Pénteken kiment a bokám. Már rá tudok állni, de még sántítok. Ezért úgy döntöttem, itthon maradok, hosszú távon inkább legyen egészséges bokám, mint hogy bemenjek két nem túl fontos órára. Tudtam, hogy a BME-n nem lehet hibázni, de akárhogy gondoltam végig, nem volt semmi olyan, ami miatt be kellett volna mennem. Tévedtem, ugyanis napközben egy évfolyamtársam tudtomra hozta, hogy laborom lett volna, most kéredzkedhetek be egy másik alkalomra, vagy mehetek pótmérésre. De ugyanez a helyzet bizonyos gyakorlatokkal, és akkor a ZH-król még nem is beszéltem. Az egyetem időbeosztása annyira ki van centizve, hogy jóformán soha nem lehet hiányozni. Pontosabban lehet, de úgyis következménye lesz. Ez a rendszer nagyon sunyi: azt sugallja az ember felé, hogy szabadon dönt, szabadon gazdálkodik, de ha csak egyszer is hibázik, nehezen mászik ki a gödörből. Gondolok itt például a "csak az egyik zh pótolható" szabályra. De ha ne adja Isten épp a zh-kor betegedik meg az ember, azt is egy rémálom pótolni.Amióta ide járok, használom ezt a hasonlatot: műegyetemistának lenni olyan, mint egy TGV oldalán csüngeni. Az ember kapaszkodik teljes erejével, de közben a menetszéltől lassan csúszik hátrább, és hátrább. Ha véletlen rossz helyre fog, hátrébb lódul, és már nem tud visszakapaszkodni. És ha már nem bírja tovább, elengedi, és a töltésre zuhan. És ottmarad. És senkit nem fog érdekelni. És ez az, ami bosszant, ami stresszel, és amitől még egy menopauzától szenvedő nőnek is stabilabb az érzelmi állapota. Mert a rendszer nem úgy működik, ahogy kéne. Megjegyzés: a blogfejlécben nem véletlen vágom mindig ezt az arckifejezést. Ez nem egy "direkt kretén" grimasz, ahogy anyám mondta, hanem ez a blog teljes témáját adó helyzettel való viszonyomat fejezi ki: húzom a szám.
Nemrég fejeztem be Robin Cook A gyötrelem éve c. könyvét, amelyből teljesen azonosulni tudtam a gyakornoki évét töltő Dr. Peters-szel. Eszméletlen, hogy Cook ebben a 76-ban írt könyvben nagyjából szóról szóra ugyanazokat az alapvető problémákat fogalmazza meg az orvosképzéssel kapcsolatban, mint amelyeket én látok a mérnökképzésben ma. Az orvos ugyanúgy univerzális fogalom, mint a mérnök. Ugyanúgy, ahogy ha valaki rosszul van egy repülőn, csak az a lényeg, hogy orvos legyen a fedélzeten, mert az már tudja, mit kell csinálni, hisz a szakmán belül tud mindent, ugyanúgy a mérnök is tudjon megoldani bármiféle problémát. Jól példázza ezt a köznyelvi szóhasználat is: az egyik jelenleg futó Shell reklámban hallani a "mérnökeink kifejlesztették" frázist. Szóval emiatt tud a mérnökképzés olyan túlzó, és irracionális lenni, mint amilyen.
"Többről, sokkal többről van itt szó, mint hogy az embernek valamilyen haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgot kell elvégeznie. Harmadévtől kezdve az orvostanhallgató idejének mintegy a felét haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgokra fordítja, amelyeket az az átlátszó magyarázat szentesít, miszerint mindez szükséges velejárója a medikusi, avagy gyakornoki létnek, az orvossá válásnak. Egy frászt! Ez az egész csak ködösítés, szívatás, egyfajta beavatási rítus az Amerikai Orvosok Szövetségébe. És a rendszer működik, uramisten, de mennyire, hogy működik! Az orvos legyen jól fésült, agymosott, gépies, politikailag konzervatív, és lehetőleg ne legyen más gondja, csak a pénz."
-írja Cook, és te jó ég, mennyire igaza van. A könyvben az értelmetlen mellékutakat a sebkampózás jelképezi: Peters doktor órákon át álldogál a műtőben, és semmi más feladata nincs, mint hogy a vége felé már görcsös kézzel tartsa a műtéti sebet széthúzó sebkampókat. Profitál belőle? Az ég világon semmit! Zsákutca, mellékvágány, baromság! Csak arra jó, hogy utána beavatottnak mondhassa magát. Az meg mellékes, hogy (ha maradunk az allegóriánál) bőrgyógyász szeretnék lenni, de állandóan sebkampózom, boncolok, ágytálazok. És mindez sehová nem vezet, csak hátráltat.
A Gyötrelem éve olvasható itt: http://www.scribd.com/doc/55139903/Robin-Cook-A-Gyotrelem-Eve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése