A Gróf és én - I. rész

A történet legelején hadd szögezzek le valami: akinek Dániában nincs bringája, az csak turista lehet. Kicsiktől az idősökig, férfiak, nők, mindenki teker. És mindenhová. A többsávos főútvonalakat például olyan széles kerékpárutak kísérik, amelyeken még egy busz is elférne. Nem ritka az osztályozó sem egy-egy jelzőlámpánál (magyarul: kanyarodó- és egyenesen haladó sáv különválasztva, külön jelzővel).

És akkor most nézzük, hogy jövök én a képbe: augusztus 20-a óta vagyok az országban, de különböző komplikációk miatt csak nem sikerült bringát találnom. Főleg azért nem, mert szeptemberben az országba tóduló rengeteg nemzetközi diák miatt nagyon felmegy a használt kerékpárok iránti kereslet (és megjegyzendő, hogy egy használt bringát 800 koronás, azaz 32.000 forintos alsó ártól lehet általában megkaparintani), a kínálat pedig ezzel párhuzamban egyre fogy. Kapóra jött tehát a DTU-nak otthont adó Lyngby önkormányzata és a területi rendőrség közös kezdeményezése, melynek keretén belül a korábban lefoglalt vagy összegyűjtött kerékpárokat szerelőtanoncok által felújítva kínálták megvételre kifejezetten diákoknak, 500 koronás egységáron. És igen, ez még mindig 20.000 forint, de amint a magyar ember megtanul helyi számokban gondolkodni, a földre rogyik, és az ég felé nevet: ennyiért működő bringát (ráadásul szeptemberben) nem lehet kapni máshol!

Szeptember 14-én (habár vasárnapi nap volt) már 7 előtt fenn voltam, hogy 8:30-kor ott lehessek Lyngby egyik terén, ahol 10:00 órától (!) kezdődött a vásár. A magyar vér diktálta nekem, hogy ennyivel korábban jelenjek meg, de volt is értelme: a 3. sorszámot kaptam (igen, ketten még ennél is korábban odamentek, egy brit srác és egy amerikai lány). Ez pedig azért volt fontos, mert (bár nem tudtam) a bringaválsztás jogát sorszám alapján adták meg, tehát én kettő kivételével bármelyikből választhattam. Egymást szúrós tekintettel méregetve köröztünk a bringák körül: végigjártam a teljes placcot (volt nagyjából 50 bringa), és amint megláttam a Grófot (később ezt a nevet találtam a legtalálóbbnak rá), elfogott az az érzés, amikor azonnal tudom, ha valami később az enyém lesz.

Aranybarna fényezésével és csillogó króm szerelvényeivel kitűnt a tömegből, tartásával pedig egy letűnt kor méltóságát sugallta (a 60-as évek végére / 70-es évek elejére datálták a szervezők). Körbejártam, megnyomkodtam, kerestem a hibáit, de csak nem találtam. Közben odajött az egyik szervező és elkezdett mesélni a bringáról; mármint nem a konkrét történetét, hanem inkább műszakilag. Például, hogy bár vannak repedések a hátsó kerekén, messze van még a cserétől, meg, hogy a hátsó kereke köré szerelt (és Dániában igen gyakori) kerékzár nem kulcsos, hanem kombinációs pöckös kivitel, amilyet gyerekkora óta nem is látott. Gyors műszaki szemle után megállapítottam, hogy az állapota a többihez képest jó (a korához képest pedig bámulatos). Ettől függetlenül kinéztem egy B-terv bringát is, ha az előttem lévő srác lenyúlná ezt. De nem tartottam tőle, mert sem ő, sem a később összegyűlő tömeg közül nem nagyon nézegette senki. Próbáltam is rájönni miért: csak én látnám az igazi értékét? Mindenki az olyan lélektelen kerékpárokat nézegette, mint a B terv bringám: ha lelakatolom, beleolvad a tömegbe.

És igaz, olyan bringát akartam, amely nem képez vonzó célpontot a tolvajoknak, a Grófot mégsem találtam túl hivalkodónak: meg tud az is bújni, ha valakinek nincs szeme az igazi értékeire. De mégis van annyira stílusos, hogy nem szégyellek felülni rá, sőt: sorra kapom a dicséreteket rá. Még reggel kipróbáltam a két kiszemelt bringát (körbegurultam velük párszor a teret), és amint közelgett a 10 óra, az amerikai lánnyal, akivel közben elbeszélgettünk, szúrós szemmel néztünk bárkit, aki a kiszemelt bringák közelébe merészkedett. Végül az egyik szervező örömmel üdvözölt mindenkit, és elmondta, hogy nem számítottak ekkora tömegre. Hogy miért, azt mondjuk nem tudom: egy ilyen ajánlat még egy darab trapistasajtnak is megérné. Amikor elkezdték a számokat sorolni, örömmel toltam oda a Grófot a pénztárhoz. Ekkorra már több szervezőnek elmondtam, hogy őt fogom választani, akik mosolyogtak is, amikor látták, ahogy nemsokára az enyém lesz. Az egyik szervező azonban megkérdezte, van-e sorszámom, amikor látta, hogy tolom a bringát. Amikor mondtam, hogy igen, rákérdezett, hogy ilyen alacsony-e az a szám. Amikor azt is megtudta, hogy igen, csalódottan árulta el, hogy ő akarta megszerezni azt a bringát. Ekkor már kezdett elpárologni a döntésem iránt érzett bizonytalanság, viszont miután kifizettem és félreálltam vele, végleg elmúlt: többen is megdicsérték, sőt, valaki meg is akarta venni, amikor épp nem voltam ott mellette, és leláncolva pihent a parkolóban.

Amit pedig kihagytam: még a számsorolás előtt odajött hozzám egy fiatal nő, akiről kiderült, hogy az egyik helyi újság riportere, és megkérdezte (mivel látta, hogy nagyon korán érkeztem), hogy csinálhat-e velem interjút. Mondtam, persze, elvégre én is újságíró vagyok. Miután pedig kifizettem a bringát és toltam ki a térről, ismét odajött, hogy lefotózzon vele. Sőt, egy másik lap fotóriportere is kért képet.

Még ott, a téren az egyik bringabolt kihelyezett képviseleténél vettem két küllőprizmát, illetve három abroncslepattintó micsodát, majd elindultam, hogy végre részévé váljak az oly régóta csak kívülről szemlélt tekerő társadalomnak.

Videó is van, természetesen (bár ezáltal ugrálunk az időben, mert ezelőtti videókat is fel fogok tenni). A feliratot kapcsoljátok be, mert az első felvételen voltam annyira művelt, hogy végig letakartam a mikrofont.