Nedves leszel!

 Vagy vizes, lucskos, csatakos, csöpögő, pár árnyalattal sötétebb, sokféleképp lehet mondani. Lényeg, hogy esős időben a reptéri D porta buszmegállóhoz vezető járdának az utolsó 200 méterét szárazon megúszni lehetetlen. Rendkívüli esetben a busz az Üllőin is nagyobb orrhullámot vet, mint a Táncsics, de ez itt évek óta fennálló probléma. És a közútkezelő becsületére legyen mondva: sok mindennel próbálkoztak már, de a jelenség csak nem akar megszűnni. A szakaszon úgy 3-4 csatornafedél van, amelyekkel több gond is volt/van. Eleinte folyton megsüllyedtek, az aszfalt a környékükön kisebb helyenek beszakadt. Ekkor visszaemelték mind, és betonnal öntötték körbe. A süllyedés nem szűnt meg, így legutóbb az Amerikában is használatos viharcsatornákat alakítottak ki (amelyeknek lefolyója a padkával párhuzamos), a tényleges aknák (aknafedelek) pedig a járda túloldalára kerültek, a füves részre. De úgy látszik, ez sem működik, mert egyrészt az útpálya süllyedése nem állt meg, másrészt pedig a csatornák elnyelőképessége sem tűnik kielégítőnek. Ezért egy-egy komolyabb, vagy kevésbé komoly, de hosszan tartó esőzés után a sima kis személyautók is eléggé, de a nagyobb járművek embermagasságban csapják fel a mocskos vizet (1. kép (nyilván :D)). 

Látszik is, honnan állva fényképeztem: a képen nem látszó vasúti töltés mellett voltam kénytelen gyalogolni, a puha, süppedős földben, ahová már nem értek el ezek a mini tsunamik. De amint az ember átkelt a zebrán (amely előtt egyébként meg a járda van annyira megsüllyedve, hogy valóságos tó alakul ki, így várakozni megintcsak a vasúti töltés mellett állva lehet), nem szűnik meg a probléma. A buszmegállóban ugyanis az útpálya pedig ki van nyomvájúsodva (2. kép, a viakoloros borítást megszűntették valamiért pár éve), ez pedig pont az a buszsáv, ahol a taxisok hátulsó pár előre fuss-t szoktak játszani (erről majd egy külön posztban), így nem egyszer van az, hogy 40-50-es sebességgel hajtanak be a tócsába, ezzel ismét embermagasságban terítve be mindenkit, aki a buszmegállóban áll. És mint mondtam, ez már hosszú évek óta így van, de a legutóbbi eset után egyszerűen nem fogok erre sétálni esőben, hanem leszállok a vasútállomásnál, és inkább gyaloglok öt percet. Mert ennél jobban kevés helyen érzem magam megalázva, mint proli gyalogos.

Biztonságos környékek

Ma kora reggel egy hajléktalan, aki a napját a közeli szelektív hulladéktárolóknál szokta kezdeni (üveget, aludobozt, ilyesmit gyűjt biztos) halálra vált arccal ment be a szomszédos közértbe, hogy két levágott lábat talált a kukák körüli szemét közt. A boltos először természetesen nem hitt neki, de amikor kiderült, hogy nem viccel, hívták a rendőrséget. A szemeteseknek is úgy kellett mondani, hogy el ne mozdítsák a szelektív tartályt, amikor jöttek volna üríteni. Ezt mesélte legalábbis nekem az egyik eladó abban a közértben, ahová már ezerszer mentem be, hiszen pár percre lakunk tőle. Lőrincnek ez a része olyan tipikus mindenki ismer mindenkit környék. Ezért is kavarják fel a közhangulatot az ilyen események.
A boltos, akivel máskor recepteket szoktam cserélni, most könnyes szemmel mondta, hogy már nem tudja, mivé lett ez a világ, már sehol nincs biztonságban. És valóban egyszerű lenne ebbe a következtetésbe ugrani, de ha belegondolunk, nincs olyan, hogy biztonságos környék. Persze, a statisztikák hosszútávon mutathatnak jól egyik-másik kerület, vagy kerületrész esetében, de elmebetegek, bűnözők, elfuserált értékítéletű emberek bárhol lehetnek.
A helyszínelő, amikor a közértben járt, az eladóknak mondta, hogy már majd' két napja talpon van, és ez még nem is az utolsó bűnügyi helyszíne (egyedül van a teljes körzetre). És azzal én sem vitatkozom, hogy a világ exponenciális ütembe válik egyre ijesztőbb és ijesztőbb hellyé. De sajnos be kell látni, hogy egy ilyen eseménytől nem lesz varázsütésre veszélyesebb egy környék. Nyilván kellemetlen belegondolni, hogy nap mint nap elsétáltam, és el is fogok sétálni az adott bűntény helyszíne mellett, de ez a kerületrész a szememben ugyanolyan marad. Nyilván vannak olyan környékek, ahol ez gyakoribb, és azokról ki is lehet jelenteni, hogy veszélyesek, de még a legbiztonságosabb élőhelyeken is előfordul az ilyesmi.
A helyszínen egyébként (nem a legelőnyösebb szögből készült, de a lesifotón is látszik) öt járőrautó (ebből kettő a szomszédos kis utcát zárta le), egy nyomozói autó, és a helyszínelők furgonja állt. A szelektív tartályok kb. 10 méteres körzete volt elkerítve bójákkal, szalaggal, és sok egyenruhás sürgött-forgott. Amit elvileg találtak: a tartályokat körülvevő szemét közt két levágott női láb, és emellé belsőszervek. De az esti híradóra majd biztos többet tudunk.

Bringával a 18-ban

Mivel a legutóbbi már meg sem tudom számolni hány bejegyzés elég mélyenszántó volt, legyen szó most valami könnyed, nyári témáról!
A szomszédainkkal (hálisten) jó kapcsolatot ápolunk, így van ez azzal a mellettünk lakó családdal is, amelyből az idősebbik (velem egyidős) lánnyal azóta jó barátságban vagyok, mióta ideköltöztünk. Ma, amikor összefutottunk a kerítésnél, felvetettem, hogy menjünk el bringázni, mostanság úgyis túl ritkán veszem elő a drótlovat. Ebéd után nekivágtunk hát a nagy ismeretlennek. Viszonylag hamar elértünk oda, ahová anyuval eddig csak a kutyát sétáltatva mentünk, ahol is arra fordítottuk a kormányt, amerre még soha nem jártam. Így történt, hogy a szűk földutakon kalandozva kilyukadtunk egy olyan településre, ahol kis formátumú, fehér alapon kék utcatáblák voltak. Feltételeztem, hogy Vecsés, de egy csatornafedél hamarjában tájékoztatott róla, hogy az bizony Gyál. Aztán láttuk azt is, ahol Gyál és Budapest találkozik. Vicces volt, ahogy a Budapest vége, és a Gyál kezdete tábla egyazon oszlopon volt, mellette pedig a kerítésen balra a gyáli kis utcatábla, jobbra pedig a nagy budapesti. Ezen gondolkodom ilyenkor, hogy van egy csapat várostervező építész, akik a városházán meghatározzák az utcákat, elnevezik, kiszabják, hová hány db utcatáblát kell kivinni, aztán ezeket legyártják, berakják egy közteres furgonba, és az elmélet testet ölt: kiviszik a földútra, a városhatárra, és odatűzik egy villanyoszlopra. Vicces.
Aztán egy sor bolyongás után (amely alatt végig nem tudtam, hol vagyunk) kilyukadtunk arra az útra, amelyet felismertem, mert azon szoktunk kocsival menni az Auchanba. Onnan bementünk az alacskai kiserdőbe, ahol üldögéltünk kicsit egy tisztáson. Örömmel állapítottam meg, hogy az is a 18. kerület gondozásába tartozik.
Végül hazafelé lefényképeztem azt a közkutat, amelyre még odafelé figyeltem fel: frissen volt festve. Ha a háztulajdonos volt, akinek a háza előtt áll, akkor vissza az egész, de hogyha a Vízművek, akkor ezek szerint még törődnek a közkutakkal. Meglepődnék, mert (ahogy már korábban írtam) amióta itt lakunk, ezeket inkább felszámolják, mint gondoznák, hiszen ez a rendszer egy régebbi világ maradványa, amikor még nem települtek mellé virágárusok, csak azért, hogy ingyen vizet nyerhessenek belőle.
Mindig, amikor ismeretlen helyeket fedezek fel, elképedek, hogy az ember mennyire azt hiszi, hogy ismeri a környezetét, és mennyire téved. 13 éve lakom itt, és még mindig van utca, amelybe a lábam soha be nem tettem. De ezért nem költöznék vissza semmi pénzért a belvárosba. Itt lehet kalandozni, mert ez a "város vidékje".

Legális graffiti?

Hőzöngésnek tűnhet, mert "amióta világ a világ (pontosabban amióta feltalálták a festékszórót), így csinálják", de bennem akkor is felmerült a kérdés: nem lehetne ezt kevésbé barbár módon? A városüzemeltetés elvárja a város polgáraitól, hogy óvják műtárgyait, közterületeit. De milyen alapon, ha őket sem érdekli ezek esztétikája?

Hogy konkretizáljuk a dolgot: a geodéziai mérések jelöléseire gondolok. Amikor ilyesmi mérést végeznek, bevett gyakorlat, hogy a kiemelt/fontos/nemtudomnemértekhozzá pontokat az aszfaltba fúrt csavarral és/vagy rikító színű festékszóróval bekarikázzák, és számmal jelölik. Eddig csak a belvárosban találkoztam ilyesmivel, viszont pár hónapja gombamód megszaporodtak a neonpink számok Lőrinc útjain, járdáin is. Ellenérvként felmerülhetne, hogy ezek idővel lekopó festékek, de még ha azok is, úgy tűnik, nem minden felületről. A reptéri út mentén a járdán (2. kép) van egy jelölés, amely legalább 10 éve ott van már.

Egyszerű téma, nem is igazán ragoznám tovább, csak már régóta meg akartam írni ezt a posztot, és a képeket is megcsináltam hozzá. Ti mit gondoltok, jó ez a módszer?

Hülyegyerek

Vannak-e Önnek erkölcsi normái? Van-e szociális érzéke? Tekintettel tud-e lenni bárki másra saját magán kívül? Nem? Tartozik-e Ön bandába? Szükségesnek érzi-e Ön, hogy rajságát a lehető legexhibicionistább módon tudassa a húsz méter sugarú környezetével? Ha igen, gratulálunk, Ön egy hülyegyerek.
Már régóta tervezgettem egy ilyen postot, de a mai barcikai kutyázás megadta a végső lökést. Általában a fiatalság körében látni, hogy a színvonal (mind szellemi, mind társadalmi) exponenciálisan megy lefelé. Lehet, úgy hangzom, mint egy Vietnámot megjárt veterán, de nincs "bezzeg az én időmben", mert ez az én időm.
Amiért eredetileg írni akartam, az az, hogy a közelmúltban megjelent két.... "banda" a környéken, mindkettő neve egy-egy három betűs rövidítés, és az a legjobb szórakozásuk, hogy megtaggelik a különböző közüzemi műtárgyakat (buszmegálló, zajvédőfal, stb.), majd kihúzzák a másik bandáét. Attól eltekintve, hogy lassan elfogy a hely, elég egy maroknyi ilyen gyökér, és két alkoholos filc, hogy egy egyébként élhető, és szép városrészt a legutolsó gettóra emlékeztetővé tegyenek. És az ilyen fel tud húzni. A deviáns, jogtalan cselekvés. Az ilyen, társadalmi érzék nélküli embereket kéne szegregálni, nem azt, aki nem érdemli meg. Azt, aki nem való a társadalomba, a társadalom lökje ki magából! Csak az a gond, azért nem jutunk sehová, mert a társadalom erre tendál.
Ma a Barcikán kinn volt egy csapat fiatal, két idősebb, a többi meg fiatalabb gyökértanonc. Akiknek az a legjobb szórakozása, hogy ásványvizes palackot vagdos földhöz, amerikai focival rúgja le a fák lombját, torka szakadtából üvölt (már, amikor épp nem böfög), vagy letépi a másikat a bringáról, az... egyszerűen szomorú. És ezért vannak, és voltak is mindig ambivalens érzéseim a Barcika térrel kapcsolatban: amikor üres/kulturált emberek veszik birtokba, nagyon idilli tud lenni. De elég egy csapat majom, hogy ez egy csapásra megváltozzon. Karafiáth Orsolya írta a mai Metróban, hogy a magyarok szégyellik szeretni a köztereiket. Szerintem lehet, hogy csak elment tőle a kedvük.

A Mi járatunk

Mindenki életében vannak fogódzók, olyan dolgok, amelyek az állandóságot képviselik számára, amelyek hatására biztonságban, otthon érzi magát. Nekem (és lehet, naívan gondolom, de szerintem még sok ganztelepinek-ganzkertvárosinak) ilyen a "gyorsbusz", a 193E járat. 1998 óta járok vele, amióta itt lakom Lőrincen. Akkor még piros 193-as volt, aztán jött "a" paraméterkönyv, és mindent átvariált. Feketébb testvére, a sima 193-as pl. el is tűnt, egy egész járatcsalád jött a helyére, de ez egy másik sztori.
A 193-ashoz nagyon sok dolgot köthetek már: ott jöttem rá először, hogy a sofőrök is emberek, és anyu össze is haverkodott kettővel, a "22-90-essel" (ez még a buszok átrendszámozása előtt volt, és az volt mindig az ő busza), illetve a "rendes sráccal". Ezen a járaton elegyedtem szóba először én magam is sofőrrel: a bajszos, 40 körüli férfival, aki még egy fényképet is adott még a kamionos időkből (a képen egy hóláncos Hungarocamion látható a fehér pusztában). Ő később visszatért a kamionozáshoz egy holland cégnél. Ezt onnan tudom, hogy kb. egy évvel az eltűnése után összefutottunk az okmányirodában, amikor az első személyimet váltottam ki.
Mivel a 193-as egy külvárosi gyorsjárat, reggel 3 busz közlekedik (20 percenként), délután pedig 2 (félóránként), ezért is szoktam mondogatni azoknak azt a régi dakota közmondást, akik nem értik, hogy miért sietek: Félóránként járó busszal nem szórakozunk. Szóval visszatérve a gondolathoz: mivel csak max. 3 sofőr kell a vonalra, általában állandóakat tesznek rá. Egész hosszú időszakon át volt egy megszokott páros: Béci, és Laci, mindkettőjükkel jóba lettem, itt kezdtem magam beásni a cég működésébe, itt hallottam először bennfentes dolgokról. Aztán mindketten elmentek másik vonalra, de a jelenlegi gárdából is van már haver.
Mint már említettem, a 193-as családias járat. A végállomása egy csendes utcában van, onnan indul visszafelé ugyanazon az útvonalon. Megvan a megszokott utazóközönség, lehet tudni, milyen arcokra kell számítani a 6:52-esen, a 7:12-esen, és így tovább. És akkor érzem igazán úgy, hogy egy eldugott falu volánjáratán tartok a főváros felé, amikor a végállomásról elindulva a kertek alatt a buszról látni, hogy egy néni seprűvel terelgeti a legelésző tikokat az út mentén.
"A lány a buszról" sem maradhatott el: évekig utaztam együtt egy kék szemű lánnyal, akit aztán egyszer megszólítottam, amikor mellém szállt fel a metróra. Azóta barátok lettünk.
2009 nyarán elkezdtek alacsonypadlós buszokat járatni a vonalon. Eleinte vonakodtam tőle: vidéki járat hangulatához magaspadlós busz dukál. Most nem mondom, hogy már szeretem, inkább csak megszoktam. Ez tehát a mi gyorsjáratunk, a 193-as, amelyről még - az egyetemről kevesen tudják - még regényt is írtam.

Meggyligeti kutyakör

Amióta kutyánk van, tényleg megváltozott az élet itt, Meggyligeten. Zira első igazi (és azóta is legkedvesebb) játszótársával, Prézlivel (a képen Zira alatt) kezdtünk kijárni a közeli játszóteres parkba, a Barcika térre. Sokáig csak ketten voltak kutyák, aztán megismerkedtünk Vilivel, a rotveiler-farkaskutya keverékkel. Aztán amikor a kutyások épp a tér felé sétáltak, és látták, hogy pár eb játszadozik ott, volt, aki odajött kíváncsiskodni. Mára kialakult "a banda", akik fél hétkor nem híradót néznek, hanem kijönnek a Barcikára kutyázni. A csapat tagjai: tőlünk Zira, Prézli Kláriéktól, Vili, akit a menhelyről Tündiék mentettek meg, Dóri hűséges szárnysegédje, Zsömi, és a mamapicikedvence, a selyemfiú Bogyó. Gyakoriak még a vendégszereplők, akik vagy csak egyszer tévednek oda, vagy időről időre, mint például Szuzi, a félős kutya.
Eleve imádom a tavaszt, a természet reneszánsza mindig lenyűgöz, de az is csodálatos, ahogy az utcák, a terek, a parkok újra megtelnek élettel itt, Meggyligeten. Görkorizó lányok, amerikaifocizó fiúk, motoron guruló picik. Mindenki csak a rosszra koncentrál, olyan is biztos van, aki csak aludni jár haza a Parkvárosba, de ha felemelnék a fejüket, és körülnéznének, látnák, milyen szép helyen laknak. Ahol az emberi értékek még érnek valamit, ahol zöldell a környezet, biztonságos, családias a hangulat. Én itt vagyok otthon, és nem csak azért, mert papucsban is kislattyoghatok a Barcikára, köszönök a szőlőt gondozó Józsibának, ismerem a boltosokat, hanem mert 13 év emlékei kötnek ide.

Élet Parkvárosban

Amióta kiskutyánk van, nagyon sok minden megváltozott. Előtte főleg egy pár kerékkel alattam fedeztem fel a kerületet, ha éppen úgy tartotta kedvem, vagy, ha éppen fagyiskocsit vadásztam (ami, meg kell jegyezni, elég élvezetes extrémsport :D). Viszont miután családunk része lett a Zira hívókóddal rendelkező állat, minden hétvégén reggel anyuval együtt visszük el sétálni. Az ilyen séták közben fedeztünk fel rengeteg dolgot: azt, hogy a nyugdíjasotthon építése a logisztikai park mögött régesrég félbemaradt, és ott áll elhagyatva az egész komplexum, azt is, hogy az otthon mellett van egy sekély bányató, azt, hogy a volt laktanya mögött két jó nagy mező is van, és még sok érdekes dolgot. De talán a legáltalánosabb tapasztalat, amelyet levontam ezekből, hogy az ember sosem hiheti azt, hogy eléggé ismeri a környezetét. 12 éve élek a Ganztelepen (amelyet egyszer át fogok neveztetni Meggyligetté, ha addig élek is), de az utóbbi egy évben jobban kinyílt előttem, mint valaha. Most már tudom, hová kell kitekernem, ha egyedül akarok lenni. :) Most legutóbb szombaton a Ganzkertvárosba vittük át a kutyát, ahol meglátogattuk a Kandó suli előtti szánkódombot is. Az a környék is újdonság volt számomra, legutoljára kb 13 évesen járhattam arra. A játszótér, és a park eszközeit szép újakra cserélték, és még olyasmit is installáltak, amire példát még külföldön sem láttam (ettől persze biztos vagyok benne, hogy van): szabadtéri konditerem. Aztán a napi extrém sem maradhatott el: az egyik kertbe bepillantva egy óriás monster truck-ot láttunk a ház mellé állítva, kb teljes magasságban. :D Meg egy falból kiálló Mercedes kisbusz-orr is volt a szomszéd ház falán, úgy látszik, ez egy ilyen környék. Ami érdekes még, az a közkutak kérdése. Az egész rendszer (szerintem) a régi jóléti rendszer csökevénye. Amikor Lőrincre költöztünk, a Semmelweis utcában két közkút is volt, mára mindkettőt eltűntették. A jeges utcában is volt egy, ha jól emlékszem, már az sincs ott. Viszont a Duna utca felé kóborolva van utca, amelyiknek majd' minden második sarkán van. Az üllői mentén van a kedvencem, amelyik félig el van temetve, és kb. csak a feje látszik ki szegénynek. Az a csodálatos még ezekben a kutakban, hogy télen is üzemelnek. Egyik téli sétánk almalmával mindegyiket végigpróbáltam, és mindegyik hörgött. A vizet már nem engedtem ki belőlük, nehogy ezért menjenek tönkre. Most szombaton mindenesetre jól jött a kutya lehűtésénél.