Ez a fogalom egészen a blog kezdete óta velem van (sőt, potenciális blognév is volt már lassan 3 éve). Azt a fajta mérnököt, mérnöki társadalmat jelenti, amely szerencsére sokkal kevésbé valós, létező dolog, mint azt kis mérnökhallgatóként hittem: nevezetesen azok a fajta mérnökök, akik nagyon nehezen engednek a soraikba új, fiatal tagokat, és akik gőgösen lenéznek minden más tudományt, sajátjukat felsőbbrendűnek kikiáltva.
A mérnöki gőg ellen azóta küzdök, hogy a BME-re kerültem. Egyetemi berkeken belül nem volt nehéz, hiszen nagyon sokáig voltam kis senki, és csak a vége felé kezdtem valakinek érezni magam, akkor is csak a szakterületemen belül. Az érzés, amely mindig a kampuszra lépve fogott el, hogy nekem semmi keresnivalóm itt, majdnem az utolsó félévig kísért. Talán akkor hagyott csak el, amikor legyűrtem a hőtant és az áramtant (előbbit ötödik, utóbbit harmadik próbálkozásra, ugyanabban a félévben, utolsó vizsgaalkalmon, úgy, hogy a két vizsga közt csak egy nap szünet volt). És ezzel akkora dolgot tettem le az asztalra mind a saját, mind a többiek szemében, hogy innentől éreztem magam valakinek. Innentől már "csak" le kellett diplomázni.
A nálam valakibbek viszont nagyon valós joggal mondhatnák, hogy eleve mit szívtam ennyit ezekkel a tárgyakkal. Nos, igen... Az ezeket megelőző próbálkozások alkalmával újra és újra a régi, hibás módszereket vettem elő, mígnem rájöttem, hogy itt csak tiszta lappal lehet sikerrel járni. Na, de kicsit elkalandoztunk.
Szóval amint diplomás értelmiségi, műszaki szakember, üzemmérnök lettem (mert tervezőmérnök csak mesterképzés után lehet az ember), természetesen fennállt a veszélye annak, hogy végképp elszálljak magamtól, de érdekes módon a BME engem pont az ellenkezőjére tanított: mérhetetlen alázatra és folyamatos önkérdőjelezésre. Ahány alkalommal én elszégyelltem magam egyik-másik tárgy előadásán, hogy "úristen, én erre soha nem gondoltam", vagy "te jó ég, ezt magamtól soha nem találtam volna fel", ráébresztett, hogy akármennyire is műveltnek hiszem magam, mindig lesz egy olyan szint, amennyire még nem gondoltam bele a dologba, legyen az a dolog akármi. Szóval inkább, mint hogy a világ tetejének hiszem magam, bénító rettegésben élek, hogy mindenre gondoltam-e. Na jó, azért nem.
És ez is egy érdekes téma: ki ismeri el, hogy szakember vagy? A tudományos világ csúcsai: az orvos, a tudós és a mérnök. Ezek fölött nincs senki. Innentől ha az ember mérnök, nem számíthat egzakt, objektív iránymutatásra, pusztán a többiek véleményére. Például amikor a BKK-hoz kerültem (bővebben: hello bkk a blog keresőjében), az első dolog, amit megtanultam, az volt, hogy a közúti közlekedés, a forgalomtechnika a vélemények csatája. Ha egy dolgot lehet 4-5 módon jelezni, mindenki úgy tervezi meg, ami az ő szokásrendszerébe illeszkedik. Nekem ez nagyon fura volt, hisz még sosem voltam a többi fejjel egy szintben. Mindig megmondták, hogy kell a dolgokat. Ekkor voltam először (szinte) egyenrangú vitapartner.
Ami pedig a többi tudományt illeti: sok dolgot lehet rám mondani, de hogy szemellenzős szakbarbár lennék, azt kevéssé. Viszont a mérnöki társadalomban sajnos sok példát látok arra, hogy a szakterületükhöz nagyon értenek, de máshoz nem nagyon. És tán az ilyen mérnökök beszélnek lekicsinylően a többi tudományágról (legyen az humán, vagy reál), mert túlontúl zavarja őket, hogy nem értenek hozzá. Szóval szerintem a mérnöki gőgnek ilyen összetevői vannak: hogy senki nem áll fölöttünk, hogy fontos a munkánk és, hogy nagyon könnyű úgy érezni, hogy mindent tudunk. Pedig a valódi mérnök tehetsége abban rejlik, hogy rájöjjön, mit lehet biztonságosan elhanyagolni. Illetve még egy bölcsesség a mai napra: szoktam mondani, hogy a mérnök az, aki beles a függöny mögé. Akit érdekel, hogy "miért?", "hogyan?".
Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú írás lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése