak hülyegyerekek, akik végigsétálnak az indulni készülő villamos mellett, és visszanyitják az ajtajait, csak, hogy az ne tudjon elindulni. Ez főleg télen lehet kellemetlen, amikor ezáltal a hideg is bejut az utastérbe: az egyik ok, amely miatt eleve bevezetésre került ez az egész rendszer.

Hands-on áttekintés a Kökiről

Ígérem, fogok írni posztot a fák szaporodásáról is, de most ez a forró téma, nézzétek el :D. Ma csak egy órám volt (nyolctól tízig), így gondoltam, hazafelé benézek az új plázába, ha már tegnap kijelentettem, hogy nem lesz kész. El kell ismernem, a belteret egész szépen kipofozták, valóban inkább plázának hat, mint építési területnek. De a ráérős szemlélődést későbbre hagytam, hisz mivel MAGYAR vagyok, először természetesen az ingyen cucc után iramodtam. Az eredeti célkitűzés az obis vödör volt, ám mivel feltűnően sok embernél láttam Müller mintás labdát, gondoltam, csak meg keresem én is azt a puccos drogériát. Ez azonban a pláza átellenes végében volt, úgyhogy útközben felmértem a helyzetet: Egyesített Határ út fílingje volt a helynek, már ami a tolongást, és az előrejutás nehézkességét illeti. Mindenütt szórólapot, lufit, és miegymást osztottak, voltak boltok pedig, amelyek előtt szabály szerűen állt a sor, ugyanis a biztonságiőrök a bolt kapacitásán felül nem engedtek be senkit. Szokatlan látvány bárkinek, aki nem élt háború idején.
Mindegy, lassú emberek mögött andalgás és gyors tempózás váltogatásával odaértem a Müllerbe, ahol már idegesítően sok ember kezében volt labda. Az egyiket végül megszólítottam, hogy honnan szerezte, és ekkor tudtam meg, hogy már.... :(.... elfogyott. Így gondoltam, legalább vödröm legyen, irányba vettem az Obit, amely megint az átellenes végben volt. A Müller alsó szintjére vezető mozgólépcsők körül az elválasztó padló oldalát tükrökkel borították, így amikor az ember ereszkedik le, egy pillanatra erőt vesz rajta a vertigo: azt sem tudja, hol van. De impozáns, az kétségtelen.
Az Obiig eljutni sem volt leányabb álom, mint az ellenkező irány, ahol pedig megtudtam, hogy vödröt csak az kap, aki vásárol. Kicsit leeresztve mentem be (mert amúgy is meg akartam nézni pár dolgot), és el kell ismernem: a marketingosztály nem tétlenkedik! Amíg benn voltam, kb. öt percenként szólalt meg a szépen, modulárisan előre felvett bemondás, hogy "Az XY pénztárnál újabb szerencsés vásárló örülhet, mert visszakapta a vásárlása árát." Ez persze ösztönzi a MAGYAR embert, hogy vegyen bármit, hátha. A vérszemre hajlamosabbat pedig arra, hogy vegyen sok bármit. A másik marketingfogás, amely soha eszembe nem jutott volna (kép a facebook oldalon, link alul): a két szintet összekötő, hegymenetben közlekedő mozgójárda melletti kb. 30 centis sávon az apróáruk végig ki voltak téve, mint a Tescoban a pénztárnál, hogy a vásárló akkor is vásároljon, amikor épp szinteket vált. Az ötlet marketing szempontból zseniális, viszont nem magyar-kompatibilis: valaki meglát valamit, felveszi, megnézegeti, eldöntni, hogy nem kell neki, és leteszi egy másik termékkupac tetejére. Szemtanúja is voltam ennek a mozgójárdán töltött röpke idő alatt. Ez után még bementem egy-két boltba, majd fellátogattam a kajaszintre. Onnan láttam, hogy a Vak Bottyán felőli oldal parkosítása már megtörtént, bár a park elég jellegtelen, és egy darab pad sincs, remélem ezen még változtatnak. Viszont ami meglepett, hogy a kajáldák közt a kötelező gyorsétterem elemet sem a McDonalds, sem a Burger King nem képviselte. KFC volt csak, de az nagyon más kategória.
Ha a dizájnt kéne jellemeznem: a beltér mind tervezésében, mind anyag- és színválasztásában emlékeztet az Allee és az Aréna világos sémájára. Vannak szerencsétlenül üresen kongó folyosórészek, amelyek később sem tudom, mitől népesülnének be, de a többi téren sikerült megütni az átlag plázaszínvonalat. Kívülről viszont suta, zaklatott, szinte ronda. Itt egy ablak, ott egy rács, itt vakolt, ott téglás. Mintha bedobták volna a Westendet egy turmixgépbe. Ami pedig a félkész jóslataimat illeti: nem mondanám, hogy tévedtem. Az Obiba átvezető folyoón például nyitva lógtak az álmennyezet panelei, a Tesco alatti mozgójárda mellett az ablakok oszlopain még fenn volt a védőfólia, sok bolt még kiadatlan, sok még beépítetlen, de nem is ez a gond, hanem a pláza környéke. A felüljárók továbbra is botrányosan kaotikusak, félkész ajtók, félkész padlók, nem működő mozgólépcsők mindenhol... Pont, mint tegnap. Nem, mintha számítottam volna rá, hogy egy nap alatt készre építik, csak továbbra sem tartom szerencsésnek, hogy úgy nyissanak meg egy plázát, hogy labirintuson keresztül lehet csak megközelíteni. De nyilván nem volt más választásuk: nem akartak kötbért fizetni a már kiadott, és berendezett boltoknak.

Képes beszámoló a facebook oldalon.

Hogy lesz ebből holnapra pláza?

Röviden: sehogy.
Hosszan: Nem, nem fogom a teljes blogot a Köki ügyének szentelni, erre van már külön blog, csak mivel ez a téma a mindennapi életemből tisztességes darabot foglal el, megint erről írok. Az a cudar igazság, hogy a Köki terminál, mint projekt, már 6 éve létezik, és több, mint három éve épül. Ennyi ideje kellett a Köki utazóközönségének megbarátkoznia az újabb és újabb változtatásokkal, kellemetlenségekkel, most nem sorolom fel a folyamatot. Lényeg, hogy már áll az épület, vannak ablakai, van benne világítás, az emberek szemében már egészen kés van. És mivel ezek az emberek a vásárlók is, a pláza szeretne is kész lenni, hogy beengedhesse a sok két lábon járó pénztárcát. Másrészt pedig kinos lenne elismerni, hogy a nyolcvanharmadszor elhalasztott átadást sem tudják tartani, így valamit tenni kell: megnyitják hát. Bár attól függetlenül, hogy ők büszkén lobogtatják ezt a frázist, én inkább körüljárási jog megadásának mondanám. Ma újra levették az elfüggönyzést az üvegfalakról, így látni lehetett, hogy kb. ugyanúgy állnak a belső munkálatokkal, de ha nem vették volna, akkor sem kéne Einsteinnek lenni ahhoz, hogy lássuk: minden létező építkezési terület kész káosz még. Betonozótölcsérek, kordonrácsok, építőelemek hevernek mindenütt, a metróperon négy új lépcsőjéből egy üzemel csak, a mozgólépcsők mind állnak, hiszen még kész sincsenek. A Sibrik felüljáró mellett pedig még fel vannak tornyozva a Strabag építőbrigád konténerirodái. Egy szóval az ígért parkosítás, és útbővítés még nagyon jóindulattal is csak kezdetlegesnek mondható. És mégis megnyitják a komplexumot a nagyközönség előtt, annak ellenére, hogy a jelen paraméterekkel egyértelműen nem képes a várható tömeg fogadására kapacitásban (hú de sok idegen szó... tegyünk bele pár magyart is: puli, erőspista, gémeskút, Petőfi... ígyni).
Szóval nem megnyitó lesz holnap, csak előzetes bejárással egybekötött vásárlási lehetőség. Akkor beszéljenek megnyitóról, amikor a plázát mind a négy oldalról újonnan aszfaltozott utak, és zöld park veszi körül, belül minden bolt ki van adva (a mostani 80% helyett), a tetőkertben pedig diákok lógnak gimi után.
Ami a buszpályaudvart illeti: megörültem, amikor elkezdtek megjelenni a kocsiállásoknál alumíniumkonzolok az oszlopokra fúrva. Gondoltam, hogy majd digitális kijelző mutatja, hány perc múlva indul a következő busz (mint az Örs Vezér téren, csak működő verzióban), de csalódnom kellett, amikor ma láttam, hogy csak kemény lapos járatszámtáblákat fúrnak fel rájuk. Vidékre ez is jó lesz...

Fotóriport szokásos módon a facebook oldalon.

Nem hibázhatsz!

Legalábbis akkor nem, ha a BKV Volvo flottájából utazol valamelyik példányon. Egy olyan bosszantó tervezési / beállítási hibája van a BKV alkalmazásában használt Volvo 7700A-s autóbuszoknak, amely nem teszik lehetővé, hogy az engedélyezés után igényeljen az utas ajtónyitást - belülről. A nem szakmai olvasóközönségnek: az engedélyezős rendszerek már szinte minden modern autóbuszban felváltották az egy gomb - egy ajtó rendszereket. Lényegük abban áll, hogy az autóbusz megállóba érkezésekor a sofőr csak az engedélyező gombot nyomja meg, amely engedélyezi az ajtónyitást, és -zárást. Ez sokkal kényelmesebb, mint kifürkészni, hogy melyik ajtónál kíván cserélődni az utas, sőt, azokban a buszokban, ahol az ajtózárás automatikus, ennyiben ki is merül a sofőr dolga.
A BKV-s Volvóknál azonban az engedélyezés után az utas hiába nyomkodja a leszállásjelzőt (ha uram bocsá' későn tért észhez), az ajtó nem nyílik. Így vagy lesz valaki, aki kívülről kinyitja neki, vagy átmegy egy másik ajtóhoz, ahol még időben jeleztek, vagy a sofőr szemtanúja az utastérben zajló kálváriának, és kinyitja az összes ajtót. Vagy az utas fennmarad a buszon. Amiért viszont az elején nem egyértelműsítettem, hogy ez tervezési, vagy beállítási hiba-e, az az, hogy régen az ajtón található leszállásjelzők mellé volt matricán írva: "Megállás után a leszállási szándék már csak itt jelezhető". Mára viszont ezek a matricák minden ajtóról eltűntek, és a gombok valóban nem szolgálják e célt, így nagyjából fölöslegessé is téve magukat: arra fölöslegesek, hogy egy ajtóhoz négy helyen lehessen jelezni.
Lehet mondani, hogy aki nem jelzett, magára vessen, de a tömegközlekedési eszköz tipikusan egy olyan dolog, amelyet bolondbiztosra kell tervezni. Mégpedig azért, hogy a legrosszabb képességű "rendszertényezők" szerepelése mellett is hatékonyan működjön a rendszer. Ez a szépsége a közúti közlekedéstervezésnek: sosem tudhatjuk, kire tervezünk. A közút mindenki előtt nyitott, nem csak magasan képzett rendszeroperátorok tevékenykednek benne, mint a vasúton, a vízen, vagy a levegőben. Kicsit olyan, mint automatizálni egy krumpliszortírozó gépsort. Ahány krumpli, annyi alak, és mindenre fel kell készülni.

Ui.: üdvözlöm a Köki blog nyomán érkezett új olvasókat! :)

Kalandozás az amerikai quisine világában

Legalábbis ha azt nézzük, hogy vicces feliratú kötényben forgattam sütőlapáttal a hamburgerbe való húspogácsákat. De ne szaladjunk ennyire előre! Ha sütésről van szó, általában húsételekkel szoktam kísérletezni, ahogy tettem ezt még a nyár közepén a svéd húsgolyóval is. Akkor nem voltam elégedett az eredménnyel: csak a krumplipüré lett tökéletes, a húsgolyó íztelen volt, a barnamártás pedig túlontúl olajos. Nemrég viszont vettem a Lidlben hamburgerbucit, ezzel is motiválva magam a húspogácsa kipróbálására. Megnéztem pár receptet a neten (konkrétan ezt, ezt, és ezt), és összeturmixoltam a saját kombinációmat.

A recept:

Hozzávalók:

• 500g darált hús (esetemben sertés)
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 tojás
• zsemlemorzsa
• só
• bors
• szójaszósz
• mustár
• tej
• edámi sajt

Elkészítés:

Fogjuk a kiolvasztott darált hús, és az apróra felvágott fokhagymagerezdeket elkeverjük benne. Ezt a masszát újra átdaráljuk, a receptek tanúsága alapján ez azért kell, hogy finomabb, homogénebb legyen a húspogácsa, és a zsírdarabok is egyenletesebben oszoljanak el. Viszont ne daráljuk át túl sokszor (nem, mintha egyszer átdarálni nem lett volna elég tortúra), mert ha a zsír teljesen szétoszlik benne, kevésbé lesz szaftos sütés után. Plusz a durvább részek is kikerülnek a húsból. Ha megvan az átdarált masszánk, adjuk hozzá a sót, borsot (ezt erősen szemre, ha mértéket kéne mondanom, 2 teáskanál só, 1 teáskanál bors, 2 teáskanál mustár, egy teásnanál szójaszósz, 2 teáskanál tej, és annyi zsemlemorzsa, hogy az egész ne essen szét, de ne is legyen túl sűrű.
Ez a valóságban nálam úgy nézett ki, hogy hozzáadtam az eredeti elképzelés szerint a sót, borsot, fokhagymát, szójaszószt, és két tojás sárgáját. Túl sűrűnek, és ragacsosnak találtam, úgyhogy hozzáadtam a fehérjéket is. Okos módon nem finoman, apránként, hanem belezúdítva az egész bögrét. Ettől az addig sűrű keverék hirtelen sikamlós kis darabkákra esett szét, és azt hittem, kidobtam az ablakon fél kiló húst. Improvizálva adtam hozzá zsemlemorzsát, és varázsütésre megint kezelhető lett. Löttyintettem rá egy kis tejet is, hogy lazább legyen, és hozzáadtam a mustárt, gondoltam, miért ne.
Ha megvan a húskeverék, tegyünk sütőpapírt egy tányérra, és tegyünk golflabda méretű golyókat egymás mellé (átlag tányérba kettő fér el). Tegyünk a tetejükre egy másik réteg sütőpapírt, és lapítsuk szét a golyókat 1 cm-nél nem vastagabb korongokra. Ha a sajttal töltött verziót csináljuk, akkor lehet kicsit vékonyabbra, mert a két pogácsa vastagsága összeadódik. Csak a sajt ne látszódjon át, mert akkor sütés közben könnyen elfolyik! Ekkora adagból 7 dupla húspogácsa jött ki, tehát hagyományosan 14-re elég. Ez bőven sok, azért voltam kénytelen kétszeres adagból sütni, mert ennyi hús lett kiolvasztva. :D Ha jól kilapítgattuk, és megtöltöttük a pogácsákat, tegyük a fagyasztóba pár órára, hogy megkeményedjen, és könnyebben legyen kezelhető sütéskor. Ha már elég dermedtek, öntsünk annyi olajat egy serpenyőbe, hogy kicsorduljon belőle... :D Na jó, nem, annyit, amennyit palacsintasütéshez szoktunk (vagy semennyit, én elsőre nem voltam ilyen bátor). Egyszerre két húspogi vígan süthető, szorgosan fordítgatva, mindkét oldalukat barnára pirítva. A sajt nálam csak egyből kezdett folyni, de abból is a végén, tehát a technológia jól működik. Miután kész vannak a pogácsák, mindenki saját ízlése szerint összerakhatja velük a saját burgerét. Az én jól bevált, egyszerű összeállításom: buci, majonéz, húspogi, sajt (ezesetben nem, mert az eleve a húspogiban van), paradicsom, saláta, majonéz, buci.
A hús pont olyan lett, amilyennek a svéd húsgolyót szerettem volna még nyár közepén. Laza, fűszeres, és szaftos. És az egyik recept szerint nem is kell azonnal felhasználni, lefagyasztva akár években mérhető ideig is eláll.

Jó étvágyat! :)

Progress report a Kökiről 2.

Szépen is néznénk ki, ha nem írnék erről a mérföldkőről. Átadták ugyanis az új buszpályaudvart (igaz, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy félkész állapotban). Vége a határ úti nyomorgásnak, vicces módon az agyontájékoztatásnak viszont nem. Eddig a metrónak meg kellett várnia a Határ úton nyitott ajtókkal, amíg az állomási bemondó ismertette a helyzetet magyarul, és angolul is. Ezalatt legalább a sofőrök tudtak cserélni. Most viszont, az átadás óta a metró a Pöttyös utcánál (ahol csúcsidőben is egy labilis feketelyuk van épp keletkezőben, olyan kevesen vannak) álldogál fél percet, és akkor még keveset mondtam. Először magyarul, majd tört angollal mondja el a pre-recorded hölgy a tudnivalókat, ez ekkor még a szerelvény hangosbeszélőjén történik. Mindez azért, hogy a Határ útra érve kb. ugyanezt meghallgathassuk, csak az állomási bemondón. Egy perc tisztán hozzáadva a menetidőhöz. No mindegy, mondhatnám, hogy fölösleges az ekkora mértékű redundancia az utastájékoztatásban (a rikító táblákkal, rikító mellényesekkel együtt), mert az átlag budapesti nem hülye, pedig deigen. :D Tök mindegy, hogy ki van írva a villamosra, hogy PRÓBAJÁRAT, mindenki az ajtóhoz áll, és hőbörög, amikor nem nyílik, tök mindegy, hogy az állomásügyeletes ötször elismétli, hogy a metró csak áthalad, mindenki néz utána, amikor elment. Szóval igen, szükséges az ilyesfajta gerillatájékoztatás.
Na de akkor talán beszéljünk a Kökiről is. Ismét említeném, hogy az egész kóceráj még erősen építés alatt áll. Olyannyira, hogy az első reggelen a nagy tömeg alig fért el a jelentősen leszűkített metróperonon, ezért a szerelvények csak be-és kicsorogni tudtak az állomásról. A teljes lezárás alatt eltelt időhöz képest mind a régi, mind az új peron elképesztően keveset fejlődött. A tetőszerkezet megépült, el kell ismerni, de az is borzalmasan nyers. Burkolatlan csövek, vezetékek, lyukacsos fém egységelemen függnek a lámpák. Egy szóval van még mit csiszolni, fiúk! A peron közepéről felemelkedő lépcső működik, azon fellépcsőzve jut az utas az új üvegalagútba, amely a Gyorsforgalmi fölött ível át. A felüljáró szintre érkezve (ahol a jegykezelő gépek vannak) nagyon kaotikus, és ronda színvilágú peronzár, és vakvezető sávokat helyeztek el. Ezen (több értelemben is) túllépve a leendő pláza felé találjuk magunkat gyalogolni, ahol egész máig be is lehetett látni az üvegajtón, és el lehetett gondolkodni: te jó ég, hogy lesz ebből 10 nap múlva pláza. De úgy látszik, ezt a gondolatot az építtető is meghallotta, így ma már el volt függönyözve, továbbá egy smasszer is gátolja a túlbuzgó vásárlókat. Maga az épület árkádjai alatt elrendezett buszpályaudvar lineáris felépítésű, elég tágas, és elég szervezett. De ez sincs kész: tegnap például a központi padcsoportok sablonjain üldögélt a megfáradt nép, de például a teljes egység burkolatául szolgáló Viakolor térkövön is látszik egy első, elhibázott (?) sávfelfestés nyoma, melyet szürkével lefestettek. Megjegyzés: nem kevés munka lehetett egy ekkora területet leburkolni térkővel. A Köki népe megszokta, hogy megy, mint a birka, így már előre látom a közel-gázolásokat, mert bár hiába vannak felfestve gyalogos átkelők (képünkön), mindenki fog rohangálni mindenhol pár hét múlva. A busztárolók 45°-os parkolóhelyeiről a csuklós buszok kicsit nehézkesen állnak ki, de ami még érdekesebb, hogy az utasperonokon mindenhol biztonsági sáv húzódik, egy olyan fogalom, amellyel buszközlekedés kapcsán még soha, sehol nem találkoztam. Leendő közúti mérnökként mondom: szerintem túlbiztosítás, és amúgy sem fogja senki betartani. A pályaudvar anyagai egyébként elég egyszerűek, de igényesek is: a pláza falát műtégla borítja, a beton oszlopok, és födémek vajszínűre vannak festve, és esküszöm, még a buszok is szebbek az új környezetben A járatok is jól ki vannak táblázva ideiglenes matricákkal (aranyos, ahogy a matricára magára is rá van írva: "Ideiglenes felirat! Cserélni szükséges!"), viszont csak az adott kocsiállásoknál, összefoglaló direktórium még nem fogadja a lépcsőről érkező utasokat. A sofőrök viszont egy modern, kornak megfelelő tartózkodót használhatnak, amely a pláza épületében került kialakításra, és pont a 193-as megállója mögött van. Belső forrásom szerint zuhanyzó is van (egyelőre zárva), és plazmatévét is kapnak a sofőrök. De mindent nem fogok tudni leírni, képes beszámolóért látogassatok el a Facebook oldalra, azon belül is az Eközben a Városban című képalbumba!

Az Algebra tanszék műtárgyai a megújuló kampuszon

A kampusz épül, szépül (?), ezt minden félbevágott plankton észrevette már. A felújítás főleg új parkolóhelyek kialakítását eredményezte, amely azon problémának kíván véget vetni, hogy kétszer annyi behajtási engedély van kiadva, mint ahány parkolóhely létezik fizikai valójában. Az új parkolókat szépen sikerült integrálni a kampusz környezetébe, de nem csak az autósok örülhetnek: a kampuszt a diákok számára is igyekeznek otthonosabbá tenni, ahogy történt ez az St épület előtti padok lerakásánál is. Az St nagy szinte mindig van óra, így az óraközi szünetekben a sok levegőzni vágyó hallgató eddig csak álldogállni tudott. Most viszont a 7 újonnan lerakott padon már 21-en is helyet tudnak foglalni. De ezek a padok nem csak ezért különlegesek. Még a felületes szemlélőnek is rögtön feltűnik valami furcsa a padok elrendezésében. Rossz nyelvek szerint oda lettek lefúrva, ahová estek, amikor lerúgdosták azokat a teherautóról, de igazából más áll a dolog mögött. Az Algebra tanszéket érte az a megtiszteltetés, hogy műtárgyat kapott a kampuszon. Mivel foglalkozási területüknek kevés kézzel fogható relikviája van (nem úgy, mint például a Vasúti Járművek Tanszék váltója), így eddig az egyetemkertben nyomát sem lehetett látni a H épületben honos tanszéknek, most azonban büszkén tudhatják magukénak ezt a padsort, amely a random eloszlásnak állít műemléket. A padok elhelyezése ugyanis valóban nélkülöz bármiféle logikát, ergonómiát, vagy akár koncepciót. Hiszen pont ez a random eloszlás lényege! A tanszék azonban szerencsére limitálta a padok elhelyezését egy kb. ötször harminc méteres sávra, és egymástól való távolságukat is minimálta (lásd az első két padot), különben oldalukra állítva, az St épület falán, sőt, még egymást áthatva is előfordulnának az ülőalkalmatosságok.

Requiem egy diplomáért (3. rész: Kapaszkodj az életedért!)

Pénteken kiment a bokám. Már rá tudok állni, de még sántítok. Ezért úgy döntöttem, itthon maradok, hosszú távon inkább legyen egészséges bokám, mint hogy bemenjek két nem túl fontos órára. Tudtam, hogy a BME-n nem lehet hibázni, de akárhogy gondoltam végig, nem volt semmi olyan, ami miatt be kellett volna mennem. Tévedtem, ugyanis napközben egy évfolyamtársam tudtomra hozta, hogy laborom lett volna, most kéredzkedhetek be egy másik alkalomra, vagy mehetek pótmérésre. De ugyanez a helyzet bizonyos gyakorlatokkal, és akkor a ZH-król még nem is beszéltem. Az egyetem időbeosztása annyira ki van centizve, hogy jóformán soha nem lehet hiányozni. Pontosabban lehet, de úgyis következménye lesz. Ez a rendszer nagyon sunyi: azt sugallja az ember felé, hogy szabadon dönt, szabadon gazdálkodik, de ha csak egyszer is hibázik, nehezen mászik ki a gödörből. Gondolok itt például a "csak az egyik zh pótolható" szabályra. De ha ne adja Isten épp a zh-kor betegedik meg az ember, azt is egy rémálom pótolni.
Amióta ide járok, használom ezt a hasonlatot: műegyetemistának lenni olyan, mint egy TGV oldalán csüngeni. Az ember kapaszkodik teljes erejével, de közben a menetszéltől lassan csúszik hátrább, és hátrább. Ha véletlen rossz helyre fog, hátrébb lódul, és már nem tud visszakapaszkodni. És ha már nem bírja tovább, elengedi, és a töltésre zuhan. És ottmarad. És senkit nem fog érdekelni. És ez az, ami bosszant, ami stresszel, és amitől még egy menopauzától szenvedő nőnek is stabilabb az érzelmi állapota. Mert a rendszer nem úgy működik, ahogy kéne. Megjegyzés: a blogfejlécben nem véletlen vágom mindig ezt az arckifejezést. Ez nem egy "direkt kretén" grimasz, ahogy anyám mondta, hanem ez a blog teljes témáját adó helyzettel való viszonyomat fejezi ki: húzom a szám.
Nemrég fejeztem be Robin Cook A gyötrelem éve c. könyvét, amelyből teljesen azonosulni tudtam a gyakornoki évét töltő Dr. Peters-szel. Eszméletlen, hogy Cook ebben a 76-ban írt könyvben nagyjából szóról szóra ugyanazokat az alapvető problémákat fogalmazza meg az orvosképzéssel kapcsolatban, mint amelyeket én látok a mérnökképzésben ma. Az orvos ugyanúgy univerzális fogalom, mint a mérnök. Ugyanúgy, ahogy ha valaki rosszul van egy repülőn, csak az a lényeg, hogy orvos legyen a fedélzeten, mert az már tudja, mit kell csinálni, hisz a szakmán belül tud mindent, ugyanúgy a mérnök is tudjon megoldani bármiféle problémát. Jól példázza ezt a köznyelvi szóhasználat is: az egyik jelenleg futó Shell reklámban hallani a "mérnökeink kifejlesztették" frázist. Szóval emiatt tud a mérnökképzés olyan túlzó, és irracionális lenni, mint amilyen.

"Többről, sokkal többről van itt szó, mint hogy az embernek valamilyen haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgot kell elvégeznie. Harmadévtől kezdve az orvostanhallgató idejének mintegy a felét haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgokra fordítja, amelyeket az az átlátszó magyarázat szentesít, miszerint mindez szükséges velejárója a medikusi, avagy gyakornoki létnek, az orvossá válásnak. Egy frászt! Ez az egész csak ködösítés, szívatás, egyfajta beavatási rítus az Amerikai Orvosok Szövetségébe. És a rendszer működik, uramisten, de mennyire, hogy működik! Az orvos legyen jól fésült, agymosott, gépies, politikailag konzervatív, és lehetőleg ne legyen más gondja, csak a pénz."

-írja Cook, és te jó ég, mennyire igaza van. A könyvben az értelmetlen mellékutakat a sebkampózás jelképezi: Peters doktor órákon át álldogál a műtőben, és semmi más feladata nincs, mint hogy a vége felé már görcsös kézzel tartsa a műtéti sebet széthúzó sebkampókat. Profitál belőle? Az ég világon semmit! Zsákutca, mellékvágány, baromság! Csak arra jó, hogy utána beavatottnak mondhassa magát. Az meg mellékes, hogy (ha maradunk az allegóriánál) bőrgyógyász szeretnék lenni, de állandóan sebkampózom, boncolok, ágytálazok. És mindez sehová nem vezet, csak hátráltat.

A Gyötrelem éve olvasható itt: http://www.scribd.com/doc/55139903/Robin-Cook-A-Gyotrelem-Eve