Igen, nemrég elvágtak egy vizsgán, szóval most nem vagyok virágtépkedős kedvemben, de erről a témáról békeidőben, a legnagyobb idill közepén is ugyanez a véleményem. Szóval akkor most vegyük elő kicsit! Most van az egyetemisták össznépi klimaxa, az érzelmileg leglabilisabb időszak, a vizsgaidőszak. Ilyenkor (az egyértelmű tanulás okozta frusztrációtól eltekintve) számos idegesítő tényezővel kell megküzdenie egy egyetemistának. Például a kívülállók szüntelen kérdéseivel. Majd amikor az ember kifejti kételyeit a vizsga sikeres kimenetelével kapcsolatban, a válasz az, hogy "Á, úgyis meglesz." És ettől én tapadókorongok, szigonypisztoly, és mindenféle segédeszköz nélkül is gyorsan, és hatékonyan tudok a falra mászni.
Tudom, csak jót akarnak.. pontosabban csak kedvesek akarnak lenni. De nekem van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy nehezen viselem az irracionalitást. Márpedig egy helyzetről ilyen ítéletet mondani a pontos elvárások, az érintettek képességei, és a tanulási folyamat előrehaladásának pontos ismerete nélkül nem is tudom, kinek, és miért jó. Csak egy ártatlan, üres frázis, de pont ez az! Üres! Senki nincs vele előrébb.
Mondjuk az is sajátosságom, hogy viszolygok a valódi jelentéssel nem bíró kijelentésektől, hiszen azoknak semmilyen hasznos szerepét nem sikerült még felfedeznem. "Vigyázz magadra", "Nem lesz semmi baj", és társai. Ha az ember komolyan gondolja, ha konkrét háttere van annak, amit mond, természetesen nincs vele semmi gond. De ha csak azért mondja, hogy valami kijöjjön a száján, hát...
Na, szóval én már csak ilyen betegesen racionálisan vélekedem az emberi kommunikációról, de ezzel szerencsére nem vagyok egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése