Kalandozás az amerikai quisine világában

Legalábbis ha azt nézzük, hogy vicces feliratú kötényben forgattam sütőlapáttal a hamburgerbe való húspogácsákat. De ne szaladjunk ennyire előre! Ha sütésről van szó, általában húsételekkel szoktam kísérletezni, ahogy tettem ezt még a nyár közepén a svéd húsgolyóval is. Akkor nem voltam elégedett az eredménnyel: csak a krumplipüré lett tökéletes, a húsgolyó íztelen volt, a barnamártás pedig túlontúl olajos. Nemrég viszont vettem a Lidlben hamburgerbucit, ezzel is motiválva magam a húspogácsa kipróbálására. Megnéztem pár receptet a neten (konkrétan ezt, ezt, és ezt), és összeturmixoltam a saját kombinációmat.

A recept:

Hozzávalók:

• 500g darált hús (esetemben sertés)
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 tojás
• zsemlemorzsa
• só
• bors
• szójaszósz
• mustár
• tej
• edámi sajt

Elkészítés:

Fogjuk a kiolvasztott darált hús, és az apróra felvágott fokhagymagerezdeket elkeverjük benne. Ezt a masszát újra átdaráljuk, a receptek tanúsága alapján ez azért kell, hogy finomabb, homogénebb legyen a húspogácsa, és a zsírdarabok is egyenletesebben oszoljanak el. Viszont ne daráljuk át túl sokszor (nem, mintha egyszer átdarálni nem lett volna elég tortúra), mert ha a zsír teljesen szétoszlik benne, kevésbé lesz szaftos sütés után. Plusz a durvább részek is kikerülnek a húsból. Ha megvan az átdarált masszánk, adjuk hozzá a sót, borsot (ezt erősen szemre, ha mértéket kéne mondanom, 2 teáskanál só, 1 teáskanál bors, 2 teáskanál mustár, egy teásnanál szójaszósz, 2 teáskanál tej, és annyi zsemlemorzsa, hogy az egész ne essen szét, de ne is legyen túl sűrű.
Ez a valóságban nálam úgy nézett ki, hogy hozzáadtam az eredeti elképzelés szerint a sót, borsot, fokhagymát, szójaszószt, és két tojás sárgáját. Túl sűrűnek, és ragacsosnak találtam, úgyhogy hozzáadtam a fehérjéket is. Okos módon nem finoman, apránként, hanem belezúdítva az egész bögrét. Ettől az addig sűrű keverék hirtelen sikamlós kis darabkákra esett szét, és azt hittem, kidobtam az ablakon fél kiló húst. Improvizálva adtam hozzá zsemlemorzsát, és varázsütésre megint kezelhető lett. Löttyintettem rá egy kis tejet is, hogy lazább legyen, és hozzáadtam a mustárt, gondoltam, miért ne.
Ha megvan a húskeverék, tegyünk sütőpapírt egy tányérra, és tegyünk golflabda méretű golyókat egymás mellé (átlag tányérba kettő fér el). Tegyünk a tetejükre egy másik réteg sütőpapírt, és lapítsuk szét a golyókat 1 cm-nél nem vastagabb korongokra. Ha a sajttal töltött verziót csináljuk, akkor lehet kicsit vékonyabbra, mert a két pogácsa vastagsága összeadódik. Csak a sajt ne látszódjon át, mert akkor sütés közben könnyen elfolyik! Ekkora adagból 7 dupla húspogácsa jött ki, tehát hagyományosan 14-re elég. Ez bőven sok, azért voltam kénytelen kétszeres adagból sütni, mert ennyi hús lett kiolvasztva. :D Ha jól kilapítgattuk, és megtöltöttük a pogácsákat, tegyük a fagyasztóba pár órára, hogy megkeményedjen, és könnyebben legyen kezelhető sütéskor. Ha már elég dermedtek, öntsünk annyi olajat egy serpenyőbe, hogy kicsorduljon belőle... :D Na jó, nem, annyit, amennyit palacsintasütéshez szoktunk (vagy semennyit, én elsőre nem voltam ilyen bátor). Egyszerre két húspogi vígan süthető, szorgosan fordítgatva, mindkét oldalukat barnára pirítva. A sajt nálam csak egyből kezdett folyni, de abból is a végén, tehát a technológia jól működik. Miután kész vannak a pogácsák, mindenki saját ízlése szerint összerakhatja velük a saját burgerét. Az én jól bevált, egyszerű összeállításom: buci, majonéz, húspogi, sajt (ezesetben nem, mert az eleve a húspogiban van), paradicsom, saláta, majonéz, buci.
A hús pont olyan lett, amilyennek a svéd húsgolyót szerettem volna még nyár közepén. Laza, fűszeres, és szaftos. És az egyik recept szerint nem is kell azonnal felhasználni, lefagyasztva akár években mérhető ideig is eláll.

Jó étvágyat! :)

Progress report a Kökiről 2.

Szépen is néznénk ki, ha nem írnék erről a mérföldkőről. Átadták ugyanis az új buszpályaudvart (igaz, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy félkész állapotban). Vége a határ úti nyomorgásnak, vicces módon az agyontájékoztatásnak viszont nem. Eddig a metrónak meg kellett várnia a Határ úton nyitott ajtókkal, amíg az állomási bemondó ismertette a helyzetet magyarul, és angolul is. Ezalatt legalább a sofőrök tudtak cserélni. Most viszont, az átadás óta a metró a Pöttyös utcánál (ahol csúcsidőben is egy labilis feketelyuk van épp keletkezőben, olyan kevesen vannak) álldogál fél percet, és akkor még keveset mondtam. Először magyarul, majd tört angollal mondja el a pre-recorded hölgy a tudnivalókat, ez ekkor még a szerelvény hangosbeszélőjén történik. Mindez azért, hogy a Határ útra érve kb. ugyanezt meghallgathassuk, csak az állomási bemondón. Egy perc tisztán hozzáadva a menetidőhöz. No mindegy, mondhatnám, hogy fölösleges az ekkora mértékű redundancia az utastájékoztatásban (a rikító táblákkal, rikító mellényesekkel együtt), mert az átlag budapesti nem hülye, pedig deigen. :D Tök mindegy, hogy ki van írva a villamosra, hogy PRÓBAJÁRAT, mindenki az ajtóhoz áll, és hőbörög, amikor nem nyílik, tök mindegy, hogy az állomásügyeletes ötször elismétli, hogy a metró csak áthalad, mindenki néz utána, amikor elment. Szóval igen, szükséges az ilyesfajta gerillatájékoztatás.
Na de akkor talán beszéljünk a Kökiről is. Ismét említeném, hogy az egész kóceráj még erősen építés alatt áll. Olyannyira, hogy az első reggelen a nagy tömeg alig fért el a jelentősen leszűkített metróperonon, ezért a szerelvények csak be-és kicsorogni tudtak az állomásról. A teljes lezárás alatt eltelt időhöz képest mind a régi, mind az új peron elképesztően keveset fejlődött. A tetőszerkezet megépült, el kell ismerni, de az is borzalmasan nyers. Burkolatlan csövek, vezetékek, lyukacsos fém egységelemen függnek a lámpák. Egy szóval van még mit csiszolni, fiúk! A peron közepéről felemelkedő lépcső működik, azon fellépcsőzve jut az utas az új üvegalagútba, amely a Gyorsforgalmi fölött ível át. A felüljáró szintre érkezve (ahol a jegykezelő gépek vannak) nagyon kaotikus, és ronda színvilágú peronzár, és vakvezető sávokat helyeztek el. Ezen (több értelemben is) túllépve a leendő pláza felé találjuk magunkat gyalogolni, ahol egész máig be is lehetett látni az üvegajtón, és el lehetett gondolkodni: te jó ég, hogy lesz ebből 10 nap múlva pláza. De úgy látszik, ezt a gondolatot az építtető is meghallotta, így ma már el volt függönyözve, továbbá egy smasszer is gátolja a túlbuzgó vásárlókat. Maga az épület árkádjai alatt elrendezett buszpályaudvar lineáris felépítésű, elég tágas, és elég szervezett. De ez sincs kész: tegnap például a központi padcsoportok sablonjain üldögélt a megfáradt nép, de például a teljes egység burkolatául szolgáló Viakolor térkövön is látszik egy első, elhibázott (?) sávfelfestés nyoma, melyet szürkével lefestettek. Megjegyzés: nem kevés munka lehetett egy ekkora területet leburkolni térkővel. A Köki népe megszokta, hogy megy, mint a birka, így már előre látom a közel-gázolásokat, mert bár hiába vannak felfestve gyalogos átkelők (képünkön), mindenki fog rohangálni mindenhol pár hét múlva. A busztárolók 45°-os parkolóhelyeiről a csuklós buszok kicsit nehézkesen állnak ki, de ami még érdekesebb, hogy az utasperonokon mindenhol biztonsági sáv húzódik, egy olyan fogalom, amellyel buszközlekedés kapcsán még soha, sehol nem találkoztam. Leendő közúti mérnökként mondom: szerintem túlbiztosítás, és amúgy sem fogja senki betartani. A pályaudvar anyagai egyébként elég egyszerűek, de igényesek is: a pláza falát műtégla borítja, a beton oszlopok, és födémek vajszínűre vannak festve, és esküszöm, még a buszok is szebbek az új környezetben A járatok is jól ki vannak táblázva ideiglenes matricákkal (aranyos, ahogy a matricára magára is rá van írva: "Ideiglenes felirat! Cserélni szükséges!"), viszont csak az adott kocsiállásoknál, összefoglaló direktórium még nem fogadja a lépcsőről érkező utasokat. A sofőrök viszont egy modern, kornak megfelelő tartózkodót használhatnak, amely a pláza épületében került kialakításra, és pont a 193-as megállója mögött van. Belső forrásom szerint zuhanyzó is van (egyelőre zárva), és plazmatévét is kapnak a sofőrök. De mindent nem fogok tudni leírni, képes beszámolóért látogassatok el a Facebook oldalra, azon belül is az Eközben a Városban című képalbumba!

Az Algebra tanszék műtárgyai a megújuló kampuszon

A kampusz épül, szépül (?), ezt minden félbevágott plankton észrevette már. A felújítás főleg új parkolóhelyek kialakítását eredményezte, amely azon problémának kíván véget vetni, hogy kétszer annyi behajtási engedély van kiadva, mint ahány parkolóhely létezik fizikai valójában. Az új parkolókat szépen sikerült integrálni a kampusz környezetébe, de nem csak az autósok örülhetnek: a kampuszt a diákok számára is igyekeznek otthonosabbá tenni, ahogy történt ez az St épület előtti padok lerakásánál is. Az St nagy szinte mindig van óra, így az óraközi szünetekben a sok levegőzni vágyó hallgató eddig csak álldogállni tudott. Most viszont a 7 újonnan lerakott padon már 21-en is helyet tudnak foglalni. De ezek a padok nem csak ezért különlegesek. Még a felületes szemlélőnek is rögtön feltűnik valami furcsa a padok elrendezésében. Rossz nyelvek szerint oda lettek lefúrva, ahová estek, amikor lerúgdosták azokat a teherautóról, de igazából más áll a dolog mögött. Az Algebra tanszéket érte az a megtiszteltetés, hogy műtárgyat kapott a kampuszon. Mivel foglalkozási területüknek kevés kézzel fogható relikviája van (nem úgy, mint például a Vasúti Járművek Tanszék váltója), így eddig az egyetemkertben nyomát sem lehetett látni a H épületben honos tanszéknek, most azonban büszkén tudhatják magukénak ezt a padsort, amely a random eloszlásnak állít műemléket. A padok elhelyezése ugyanis valóban nélkülöz bármiféle logikát, ergonómiát, vagy akár koncepciót. Hiszen pont ez a random eloszlás lényege! A tanszék azonban szerencsére limitálta a padok elhelyezését egy kb. ötször harminc méteres sávra, és egymástól való távolságukat is minimálta (lásd az első két padot), különben oldalukra állítva, az St épület falán, sőt, még egymást áthatva is előfordulnának az ülőalkalmatosságok.

Requiem egy diplomáért (3. rész: Kapaszkodj az életedért!)

Pénteken kiment a bokám. Már rá tudok állni, de még sántítok. Ezért úgy döntöttem, itthon maradok, hosszú távon inkább legyen egészséges bokám, mint hogy bemenjek két nem túl fontos órára. Tudtam, hogy a BME-n nem lehet hibázni, de akárhogy gondoltam végig, nem volt semmi olyan, ami miatt be kellett volna mennem. Tévedtem, ugyanis napközben egy évfolyamtársam tudtomra hozta, hogy laborom lett volna, most kéredzkedhetek be egy másik alkalomra, vagy mehetek pótmérésre. De ugyanez a helyzet bizonyos gyakorlatokkal, és akkor a ZH-król még nem is beszéltem. Az egyetem időbeosztása annyira ki van centizve, hogy jóformán soha nem lehet hiányozni. Pontosabban lehet, de úgyis következménye lesz. Ez a rendszer nagyon sunyi: azt sugallja az ember felé, hogy szabadon dönt, szabadon gazdálkodik, de ha csak egyszer is hibázik, nehezen mászik ki a gödörből. Gondolok itt például a "csak az egyik zh pótolható" szabályra. De ha ne adja Isten épp a zh-kor betegedik meg az ember, azt is egy rémálom pótolni.
Amióta ide járok, használom ezt a hasonlatot: műegyetemistának lenni olyan, mint egy TGV oldalán csüngeni. Az ember kapaszkodik teljes erejével, de közben a menetszéltől lassan csúszik hátrább, és hátrább. Ha véletlen rossz helyre fog, hátrébb lódul, és már nem tud visszakapaszkodni. És ha már nem bírja tovább, elengedi, és a töltésre zuhan. És ottmarad. És senkit nem fog érdekelni. És ez az, ami bosszant, ami stresszel, és amitől még egy menopauzától szenvedő nőnek is stabilabb az érzelmi állapota. Mert a rendszer nem úgy működik, ahogy kéne. Megjegyzés: a blogfejlécben nem véletlen vágom mindig ezt az arckifejezést. Ez nem egy "direkt kretén" grimasz, ahogy anyám mondta, hanem ez a blog teljes témáját adó helyzettel való viszonyomat fejezi ki: húzom a szám.
Nemrég fejeztem be Robin Cook A gyötrelem éve c. könyvét, amelyből teljesen azonosulni tudtam a gyakornoki évét töltő Dr. Peters-szel. Eszméletlen, hogy Cook ebben a 76-ban írt könyvben nagyjából szóról szóra ugyanazokat az alapvető problémákat fogalmazza meg az orvosképzéssel kapcsolatban, mint amelyeket én látok a mérnökképzésben ma. Az orvos ugyanúgy univerzális fogalom, mint a mérnök. Ugyanúgy, ahogy ha valaki rosszul van egy repülőn, csak az a lényeg, hogy orvos legyen a fedélzeten, mert az már tudja, mit kell csinálni, hisz a szakmán belül tud mindent, ugyanúgy a mérnök is tudjon megoldani bármiféle problémát. Jól példázza ezt a köznyelvi szóhasználat is: az egyik jelenleg futó Shell reklámban hallani a "mérnökeink kifejlesztették" frázist. Szóval emiatt tud a mérnökképzés olyan túlzó, és irracionális lenni, mint amilyen.

"Többről, sokkal többről van itt szó, mint hogy az embernek valamilyen haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgot kell elvégeznie. Harmadévtől kezdve az orvostanhallgató idejének mintegy a felét haszontalan és önkényesen kiagyalt dolgokra fordítja, amelyeket az az átlátszó magyarázat szentesít, miszerint mindez szükséges velejárója a medikusi, avagy gyakornoki létnek, az orvossá válásnak. Egy frászt! Ez az egész csak ködösítés, szívatás, egyfajta beavatási rítus az Amerikai Orvosok Szövetségébe. És a rendszer működik, uramisten, de mennyire, hogy működik! Az orvos legyen jól fésült, agymosott, gépies, politikailag konzervatív, és lehetőleg ne legyen más gondja, csak a pénz."

-írja Cook, és te jó ég, mennyire igaza van. A könyvben az értelmetlen mellékutakat a sebkampózás jelképezi: Peters doktor órákon át álldogál a műtőben, és semmi más feladata nincs, mint hogy a vége felé már görcsös kézzel tartsa a műtéti sebet széthúzó sebkampókat. Profitál belőle? Az ég világon semmit! Zsákutca, mellékvágány, baromság! Csak arra jó, hogy utána beavatottnak mondhassa magát. Az meg mellékes, hogy (ha maradunk az allegóriánál) bőrgyógyász szeretnék lenni, de állandóan sebkampózom, boncolok, ágytálazok. És mindez sehová nem vezet, csak hátráltat.

A Gyötrelem éve olvasható itt: http://www.scribd.com/doc/55139903/Robin-Cook-A-Gyotrelem-Eve