Korlátaink (Biztonsági eszközök I.)

(Jól néznénk ki, ha ezen a négy évente előforduló napon nem blogolnék, höhö.)
December 22-én arra lettem figyelmes, hogy a buszmegálló melletti szalagkorlát végeire pontyfarkakat szereltek. Persze nem szó szerint: mint nemrég megtudtam, ez a szakmai neve ennek az elemnek (1. kép), amely meggátolja, hogy a szalagkorlát kardként nyársalja fel az autót, ha az nekiütközne szemből. Ekkor kezdtem a szalagkorlátokon gondolkodni. Pontosabban azon, hogy milyen kevésszer van rájuk szükség. Ez pedig általánosságban elgondolkodtatott a biztonsági eszközökről alkotott képünkön. Na, de egyelőre maradjunk a korlátoknál.
Szalagkorlátot oda telepítenek autóút mellé, ahol a kisodródásnak, pálya elhagyásának esélye nagyobb, vagy az esetleges baleset nagy kárt okozna, emberéletet veszélyeztetne (legalábbis a szakmai agyammal végiggondolva, mert három év alatt nem sikerült még ilyet tanítaniuk nekem). Jó esetben a szalagkorlát kiszolgálja teljes élettartamát anélkül, hogy valaha szükség lenne rá. Aztán elrozsdál, és leszerelik (vagy nem). Ha viszont nem ilyen szerencsés, és fel kell fognia egy autót, esetleg egy buszt, vagy kamiont, akkor súlyosan megrongálódik, feladatát többet már nem tudja betölteni, cseréje szükségessé válik. És itt kezdődik az érdekes rész.
Egy ideális rendszerben a sérült szakaszt azonnal cserélnék, környezetét azonnal visszaállítanák. Azonban a valóságban ez nem teljesen így van. Több, frekventáltan elkaszált korlátos helyen járok naponta, ezekkel fogok most példálózni. Az egyik ilyen hely a reptér D portájával szemben lévő járda melletti csőkorlátos szakasz. Ez a fajta korlát egy száguldó autónak igazából nem jelent gondot, nem is ilyen céllal települt, inkább a buszmegállótól a zebráig tartó szakaszon gátolja meg a gyalogosok vándorlását a Reptéri úton keresztül. Autót csak akkor tudna lassítani, ha az a telepítés vonala mentén gyűrné el sorra a korlátokat, akkor viszont nem jelent közvetlen veszélyt a gyalogosokra. Na mindegy, januárban jó hosszú szakaszon leteperte egy autó a sort, egy fa tövében ott is volt a kék Suzuki Ignis lökhárítója, meg néhány lámpája darabokban. A korlátokat egész tisztességes időn belül pótolták (2. kép), de félreértés ne essék, ez most nem is panaszkodás. Csak arra emlékeztetett, hogy a biztonsági eszközöket kénytelenek vagyunk szándékosan kiszolgáltatottá tenni. Ha elkaszálja egy autó, másnap pótoljuk. Ha azt is, megint pótoljuk. És a ciklus nem áll meg. Mondjuk ezen a konkrét szakaszon lehet, hogy több értelme volna dupla vonalú szalagkorlátot kihelyezni. Nem csak azért, mert gyorsforgalmi út mellé közvetlenül járdát tenni életveszélyes (ráadásul a zebra utáni 100 méteres szakaszon semmiféle korlát nincs is), hanem mert egy enyhébb koccanás után nem is kéne semmit csinálni a korláttal.
A másik balesetdús szakasz a Gellért téren a Gellért hotel előtti illegális szökőkutat körülfutó két sávos út. A gyorshetes is közlekedik rajta, másik oldalán pedig a 47-49-41-18 villamosmegállója van. Sokáig csak sima csőkorlátok szegélyezték a peront, de mivel azok többször voltak kiütve, mint talpon (de tényleg! Hihetetlen gyakran kivitték azt a sort), így nemrég kihúztak egy szál szalagkorlátot is a csőkorlátok elé (3. kép). A vicces (?) az a dologban, hogy mióta a szalagkorlát ott van, azóta is már félig kiütötték a csőkorlátokat alóla. Az a kanyar egyébként eleve veszélyes forgalomtechnikailag. Igaz, hogy haránt irányú festékbordák is figyelmeztetik az autósokat, hogy éles kanyar jön, lassítsanak, az ég szerelméért, de még a csuklós buszok is akkora lendülettel veszik be az ívet, hogy mindig hátrébb húzódom.
De a Reptéri utat a Gyömrőitől elválasztó szalagkorlát* bizonyos szakaszain a tartóoszlopok például annyira átrozsdáltak már, hogy a korlát tartja az oszlopot, és nem fordítva! Itt jelentkezik az "á, úgysem történik baj" elv. Mivel ritka, nem is vesszük komolyan. Na, de erről már a második részben lesz szó.

*Egyébként ez egy nagyon furcsa forgalomtechnikai megoldás. Egy több km hosszú útszakaszt szalagkorlátok közé szorítani elég merész ötlet, főleg, hogy ráadásul az útszakaszon egy magasságkorlátos aluljáró is van, amely gyakran skalpol meg kamionokat, buszokat. Ha bármiféle forgalmi zavar van (pl a magas jármű még időben rájön, hogy nem fér el), beáll az egész út. Régen a figyelmetlen kamionoknak (ha a reptér felől jöttek) ki kellett tolatnia egészen vissza a reptérig!! Egy nyerges vontatóval el lehet képzelni, ez mennyi ideig tartott. Pár éve azonban megnyitották kis szakaszon a szalagkorlátot az aluljáró előtt, így már mindkét irányból gyorsan elhagyható a gyorsforgalmi baj esetén.

Janus-arcú épület

Nagy harc dúl bennem, mióta a BME-re járok. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy szeretem-e a J épületet, vagy sem.
1979-ben épült, ebből adódóan követi a szocialista realizmus irányvonalát. Egyszerű téglalap alapú hasáb, hátul csarnokgarázzsal. Borítását barna/olajzöld/nevezzemindenkiaminekakarja színű alumínium elemek adják, ablakai fölött pedig olyan alumínium árnyékolórácsok vannak, mint amilyeneket még a MOL székházon látni a Schönherz-cel szemben. Árnyékolni nem nagyon árnyékolnak, viszont az eső remekül kopog rajtuk. Az épület összes dísze egy sárkányrepülő alakot ábrázoló fém szobor a hátsó homlokzaton az ötödik emelet magasságában (ha jól emlékszem, valamelyik tanszék valamelyik dolgozója kapta ajándékba, és ajánlotta fel az egyetemnek). Ahogy az első képen is látszik, amikor megépült, egy fa sem volt körülötte, mára viszont minden ablakán nyírfák kukucskálnak be. Külön imádom, hogy a "Járműgépészeti intézet"-et autópályás tájékoztatótáblán írták ki (ez a tábla mára sehol nem található, persze). Látszik még, hogy a bejárat mellett az épületnek büféje is volt. Hogy mikor kapta meg a postakocsit, azt nem tudom.
Az épület alaprajza, elosztása nagyon tetszik. A földszintről épületen belül megközelíthető a csarnokgarázs, az első és második emeleten gyakorlati termek vannak, a harmadikon spéci termek, a negyedik emeleten két közkedvelt tanszék lakik, az ötödiken pedig egy harmadik. Ami a színeket, anyagokat illeti: a liftaknát körülfutó lépcsőház fala barna csempével burkolt, amely a lőrés szerű ablakokkal kiegészülve elég depressziós hangulatot kelt. A folyosók piros, 10x10 centis járólappal fedettek, a kor színvonalának megfelelően nem síkban, hanem össze-vissza. A falak fehérek, az ajtók sárgák. Ez alapján kijelenthető tehát, hogy ezesetben sem tértek el a szocreál egyik legnagyobb hibájától: a primitív színek használatától. Mintha egy óvodás színezte volna ki az épületet, ráadásul egymáshoz nem is illő színekkel. Ami pedig a lifteket illeti: talán a J épület rendelkezik a legrosszabb liftekkel. A lakótelepekről ismert lengőajtós modellből futkos kettő (már, ha épp mindkettő működik), mára átestek felújításon (a kabinok tehát már nem panelretrók). Amiért rosszak, az az, hogy a kapott parancsokat olyan fájdalmas lassúsággal teljesítik, hogy az embernek a könnye kicsordul.
És akkor nézzük, mi lett mára az épületből: a tornác teteje beázik, a büfé bezárt, a postakocsit elvitték, kb. semmit nem tartottak karban, kivéve a nemrég felújított vizesblokkokat (külön poszt érinti majd később), illetve az autós tanszék által felújított teljes ötödik emeletet (amely mintha nem is ugyanabban az épületben volna). A tornác mellett régi repülőszárnyat nő be a gaz, a vasúti kerékpárt elvitték. Az ablakkilincsek néhol hiányoznak, a két ablaktábla közti reluxák ferdén félrehúzva porosodnak, a gyakorlati termek sarkában soha nem használt vetítőkabinok, szekrények tele régi poros laborsegédletekkel, repedt linóleum padló... A 102-es teremben pedig megtalálható az ergonómia-mentesség különdíjával kitűntetett felhajtható üléses padszerkezet (szerencsére az épületben egyedülállóan). Egy szóval minden adott, hogy az ember az élethez való maradék kedvét is elveszítse az épületben. (Egy eltés barátom reakciója az épületre: mintha Csernobilban lennék). Hogy miért dúl bennem mégis csata? Hisz az eddigiek alapján semmi okom nem lenne szeretni ezt a téglahalmot. Én azonban a felszín alá látok. Látom, hogy nem az épület hibája, hogy idáig jutott. A folyosóin porosodó demonstrációs eszközök (tengelykapcsoló, vegyi üzem makettja, fogaskerekek, szovjet rakéta (!), a propulziós hajtómű a lobbiban) valaha korszerűek, élenjárók voltak. Gyakorlati termeiben hajdanán öröm volt órát tartani, a bejárat melletti kis üvegkalitka pedig nem többszáz ismeretlen témájú egyetemi jegyzet tárolására szolgált. Az épület környezete pedig még ma is szép. A termek ablakai előtt nyírfák hajlonganak, és ezekre bőven nyílik is panoráma: az egyik kedvenc építészeti megoldásom az épületben az első és második szinteken a folyosó (és az épület) két végében lévő 02-es és 10-es termek: három faluk tisztán ablakból áll, ezzel 180°-os panorámát adva a környezetre.
Ezért nem tudom eldönteni tehát, hogy szeressem, vagy utáljam az épületet. Nem sok jó emlékem kötődik hozzá, az biztos, viszont tudom, hogy semmi nem az ő hibája. Nem tehet róla, hogy mi történik benne, nem tehet róla, hogy nem gondoskodnak róla, hagyják az enyészetévé lenni. Szomorú emlékeztetője a letűnt fénykornak, nyomasztó emlékeztetője a lepusztult jelennek.

1. kép: BME archívum

Nyávogó citylight

Az Intermédia újabb trükkel rukkolt elő, hogy megrendelői hirdetéseire biztosan odafigyeljen a célközönség: a Corvin negyed villamosmegállóban a képen is látható macskakaját reklámozó citylight (mert hogy igen, úgy hívják ezeket a reklámfelületeket) nyávog. Nagyjából félpercenként szólal meg a gépmacska a poszter mögött, de érdekes, hogy az emberek ezt mennyire rezignáltan veszik tudomásul. Gondolom, sokan hiszik, hogy a "nyau"-k valaki mobiljából jönnek, vagy a minden nap erre utazó gyakorlottabb utasok már rég rájöttek a titok nyitjára, és hisznek a fülüknek (és nem a szemüknek, ahogy arra a reklám alkotói buzdítanak. Biztos nagy rajongói a szinesztéziának...
De nem nyávogott mindig ez a reklám: a hirdetés először nagyjából fél éve jelent meg az utcákon (mint az is, amellyel olvasónk, Eszti pózol), de ez a nyávogás csak egy hete kíséri. És, ha jól hallottam, a Boráros téren is nyauzik egy papírmacska, de a város több pontján is még, biztos vagyok benne.
Az Intermédia egyébként nem először dob be ilyen újítást: kínáltak korábban fényanimált reklámokat is, azok viszont nem terjedtek el. Talán csak egy példát láttam egy metróállomáson. Gondolom, drága és bonyolult lehetett a telepítésük.
Megint rövid bejegyzés, tudom, de holnap megrázom magam, és elkezdem írni a Facebook-on már beharangozott témákból az elsőt, ÍÍGÉÉÉREM!

Kép: Boczor Eszter

Hé, te!

Igen, te ott! Te, akinek a monitora most épp e szöveg kiírására kap parancsot. Arra lennék kíváncsi, miért olvasod ezt a blogot. Persze nem szemrehányás, pusztán egyszerű kíváncsiság. Hogy sodort ide az élet?
Nem mondom, hogy a blog olvasottságra rekordokat döntöget, ahhoz képest azonban mindenképp sokan olvassák, hogy csak egy budapesti egyetemista irogat rá, amikor épp eszébe jut valami. A közönség nagy részét ismerőseim teszik ki, de van jópár olyan törzstag is, akikhez semmilyen más személyes kötődésem nincs.
Szóval röviden: te hogy kerültél ide? Jobb oldalon a Facebook modul felett tudsz válaszolni.

J(é), ellopták postakocsit?

Beléptem az előtérbe, mint azt korábban már százszor tettem. Megálltam a sarokban, először nem tűnt fel semmi. Aztán, amikor felnéztem, sokkal tágasabbnak éreztem a teret. És rögtön leesett: eltűnt a J épület talán legnagyobb büszkesége, a több mint száz éves Csonka-féle postakocsi. Azelőtt belépéskor az ember átesett a hatalmas üvegvitrinben álldogáló muzeális járművön, most már csak az álmennyezet hiányossága emlékeztet rá, hogy valaha is volt itt bármi kiállítva.
A felismerés után persze csapkodtam a homlokom, hisz tudtam a kocsi elszállításáról: olvasónk, Bálint lencsevégre is kapta a gaztettet, amint épp trélerre emelik a régi járművet (második kép). Sajtóértesüléseink szerint a Csonka Múzeumban kapott helyet, mert hogy eleve nem a BME-é volt, hanem a Közlekedési Múzeumé (mondta az egyik ottani főmuzeológus, akit közelebbről ismerek). Eleve érdekes volt ez a roppant értékes történelmi relikvia egy ilyen lepusztulóban lévő épületben. Ez is csak egy elem volt azon a hosszú listán, amely miatt a J az egyik legkettősebb épület az egyetemen. Emiatt sem tudom eldönteni, hogy szeretem-e, vagy sem (ezzel bővebben a következő bejegyzésben foglalkozom majd).

2. kép: Vinnai Bálint

Leállt a Mal.... HOGY MICSODA??

Nagyjából így fogadtam a hírt reggel a rádióból. Amióta a vizsgaidőszak, utána pedig a pihenés kivette a reggeli tömegközlekedést az életemből, Metro újsághoz sem jutok hozzá, tévét pedig amúgy sem nézek, és rádiót is csak tanuláshoz hallgatok. Mondhatjuk tehát, hogy sajtóremete lettem, ami nem túl szerencsés egy több fórumon is publikáló újságírónak. Mindenesetre ezért lehetett az, hogy meglepetésként érjen, hogy egyik napról a másikra leállt, csődvédelem és felszámolás alá került Magyarország nemzeti légi szállítója, a 66 éves Malév.
Ezesetben azonban nem csak engem ért sokként a bejelentés. A hazai és a világsajtó is ugyanúgy tegnapról mára értesült a dologról, és döbbenten áll a történések előtt. Tegnap egy buszsofőr ismerősöm csak annyit mondott, hogy baj van a Malévnál egy utólag jogtalanná nyilvánított EU-s forrás miatt, akkor még szkeptikus voltam, nem hittem, hogy ilyesmi megtörténhet (úgy látszik, nálam is érvényesül az "olyan nincs, hogy nincs" elv). Pedig, mint látjuk, megtörténhet.
A konkrétumokra nem nagyon térek ki, nem hiszem, hogy bárki innen értesülne a dologról, hisz az indexen is remek percről percre tudósítás olvasható. Röviden annyi, hogy a rendszerváltás után felváltva volt a cég az állam és az oroszok kezében, egy közös volt csak bennük: elmélyítették az adósságot. Az állam közben időnként beinjekciózott pár milliárdot, de ez csak tűzoltás volt. Aztán a napokban jelentette be az EU azt a bizonyos szabálytalanságot, ennek hatására pedig a légitársaság különböző alvállalkozói elvesztették bizalmukat, és mint egy koordinált bankcsődnél, elkezdték kikérni szolgáltatásaik árát. Innentől már reménytelen volt az ügy. Olyan gyorsan zajlik méghozzá, hogy a Malévnek napok múlva már flottája sem lesz, az összes repülőjüket visszaveszi a lízingcég, a két külföldön rekedt repülő pedig már "haza" sem tér... A cég honlapja helyén is csak egy eddig csak magyar nyelvű sajtóközlemény volt olvasható, most már angolul is elérhető. De az egész folyamatra jellemző a gyorsan süllyedő hajó hangulata: a dolgozóktól már elkezdték beszedni belépőkártyáikat, ürítik ki szekrényeiket, a vezetőség pedig a Lurdy házban 8:00-kor tartott sajtótájékoztatóra is 7:30-kor hívta meg a sajtót.
Ez azonban csak a nép felé mutatott oldal. Belső körök már régóta számítottak rá. A dolgozók például a bérek kifizetésének nehézségei miatt, de a kormány is elkülönített egy kétmilliárdos alapot a külföldön rekedt Malév-utasok megsegítésére. Csupán a köznép elől hallgatták el a krízist, nyilván senkinek nem állt érdekében a pánik, és az emiatt csak hamarabb bekövetkező csőd (mint amikor mindenki egyszerre veszi ki a pénzét egy bankból, lásd a Postabank ügyét).
Mindenki a "velem úgysem történik ilyesmi" elv mentén gondolkodik, amíg az a valami meg nem történik vele, és ez igaz teljes nemzetek gondolkodására is. Emlékszem például, amikor Al Italiával repültem 2007-ben, és akkor éppen az volt csődesélyes. Teljesen máshogy néztem a gépre (rögtön kiszúrtam például a más anyaggal újrakárpitozott üléseket, a barátságtalan utaskísérőket, stb), lejjebb volt a szememben. Viszont ha tegnap utaztam volna Malévvel, ugyanúgy néztem volna rá, mint a csillogó szemű kisgyerekek az 1-es reptér kilátóteraszáról 50 évvel ezelőtt. Mert régi cég, magyar cég, úgysem történhet vele semmi. De ez nem más, mint struccpolitika. Ha megnézzük a nagy nemzeti közlekedési társaságokat, sehol nem túl rózsás a helyzet. A MÁV legendásan veszteséges cég már nagyon régóta. El is szomorodtam, amikor ezt a videót néztem a fénykorából. A BKV-ról pedig nem is kell mondanom semmit, néhány poszttal ezelőtt foglalkoztam vele (lustaság esetén klikk az írás elején az olyan nincs, hogy nincs elvre). Egyedül talán a Volánbuszról nem hallunk rosszakat.
Múlt hónapban beszéltem a kedvenc közlekedésüzemis tanárommal e cégek lehetséges jövőiről, és felmerült a Malév újraalapítása is. Megkérdeztem, miért nem lehet megtartani a cég vázát (név, arulat, a sokak csengőhangját adó legendás szignál, stb), és kikanalazni belülről mindent, ami miatt nem működik. Azt mondta, ez a rengeteg szerződés miatt lehetetlen. Tehát a jelenlegi terv szerint új légitársaságot alapít nemzetünk, bár a márkanevet, és az aköré épült kultuszt meg akarják tartani (nyilatkozta a vezetőség). Addig viszont nem lesz Hungarian Airlines. Külföldről pedig csak annyit látnak, hogy már megint ciki van nálunk. Tényleg lehet, hogy mások szemében mi vagyunk a balkán?