Ma délután, amikor mentem le a Corvin-negyednél a metróba, éppen a mozgólépcső alján voltam (a jobb szélső lépcsőn), amikor láttam, hogy a legtávolabbi, bal szélső lépcső elején egy bácsi félig lerogyva kapaszkodik a gumikorlátba, majd nem sokkal később bukfencezve elesik. A lépcső szinte azonnal megállt (az állomási ügyeletes állította le), én pedig az előttem lévő nővel átmentem, megnézni, mi történt. Arccal a peron felé feküdt egész kicsavart pózban. Hóna alá nyúltunk, és nagyon lassan sikerült féltérdre állítani, de jobb lába nekifeszült az egyik lépcsőfoknak, és beszorult. Lassan kiszabadítottam a kicsavart helyzetből, és úgy már fel tudott állni. Ekkor már egyre többen gyűltek a lépcső aljába, megjelent az állomási ügyeletes is. A bácsi már talpon állt, kérdezgették, mi baja, mi történt. A hátrébb állók mentőt akartak hívni, de az állomási ügyeletes indokolatlanul élesen közölte, hogy ez az ő dolga. Közben egy hazafelé tartó doktornő is megjelent. Ekkor már annyian voltak, hogy fölöslegesnek tituláltam magam, és eljöttem. (Megjegyzem, még a nyáron is szemtanúja voltam egy majdnem ugyanilyen esetnek, ott is bácsi volt, ott is a lépcső elején bukfencezett, ott is épp mentem lefelé, csak ott egy srác vágott rá a vészstopra, és mások már mentek oda segíteni, úgyhogy ott nem is álltam meg.) Erről az egészről pedig eszembe jutott egy kb egy évvel korábbi eset, amikor meg a Kálvin térnél mentem volna épp fel, és a mozgólépcső tövében egy idős ember volt a falnak rogyva, felesége (?) pedig kétségbeesetten kérlelte a tömeget, hogy valaki hívja a mentőt. Volt, aki már megállt, és a telefonját kereste, szóval továbbmentem. És utólag racionálisan végiggondoltam, hogy mit tehettem volna. A mentőket már értesítették, orvosi érdeklődésem bár erős, de az alap műveleteken kívül mást nem ismerek, így haszontalan lettem volna. Hát eljöttem, továbbléptem, fél óra múlva már laboron ültem az egyetemen. Ettől rossz ember lennék?
Ugyanezen szoktam gondolkodni, amikor a Facebook-on járok. Nincs olyan nap ugyanis, hogy ne látnék rákkal küzdő kisgyerekeket, kidobott kiskutyákat, éhező árvákat. És mind figyelmen kívül hagyom. Hogy miért? Nem azért, mert egy érzéketlen állat volnék (bár szerintem a paragrafus elején lenne már, aki ezt kiabálná habzó szájjal) sőt, kfejezetten empatikusnak számítok, egyszerűen csak elfogadom, hogy a világban rengeteg borzalmas dolog történik, DE ezek többsége ellen egyszerűen nem tudunk mit tenni. Nem egy ismerősöm van, aki notóriusan fogadja be a kóborállatokat, na meg aztán a túlzsúfolt menhelyekről is sokat hallani, de be kell látni, hogy egyszerűen nem lehet mindent és mindenkit megmenteni. Feltétlenül szükség van valamiféle érzelmi elhatárolódásra, (~izolációra, ahogy először egy évfolyamtársnőmmel beszélgetve neveztem el), máskülönben már rég mindannyiunknak megbomlott volna az elméje attól a sok borzalomtól, amely nap mint nap körülvesz minket. Például majd minden tavasszal találok fészekből kisodródott madárfiókákat a kertben, és általában minden évben meg is próbálom menteni őket (sikertelenül). Sajnálni lehet, együttérezni lehet, de átérezni már nem érdemes, és nem is szabad, az senkinek nem jó. Gyakran épp elég megpróbáltatás, ha saját környezetünkkel és az abban élőkkel törődünk. Nem vehetjük vállunkra az egész világ terhét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése