Bringával a 18-ban

Mivel a legutóbbi már meg sem tudom számolni hány bejegyzés elég mélyenszántó volt, legyen szó most valami könnyed, nyári témáról!
A szomszédainkkal (hálisten) jó kapcsolatot ápolunk, így van ez azzal a mellettünk lakó családdal is, amelyből az idősebbik (velem egyidős) lánnyal azóta jó barátságban vagyok, mióta ideköltöztünk. Ma, amikor összefutottunk a kerítésnél, felvetettem, hogy menjünk el bringázni, mostanság úgyis túl ritkán veszem elő a drótlovat. Ebéd után nekivágtunk hát a nagy ismeretlennek. Viszonylag hamar elértünk oda, ahová anyuval eddig csak a kutyát sétáltatva mentünk, ahol is arra fordítottuk a kormányt, amerre még soha nem jártam. Így történt, hogy a szűk földutakon kalandozva kilyukadtunk egy olyan településre, ahol kis formátumú, fehér alapon kék utcatáblák voltak. Feltételeztem, hogy Vecsés, de egy csatornafedél hamarjában tájékoztatott róla, hogy az bizony Gyál. Aztán láttuk azt is, ahol Gyál és Budapest találkozik. Vicces volt, ahogy a Budapest vége, és a Gyál kezdete tábla egyazon oszlopon volt, mellette pedig a kerítésen balra a gyáli kis utcatábla, jobbra pedig a nagy budapesti. Ezen gondolkodom ilyenkor, hogy van egy csapat várostervező építész, akik a városházán meghatározzák az utcákat, elnevezik, kiszabják, hová hány db utcatáblát kell kivinni, aztán ezeket legyártják, berakják egy közteres furgonba, és az elmélet testet ölt: kiviszik a földútra, a városhatárra, és odatűzik egy villanyoszlopra. Vicces.
Aztán egy sor bolyongás után (amely alatt végig nem tudtam, hol vagyunk) kilyukadtunk arra az útra, amelyet felismertem, mert azon szoktunk kocsival menni az Auchanba. Onnan bementünk az alacskai kiserdőbe, ahol üldögéltünk kicsit egy tisztáson. Örömmel állapítottam meg, hogy az is a 18. kerület gondozásába tartozik.
Végül hazafelé lefényképeztem azt a közkutat, amelyre még odafelé figyeltem fel: frissen volt festve. Ha a háztulajdonos volt, akinek a háza előtt áll, akkor vissza az egész, de hogyha a Vízművek, akkor ezek szerint még törődnek a közkutakkal. Meglepődnék, mert (ahogy már korábban írtam) amióta itt lakunk, ezeket inkább felszámolják, mint gondoznák, hiszen ez a rendszer egy régebbi világ maradványa, amikor még nem települtek mellé virágárusok, csak azért, hogy ingyen vizet nyerhessenek belőle.
Mindig, amikor ismeretlen helyeket fedezek fel, elképedek, hogy az ember mennyire azt hiszi, hogy ismeri a környezetét, és mennyire téved. 13 éve lakom itt, és még mindig van utca, amelybe a lábam soha be nem tettem. De ezért nem költöznék vissza semmi pénzért a belvárosba. Itt lehet kalandozni, mert ez a "város vidékje".

Élet a Földön kívül

Tegnap megnéztem az 51-es bolygó című animációs filmet, és (amellett, hogy nagyon tetszett) újra elgondolkodtam a címben is említett témán. Ma pedig, amikor a NatGeo FAQ-s sráca arról magyarázott, hogy egyes tudósok szinte biztosra veszik élet létezését a Földön kívül, nevetnem kellett. Akikkel szóba kerül, mindig elmagyarázom a nézeteimet, és, hogy azok min alapulnak, de akkor most leírom itt is.
A probléma ott kezdődik, amit már a tudományos bejegyzésben is kifejtettem, hogy a földi ember képtelen elvonatkoztatni saját világától. Tehát koránt sem biztos, hogy a létnek csak ez a formája van, amelyet mi ismerünk, amelyet a földi fizika le tud írni, amelyet mi az érzékszerveinkkel tudunk tapasztalni.
De az érvelés kedvéért, ha így is lenne, akkor is csak kinevetni tudnám azokat, akik azt mondják, hogy a földönkívüli élet kizárt. Ha a mi kis játszóterünkön, a Naprendszeren belül gondolják ezt, azt mondom, ok, mert az űrprogram kb. 50 éve alatt már sikerült megismernünk annyira, hogy ilyen feltételezések felé hajolhassunk. De aki arról próbál meggyőzni, hogy a tudomásunk szerint végtelen (de ha nem is, áááááááááááááááááááááállati nagy) univerzumban a billiárdnyi galaxis trilliárdnyi bolygója közt egy olyan sincs, amelyiken a Földéhez hasonló civilizáció fejlődne, valószínűleg meg fogom kérdezni, mit szív. Elég csak a statisztikához érteni ahhoz, hogy belássuk, az lenne a csoda, ha nem létezne a Földön kívül élet.
És ami az egészben meglep, az az, hogy az általános nézőpont (mely szerint akik hisznek a földönkívüli életben, azok őrült hippik, akik kalóz-rádióállomást üzemeltetnek egy lakóautóból valahol a nevadai sivatag közepén) a mai napig áll, holott ez egy olyan jellegű felfedezés (az én szememben), mint annak idején volt, hogy a Föld kerek, tehát már úgy 40 éve meg kellett volna történnie. Ehelyett 10 emberből 7 azt mondja, ez a lehetőség baromság. Értetlenül állok a dolog előtt, bár idővel kénytelen leszek ráébredni, hogy a lakosság fájóan nagy részéből kifelejtették a (magukban történő) logikus érvelés képességét. Innentől sok sikert.
Az meg, hogy a Földön járt-e már idegen élet, egy másik kérdés. Személy szerint azt sem tartom kizártnak.

Azon filózom... (3. rész: Bizalom)

Az egész világ bizalomra épül. Ja, hogy nem a konklúzióval kéne kezdeni? Bocsi. Szóval a bizalom definíció szerint olyasvalami, amelyre nincs garancia, amit mindig csak megelőlegezni tudunk. Akkor is, ha az, akinek megelőlegeztük, hosszú ideje rászolgál, mert nem tudhatjuk, hogy a jövőben is rá fog-e. Ezért tartom az egyik legnagyobb gerinctelenségnek a bizalommal való visszaélést. Most nem fogok a plázamacskák adatlapján gyakori vendég "A bizalom egy tükör..." kezdetű metaforához nyúlni, de a lényegi mondanivalója a helyén van. Ha egyszer elvész, maximum csak tettetni lehet a meglétét a továbbiakban.

Furcsa tehát, hogy az élet oly sok területén hagyatkozunk rá majdnem 100%-ban. De hol is? Pl ha besétálunk egy étterembe, leülünk a kültéri teraszra, rendelünk, és fogyasztunk. Annyit kéne csak tennünk, hogy amíg a pincér távol van, felállunk, és távozunk. Valószínűleg nem akadnak ránk. Vagy (amikor ez a post megszületett a fejemben) ahogy vezettem hazafelé a Tescoból, és arra gondoltam, ahhoz, hogy sebességösszegzés után 120-szal frontálisan ütközzem a szembelévővel, csak annyit kéne tennem, hogy öt fokkal elfordítom a kormányt balra. Életeket változtatnék meg, ha nem oltanék ki! És ugyanez vonatkozik a szembejövőre is (a Kresz őseink által sokat emlegetett kölcsönös bizalmi elve is valamiféle ilyesmit tárgyal). Mégis megbízom a többiekben, mégpedig azért, mert az ő érdekük sem szolgálja (ha az autópályára szembe felhajtó öngyilkosjelölt idiótákat most nem nézzük). A pizzarendelés is valami ilyesmi. Ott még csak az sem mondható, hogy súlyos, vagy kb bármilyen következményekkel járna kiküldeni egy pizzát a találomra telefonkönyvből kinézett címre. Mégis működik a rendszer, mert bár voltak, vannak, és mindig is lesznek hülyegyerekek, és a világ lassan kezd erre tendálni, de a többség még lelke mélyén tisztességes, tud bízni. Ezért nem hullott még szét ez a bizalomra épülő világ.

Emily az élet törékenységéről egy épület tetején állva (Skins, 4. évad):
"I could be dead in a second... Everything's... so... fragile. Don't you realize that?"

Közlekedés-szociológia (1. rész: Ülőháború)

Mind a közlekedés, mind a viselkedéstan közel áll a szívemhez. Természetes tehát, hogy a kettőt együtt szemlélem, és ilyenkor megmosolyogtató dolgokra leszek figyelmes. Az első részben legyen szó a tömegközlekedési járműveken az ülőhelyekről (és nekem senki ne magyarázza, hogy az közösségi közlekedés, mert Budapesten olyan nem létezik)! A legjobban a vonaton figyelhető meg, mekkora különbséget jelent az utasok viselkedésében a jármű belső kialakítása.
A vasútvonalon, amelyen közlekedem, három fajta kocsi jár. Elsőként vegyük a fülkés kocsikat. A vagon egyik oldalán folyosó, a másikon fülkék egymás után, minden fülkében 8 ülés. Ez az elrendezés produkálja a legérdekesebb reakciót: fenntartja azokat a normákat, amely korból maga a kocsi származik. Utoljára ugyanis akkor volt normális, hogy valaki benyit egy fülkébe, köszön mindenkinek, és megkérdezi, hogy van-e szabad hely, amikor még épült az M7-es, és mindenkinek Robi íróasztala volt a panellakásában. És ez a mai napig így van (a kulturáltabb emberek közt legalábbis). Íratlan szabály, de mindenki érzi, hogy így helyes. Az már más kérdés, hogy ez a fajta vagon alkalmatlan elővárosi közlekedésre, mert ahogy megtelnek a fülkék, a folyosókon az utazás közel lehetetlen.
A következő fajta vonat az új elővárosi típus, az adott vonal esetén a Flirt. Egymás felé fordított négyesek vannak végig, illetve lehajtható ülőlapú pótszékek bizonyos folyosószakaszokon. Ezek a négyesek hamar megtelnek, ezzel bosszúságot okozva a később felszállóknak. És itt jön a barbatrükk: megtelés alatt nem azt értem, hogy négyen ülnek egy négyesben, hanem azt, hogy legalább egy ember. Nézzünk sekélyen magunkba, és valljuk be: ha felszállunk valamire, és van lehetőségünk nem vadidegen mellé ülni, inkább úgy teszünk. Mert ha valakivel actually emberi kontaktust kell létesítenünk, benne van a pakliban, hogy az illető egy gyökér, ahhoz pedig nincs kedvünk. De lehet a négyesben egyedül ülő személy a világ legrendesebb embere is, az ilyen félelmek miatt inkább folytatjuk a keresést egy üres négyes után.
A harmadik fajta a felújított Bhv vagon. Több (talán kettő?) leválasztott rész van, részenként 11 kettes székpárral, ebből mindkét oldalon van egy-egy négyes (ahol a székek iránya fordul, hogy minden menetiránynál legyen előre, és hátra néző szék is, 2. kép). Ez még a leghumánusabb a későn felszállókkal, mert általában nem nehéz üres kettest találni. És ha találunk, leülhetünk anélkül, hogy az mp3-at ki kéne húznünk a fülünkből, vagy egy emberi szót is kéne váltani bárivel is.
Szóval míg a fülkék nyolcasai "telnek meg" a leghamarabb, a Bhv-s kettesek a legbarátibbak, mivel (mint azt már kifejtettem a városi szociológiás cikkemben, az újság 21. oldalán) az átlag városi igyekszik kivenni magát a tömegből, és külön kezelni. Így leszünk azonos pólusú mágnesek, akik épp véletlenül ugyanabban a városban élnek.