Röviden: ringlót szedtem.
Hosszan: van hátul a kertben egy ringlófa, amelyre a törzsolvasók emlékezhetnek egy korábbi bejegyzésből. Ez a nem is túl nagy fa minden évben bőséges termést hoz nyár végén, idén egyenesen roskadt a sok ringló alatt. Amikor a mesekönyvekben a gyümölcstől roskadó fáról írnak, erre gondolnak.
Kitelepedtem a kislétrával, és a legnagyobb vájlinggal, és elkezdtem szedni. Eleinte a bőség zavarával küszködte nem tudtam koncepcióhoz tartani magam, mert akármerre néztem, a sok kis sárga bogyó mindenhonnan lógott, mindenhonnan szedni akartam. Aztán elkezdtem áganként végigmenni, ez jó módszernek bizonyult. Gyorsan telt a vájling, szorgosan hordtam be, és öntöttem át a gyümölcsösrekeszekbe. Kettő, négy, hat, nyolc vájling is volt már, a rekeszek pedig teltek. De amikor visszamentem a fához, és felnéztem rá, az alig változott. Még mindig dominánsabb volt a lombjában a sárga, mint a zöld. Volt olyan ág, amelyet a tenyerembe fogva nem láttam a tenyerem a sok gyümölcstől.
És én szedni akartam tovább. Többet, mégtöbbet! Hiába tudtam a racionális felével az agyamnak, hogy már ennyiből is több, mint elég befőtt lesz, le akartam szedni mind! Mindnek nálam kellett lennie, ott a konyhaasztalon, a rekeszekben. És aztán rájöttem, miért gondolom ezt. Mert emberből vagyok.
Ugyanazon ok miatt, ami miatt egyik magántulajdont nélkülöző utopista ideológia sem tudott életképes lenni: mert az ember mohó. Ösztöne, természete, hogy tulajdonoljon, birtokoljon. Amíg van, amíg rendelkezésre áll, addig kell neki (és akkor mégjobban, amikor nem). Ezért nem működhet egymaga semmilyen kommuna elgondolásra épülő társadalom, mert semmi nem lehet igazán közös. Mindig mindenki magának fogja akarni, maximum elvenni lehet a másiktól.
Nem véletlen, hogy a magántulajdon már az őskorban kialakult, és azóta sem szűnt meg. A zsákmányolás alapvető emberi tulajdonság, levetkőzni nem lehet. Vannak, akik le tudják, de a többségben mindig benne lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése