A nemzetközi mesterdiákoknak a DTU (Dán Műszaki Egyetem) az első évre garantáltan ajánl szálláslehetőséget, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de keres magának. Tudni kell azt is, hogy Dániában lakásválság van: eleve minden drága, de a szállások különösen, plusz néhány albérletre / kollégiumra a várólista akár egy éves is lehet. Így kevés ember van, aki nem fogadja el az ajánlatot. Én sem utasítottam vissza, sőt! Kifejezetten örültem, hogy a Tingbjerg Kollegiet nevű helyre kerülök, ahová mindig a nemzetközi diákokat teszik. A kollégium tájékoztató oldalán örömmel olvastam, hogy az épületet nemrég újították fel, plusz a kép alapján is szimpatikus volt. A történet vége azonban természetesen nem itt van.
Augusztus 20-án, szerdán érkeztem apámmal az országba. Az első éjszakát hotelben töltöttük, azzal a tervvel, hogy másnap megyek a szoba kulcsáért a DTU lakhatási irodájába, és áthurcolkodom. Csütörtökön azonban megtudtuk, hogy a szoba még nincs kész, így csak hétfőn kaphatom meg a kulcsot. Ez volt az első baljós jel. Sebaj, gondoltam, legalább én leszek az új szoba első lakója. Hétfőn megjelentünk újból, szemünk nem csak az esőtől csillogott. De sajnálkozva közölték, hogy nem találják a kulcsot. Viszont odaadják helyette egy másik szoba kulcsát (a még júliusban elküldött bérleti szerződésen természetesen nem ez a szoba szerepet). Költőileg rákérdeztem, hogy ez a szoba ugye van ugyanolyan jó, mint az eredeti. Biztosítottak, hogy igen. Ám legyen, felmarkoltam a szobakulcsot és a textilcsomagot (a fejlécen is azt szorongatom, de alant is az látható, tartalma paplan, párna, konyharuha, törölköző, kéztörlő, törlőkendő), és elindultunk apámmal megnézni a szobát.
Mire odaértünk, már szakadt az eső, így egyik kézben esernyővel, másikban a nem épp könnyű (cserébe neutroncsillag) táskával kerestük először a kollégiumot, majd a szobámat. Az első lépcsőházba berontva (a mágneszárat működtető jeladóval) nem találtuk a szobámat, de egyik folyosót sem nyitotta a mágnes. Így mentünk a következő lépcsőházhoz, ott hasonló sikerrel jártunk. Végül elszörnyedve láttuk, hogy a megfelelő lépcsőházhoz tartozó épület nyakig fel van állványozva. A lépcsőházban állt a kosz, a folyosókon nem volt linóleum, a falakról ipariáram-kábelek lógtak, az ajtók kilincseit pedig elektromos kábelekből tekert fogantyúk helyettesítették.
Építési törmeléken bukdácsolva eljutottunk az utolsó pillanatban kapott csereszobámhoz, amelybe benyitva annyira legörbült a szám, hogy alul összeért és kiesett az arcomból. Bár maga a szoba valóban vadonatúj volt (épületgépészetileg és burkolatok terén is), a szobában 1 db lábak nélküli ágy, egy kisasztal, egy szemetesvödör benne leszerelt csillárral, egy állólámpa és egy billegő forgószék állt a hozzá tertozó billegő íróasztallal. Na jó, egy egész tisztességes karfás szék is volt még, de el nem tudtam képzelni, hogy az éjszakát itt töltsem, de nem igen volt választásom, mivel a kollégiumi ismerkedős buli aznap éjszakába nyúlt. Áthoztuk tehát apámmal a maradék cuccomat a hotelből, majd mindenemet a szobába zárva le is mentem a welcome party-ra. Úgy váltam el apámtól, hogy mondtam neki, szerintem internet sem lesz, így lehet, hogy rádiócsend lesz a másnap kezdődő egyetemi regisztrációs programsorozatig.
Az ismerkedés közepén, amikor épp kisebb túracsoport indult kolitúrára, beállt a parkolóba egy VW lakóautó, kiugrott belőle három olasz srác, és az egyikük felkiáltott, hogy Shaun-t keresi. Igencsak meglepődtem, de mondtam, hogy én vagyok. Kiderült, hogy a szoba, melyet nekem adtak, igazából az övé. Ekkor viszont feltettem hangosan a kérdést, hogy akkor kinél van az én szobám kulcsa (mondták a lakhatási irodában később, hogy keressek egy bizonyos xy nevű görög lányt). Szerencsémre a lány is a csoportban volt épp, és jelentkezett, hogy bizony nála van. Szóval odaadtam az olasznak a kulcsot, hogy menjen fel, én is megyek mindjárt, de mennem kell tovább a kolitúrval. Nem ez volt életem legbölcsebb húzása, ugyanis a túra végeztével, a szobához felnézve beigazolódott a közben érlelődő félelmem: a szoba zárva, senki sehol. Szóval bár megvolt a kulcsom a saját szobámhoz, a cuccaim mind el voltak zárva. Ráadásul a szobám bútorzata (ha lehet) még szánalmasabb volt, mint az előzőé. Az íróasztal darabokban hevert a padlón, forgószék helyett a dán design büszkeségének lestrapált példánya, egy ant chair állt, és sem kisasztal, sem szemetesvödör nem volt. Később azonban rájöttem, hogy azért jól jártam: volt például egy szettnyi vastag, fehér vászonfüggöny (persze karnis nélkül), illetve egy elég jó polc (és az íróasztal is ugyanabból a szettből való volt, csak össze kellett rakni - imbuszkulcs nélkül).
Végül a cuccaim nélkül, az üres ágyon dideregve fagytam halálra?
Miért jött jól később a vászonfüggöny?
Mi lett az olasszal?
A következő részből kiderül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése