Társadalmi gátlások

Képzeljétek el a szituációt: hajlamosak vagytok arra, hogy csomó bejegyzésötlettel előálljátok, de nagy részüket mindig halogatjátok, emellé ki is írjátok a blogra a jobb oldali menüoszlopba ezt a 12 megírásra váró témát. Mit tesztek ilyenkor, amikor közeleg egy újabb bejegyzés írása? Elővesztek egy 13. témát! :D

Szóval foglalkozzunk akkor a társadalmi gátlásokkal, pontosabban azok hiányával. A téma egy szűk szeletét már érintettük korábban, most azonban vizsgáljuk meg a helyzet többi oldalát is!

Mint minden írásnak, természetesen ennek is volt egy ihlető oka. Pontosabban kettő is: az első az volt, amikor a metróra felszállt egy hangoskodó társaság (nálam fiatalabb fiúk), ketten levágódtak mellém, másik kettő az ajtóba állt (a másik oldalamra), üvöltöztek, énekeltek, egymást piszkálták. Én meg ott ültem közöttük, újsággal a kezemben, amelyre úgysem tudtam már koncentrálni, és a pokolba kívántam őket. A második alkalommal pedig itt, a Béke téren üldögéltem az emlékmű melletti kis pázsitos részen. Megjelent egy csapat kigyúrt kan, természetesen majdnem mind meztelen felsőtesttel, majd kis idő múlva elkezdtek átüvölteni a tér ellentétes sarkában lévő társaiknak. Ekkor határoztam el, hogy nem szabad szó nélkül elmenni a jelenség mellett.

Két fajta gátlása lehet egy embernek: társadalmi, és személyes. Személyes gátlásnak fogom fel (én legalábbis) azokat a dolgokat, amelyek inkább csak engem érintenek, mint egyént, tehát például hiába van kalapom, szinte soha nem hordom, mert úgy érzem, mindenki megnéz. Vagy például ilyen a képen látható szituáció is: én biztos, hogy nem állnék ki utcazenélni. Társadalmi gátlásnak pedig azt mondanám, amely olyan dolgokkal kapcsolatos, amelyek úgy érintenek, mint a közösség résztvevőjét. Én például nem tudnám hangszórós mobilról játszani a kedvenc számomat a buszon, vagy nem tudnék átkiabálni az utcán az ismerősömnek, vagy nem tudnék az éjszaka kellős közepén óbégatni az utcán, mert sercegve égne le a pofámról a bőr. Mert bennem vannak társadalmi gátlások. Az elején jellemzett emberekből viszont - úgy, ahogy van - hiányoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy nem ismerik a társas együttélés szabályait.

Persze van egy sokkal érdekesebb oldala is ennek az egésznek. Sokszor arra is szúrós szemmel néznek, aki nem a fent említett dolgokhoz hasonlót csinál, csupán megtöri valamely fölösleges, ellenben jól berögzült konvenciót. Ezt a 47-es villamos vezetője fogalmazta meg jól, amikor a Gellért tér és a Gárdonyi tér között arról beszélt a mikrofonba, hogy nehogy mosolyogni merjünk, legyünk mind életunt zombik, különben majd felháborodik rajta a főnökünk a munkahelyen, hogy mégis minek örülünk annyira. Ezen természetesen sokal elmosolyodtak, nekem is nagyon tetszett ez a kis fricskája a társadalomról, viszont a legszebb az volt az egészben (figyeltem direkt az arcokat), hogy tényleg volt, akiről sütött, hogy éppen mondja magában: "Már megint egy jópofizó idióta, ez a sok hülye utas meg nevet is rajta". De néha én is a másik oldalról szemlélem a dolgokat: tipikusan például, amikor reggel egyetemre menet tinilányok szállnak fel az adott járműre, és megállás nélkül kuncognak. Azt veszem észre, hogy idegesít, pedig mégis miért van bajom azzal, ha valaki vidám, és nem hajlandó átadni magát a reggeli zombiláznak.