Ár

Majdnem napra pontosan három éve írtam ezt a "mérnöki szépirodalmi" alkotást, ahogy egy barátom nevezte. Akkor elég hamar vége lett a vizsgaidőszakomnak, és mielőtt még hazamentem volna az azóta már bezárt Z épületből, leültem kicsit a megáradt Duna partjára. Ott született ez a mű.

Szikra pattant. Végzetes volt ez az amúgy is instabil közeg számára. Domino-elv szerűen gerjesztette ezután egyik atom a másikat, innentől nem volt megállás. A robbanás a térhez képest hatalmas erővel teljesedett ki. Elég naggyal ahhoz, hogy lefelé taszítsa a dugattyút, azt a dugattyút, amely az imént oly könyörtelenül sűrítette össze a bosszúját most kiélő anyagot. Ettől viszont a dugattyú felbőszült, régi lendületével újra felfelé iramodott, és az utolsó molekuláig kitolta addigra füstté semmisült áldozatát, majd büszkén dolga végeztére új keveréket szívott a hengertérbe. Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy ez a kis mementó kívülről csak egy csattanás volt, amely ezer társával együtt kerregéssé olvadt össze. Pont olyan kerregéssé, mint amilyet egy benzinmotoros szivattyú hallat.
Három szivattyú volt a nyitott aknafedél mellett. Az egyik teljes gázzal működött, vibrált fehér házán a Honda felirat. Kék elvezető csövén nem is lehetett volna látni a sok munka gyümölcsét, csak egészen a végén, ahol vastag sugárban fröcskölt a barna víz az aszfaltra. A másik szivattyú csak ímmel-ámmal dolgozott. A vászontömlőjében futrinkázó víz kiszámíthatatlan, mégis ritmikus perisztaltikája a lengedező széllel együtt fura táncra perdítette a textíliát.  A harmadik gép állt, csak nézte két társát. Mindhárom gép közös céllal izzadt ezen a meleg nyár eleji délelőttön. Munkájuknak köszönhetően nem tört fel ugyanis a buzgár valamelyik beljebbi csatornából, elöntve ezzel a környező utcákat, járdákat. Szükség volt erre a tehermentesítésre, a csatornarendszer így is alig bírta zabolázni magát. Árvíz volt Budapesten.
Az árvíznek általában nem örülnek az emberek, most viszont volt két férfi, aki mégsem bánta a fővárost kettészelő folyó nyolc méter huszonhét centiméteres uralkodását. A szivattyúktól nem messze parkolt a Csatornázási Művek fehér furgonja. Duna felé eső ajtaja nyitva volt, a bent ülő láthatósági mellényes férfi lába az ajtóíven felpolcolva pihent. Valamiről beszélgetett volán mögött ülő társával, hogy miről, azt ki tudja. Munkájuk minden bizonnyal kimerült abban, hogy felállítsák a három szivattyút úgy, hogy azok szüntelen robotolásukkal a temérdek barnás vizet a csatornából az autóútra fröcsköljék, amely onnan úgyis lecsordogál a folyóba, amelybe az út végződött. A gépek nyugalmát gumitalpas műanyagoszlopokba tűzött fehér-piros csíkos falécek őrizték; na meg néhány magányos bója. A néhai autóút kőszegélyén fiatal egyetemista ült, háttal a folyónak, élvezte a hűsítő folyami szellőt, a víz illatát. Hol a vászontömlő cifra táncát nézte, hol a fölötte lógó forgalmi jelző időről időre felvillanó sárga fényét. Mellette külföldi fiatalember ült, élvezte a napsütést. Valószínűleg ő is egyetemista volt.
Néha feltűntek kíváncsiskodók, akik éppen jöttükben-mentükben megálltak egy pillanatra megnézni, mit művelt Budapesttel ez a virgonc folyó. Megnézték a víztükörből kimeredő kresztáblákat, a sodrásnak hősiesen ellenálló pontonokat, esetleg még a veszteglő turistahajókra is vetettek egy pillantást, aztán mentek tovább. Ezt a láncot törte meg két nő, akik az egyetem egyik közeli épületéből jöttek ki cigarettaszünetre. Átlépdelték a szivattyúk dagadó tömlőit, megálltak a kőszegély mellett, és rágyújtottak. Hogy ők miről beszélgettek, az is titok marad, de mint mindennek az utóbbi pár napban, ennek is minden bizonnyal köze volt városunk Janus-arcú folyójához, a Dunához.