Nem nézünk fel

 Mint a legtöbb témám, ez is hónapok óta érlelődik a fejemben, bár idő közben a Városban blog egy egész sorozattal megelőzött (inkább játék ez: fel kell ismerni a megadott képrészlet alapján az épületet). Történt egy nap, hogy álltam a Budafoki úti villamosmegállóban, kicsit szemerkélt az eső. Néztem jobbra, néztem balra... Aztán egyszer csak felnéztem. És a legfelső emeletek valamelyikén egy ablakon egy bácsi hajolt ki, és nézte az alatta elterülő várost. És ha én akkor, a szemerkélő eső dacára nem nézek fel, senki észre nem vette volna. Pedig ott volt mindenki orra előtt. Emellett pedig a házban is volt egy kis fondorlat: az előbbre hozott középső részt kétolralról övező erkélyeken kívül középen is voltak pici szőnyegporolók (inkább, mint erkélyek), az egész épület pedig (mára már elszürkült) faragott kőtáblákkal volt burkolva. És ekkor gondoltam először arra, hogy a városban járva-kelve nem nézünk fel. Ami szemmagasság fölött van, és nem cégér, arról tudomást sem veszünk. Pedig bizony a belvárosi épületek gyakran kincseket rejtenek. A legtöbb esetben csak sima szocreál, vagy régi, 20. századi kazettás műkő hatású falakat találunk, de némelyik épület az évszázados benzinkorom és a golyónyomok alatt egészen különleges. Például nem is olyan sokkal ezelőtt a Ferenciek terén vártam a 7-est, és felnéztem a megállóval szemben lévő régi bérházra (2. kép). Az épület 4 különböző egységre oszlott, a földszint (amely pár évtizede le lehetett takarítva, mivel csak félig lepte el a vakolatot szmog) magas, lapos oszlopmintákkal, mintázatlan kazettákkal indítja a házat, aztán következik egy kis, erkélydíszes, ablakdíszes emelet, aztán domború oszlopok jönnek három falú ablakkiszögellésekkel, díszes ablaktetőkkel, végül pedig az utolsó emeleten kovácsolt vasrácsok szegélyezik az erkélyeket, kimunkált boltívek fedik a két kőkerítéses erkélyt, és az alsóbb egység oszlopait kőcsúcsok koronázzák meg. Fölötte pedig a díszes homlokzat közepén üres kőtábla áll (annak idején biztosan hirdetett valamit, (építés dátumát, tervezőt, építtetőt?), a homlokzat tetejét pedig kétoldalról két kőtorony fogja közre. Na tessék: egy ilyen hosszú jellemzést tudtam írni erről a házról, csak azért, mert odapillantottam. Ráadásul fogalmam sincs az építészeti szakkifejezésekről (a poroszüveg is nagy újdonság volt az F2E kapcsán), és biztos sok technikát, megoldást észre sem veszek, mint kuriózum.

Korábban már beszéltem róla a facebook oldalon, hogy az építészek, építőmérnökök munkája az egyik legszebb, legkomplexebb, de az egész műfajt a várostervező építész koronázza meg: nem csak, hogy funkcionális és helyhatékony épületeket kell kialakítani, de mindezt az esztétikának alárendelve! Jó választás volt a Szökés főszereplőjnek, a magas IQ-jú Michael Scofield-nak az építész szakma. És mindezek ellenére amikor kész van egy épület, hacsak nem rivalkodik úgy, mint a Fel56-osok terei ING székház, vagy a Vörösmarty téri üvegfészek, az emberek észre sem veszik. Sőt, a régi épületeknél mindig arra gondolok, hogy mekkora macera lehetett az építkezés. Régen, amikor semmit nem spóroltak ki, amikor az utolsó kis bérházakat is szobrosra, oszloposra, tornyosra, timpanonosra kellett tervezni, amikor 4 méter volt az átlag belmagasság (az mondjuk nem értem, mire volt jó). És az a legszomorúbb, amikor ezek az épületek oda vannak lökve a vas fogú időnek, hadd egye. Például amikr még általánosba jártam a Kodály Köröndhöz, a körönd egyik körnegyedét a Máv tisztek szolgálati lakásait magában foglaló ház állt üresen, gazzal benőve, omladozó vakolattal. Akkor nem gondoltam bele, így utólag már tudom értékelni az építészeti bravúrokat, és tudom sajnálni az építészt, még akkor is, ha (feltételezem) már nem él. Viszont nem rég jártam ott újra, és mintha valamit csinálnának vele: a robusztus kő-vaskerítés eltűnt, helyét építkezési rácskordon vette át. Helyes, újítsák fel, lakjanak benne újra: mindig elképedem azon, amikor a belváros kellős közepén vannak szellemházak.

Szóval legyen akármilyen cirádás is egy bérház, csak annyit ér el, hogy néha egy magányos blogger felpillant, és ír egy pár soros bejegyzést róluk, de nagyjából ennyi. Pedig hány ilyen koromba és golyónyomokba burkolózó kincs lehet Budapesten, amellyel még nem is találkoztam/tunk...