2012. november 10., szombat

Sonci konyhája: Gofri

Úgyis rég volt recept, meg aztán pont ma reggel kedveskedtem magamnak ezzel a pofonegyszerű, viszont annál ízletesebb finomsággal. Igaz, a receptnek van egy gyengepontja: gofrisütőt igényel. Én úgy tizenkettedik szülinapom óta rendelkezem eggyel, ettől függetlenül csak pár hónapja kezdtem én magam sütni vele (a Westendben található gofris hatására). Bár gondolom, nincs akkora borzasztó nagy különbség, ha egyszerűen egy olajozatlan serpenyőbe öntöm a tésztát, hiszen a sütő csak formát ad neki, a hőfolyamat kvázi ugyanaz. Egy másik gyengepontja is volt: cup-os és spoon-os mértékegységek voltak benne, amelyek mivel térfogatra szólnak, az anyag fajsűrűségének függvényében számolhatók csak át tömegre. De ma reggel mindent kimértem térfogatra, majd lemértem tömegre, szóval ezzel már nem lesz gondotok. Na, de térjünk a receptre:

Fahéjas gofri, félkómásan is süthető (kb 8 db jön ki belőle)

száraz hozzávalók:
  • kb. 300 g liszt
  • 3 g sütőpor
  • kb. 55 g porcukor
  • csipet só
  • 1 teáskanál fahéj
nedves hozzávalók:
  • 2 tojás
  • kb 1,25 bögre tej
  • kb 90 g olvadt vaj
  • 1 teáskanál vanília aroma

elkészítés:

- keverjük össze a szárazakat

- keverjük össze a nedveseket

- sűrű kavarás közben öntsük a nedvesbe a szárazat
(a tészta sűrűsége változtat liszttől függően, a ma reggeli adag például egyáltalán nem folyt, míg eddig rendszeresen merőkanállal szedtem a sütőbe)

- hagyjuk állni 5 percig

- süssük ki (gofrisütő hiányában akkor lehet próbálkozni a száraz serpenyős módszerrel is)

-feltétnek remek például a csokiszósz.

-om nom nom.

2012. november 8., csütörtök

Közlekedési kisokos: fordítás, követés

Történt veled valami izgalmas?
Igen, forgalmat számoltam a Kökin 4 órán keresztül, és ezalatt elég sok érdekességet figyeltem meg. Némiképp pech a BKV-nak, hogy pont a teljes üzemidőben, a teljes vonalat lefedő forgalomszámlálás napján jár rendellenesen a metró...
Miért, mi volt?
Reggel is harsogta már a hangszóró, de azóta a BKK honlapján is olvasható, hogy a hajnali pályavizsgálat során a Corvin-negyedtől a Klinikákhoz futó alagútszakaszon az egyik sínszálon egy hajszálrepedést találtak. Így 5 km/h-s lassújelzést helyeztek ki a szakaszra. Már ez is épp elég érdekesen hangzik, de még azon hogy meglepődtem, hogy a vonat dudált az alagútban mielőtt lassított volna, majd azelőtt is, hogy ismét gyorsított. Bőszen néztem ki az ablakon, hogy vajon mi szükség lehet hangjelzésre, benéztem a szellőző / tároló mellékjáratokba, nincsenek-e oda behúzódva pályamunkások, de sehol nem láttam senkit. Némiképp értetlenül álltam a dolog előtt, míg végül később a számoló váltótársam elmondta, hogy elférnek pályamunkások a vonat mellett, ha nekidőlnek a falnak (azért nem gondoltam, hogy ez lehetséges, mivel az az alagútszakasz mélyfúrt, tehát tübinges*. Szóval munkások dolgoztak a vonalon, amíg a metró közlekedett. Igen, ekkora volt a baj.
Oké, és mi köze ennek a mai témához?
Az, hogy egy ilyen esemény elég keményen belenyúl egy vonal precízen előírt menetrendjébe. Nem szoktunk belegondolni, de a metró is menetrend szerint közlekedik, csak éppen elég sűrűn. Egy ilyen lassújelzés pedig úgy összetorlasztja a vonatokat, illetve annyival megnövekedik a menetidő, hogy hagyományos üzemmel tarthatatlan volna akár csak az eredetihez közeli követési idő is. Ezért a mai nap folyamán a Kökin (és gondolom Újpesten is) átálltak gyors fordítású üzemre. Reggel a 4-6 villamoson pedig a járműpárosodás jelenségét figyelhettem meg, ez azt takarja, amikor egy vonalon egy jármű annyit késik, hogy utoléri az azt követő. Ilyenkor általában az történik, hogy az elsőre felpaszírozódik mindenki, míg a második üresen megy tovább. Ma reggel viszont a másodikként megálló villamos is kinyitotta az ajtajait (2. kép, nem is tudom, hogy fér el két Combino egy megállóban).
De mi az a fordítás?
 A fordítás a másik dolog, amelybe nem nagyon gondol bele az utca embere: hacsak egy vasútvonal nem körben (visszafordító vágányban, mint pl a Moszkván Széll Kálmánon) végződik, ott szükség van fordításra, ami azt a műveletsort takarja, amely alatt a jármű menetirányt vált. Ehhez szükség van: az aktuális vezetőállás megfelelő lezárására (járműve válogatja, ez hogyan történik), a jármű teljes hosszának legyaloglására, majd az új vezetőállás beüzemelésére. Ez egy 120 méter hosszú metrószerelvénynél jópár percet igénybe vehet. Ezt a folyamatot gyorsfordítás bevezetésével oldották meg, ami azt jelenti, hogy amikor megérkezik a szerelvény a Kökire, a hátsó vezetőállásba beül egy sofőr (a képen bár eléggé elmosódva, de ez látszik: a sofőr áll, a világos gallérja V alakja látszik). Miután a szerelvény továbbhalad, és megérkezik a kihúzóra**, az addig irányító sofőr lezárja az ő vezetőállását, az addig hátrafelé néző pedig az övét megnyitja, és (a helyes vágányút beállítása után) a szerelvény már indulhat is vissza a pályára. Ezzel a stratégiával is nagy volt a követési időköz reggel, délután viszont már szinte egymást érték a metrók.
Ennyi?
Nem, volt még valami furcsa. Az állomási ügyeletes a négy óra alatt számtalanszor szólt a biztonságiaknak a hangosbemondón keresztül, hogy át kell vizsgálni a metrószerelvényeket. De nem mindegyiket, hanem valami egész randomizált módon. Például egyszer volt, hogy minden harmadikat, de olyan is volt, hogy kettőt egymás után. Ezt már nem tudom összeegyeztetni a pályahibával. A biztonságiak az utasteret nézték át, nem a kocsiszekrényt, így nem hiszem, hogy valamelyik szerelvény elhagyott volna valamit, és azt nézték volna. Arra sem tudok gondolni, hogy valaki fennhagyott volna valamit valamelyik vonaton, mert bár az egyik biztonsági őr egyszer egy zacskónyi bevásárlást hozott ki az egyik kocsiból, az átvizsgálás utána is folytatódott. Ha valaki bombával fenyegetőzött volna, akkor minden kocsit átnéztek volna, nem csak ilyen random eloszlás szerint. Illetve volt egy szerelvény is, amely több percig is várt, mire lázas rádiós kommunikáció után végre megoldódott az, ami hátráltatta (erről videó a blog facebook oldalán) Szóval ezt a részt nem tudtam mire vélni.

*tübing (vagy angolul tubing, a tube=cső szóból): összerakva hengert képező vas elemek, ilyenekkel van kibélelve a metróalagút a mély fúrású szakaszokon, tehát a Nagyvárad tértől a Lehel térig).
**üzemi területnek minősülő peronos rész, ilyen van például a Nagyvárad tér és a Népliget közt is az alagútban, ugyanis régen csak eddig járt a metró

2012. november 5., hétfő

MOCSKOS a Köki

Finomkodásnak helye nincs, valóban szinte úszik a mocsokban a szinte pontosan egy éve átadott buszpályaudvar. Pedig az az érzésem, hogy ezt némi körültekintéssel, és bölcsebb anyagválasztással el lehetett volna kerülni.
Az ember olyan, amilyen, ehhez lehetett volna időnk hozzászokni az elmúlt párezer évben. Ha a buszon az üléssel szemben lábmagasságban egy térelválasztó rúd van, oda fel fogja tenni a lábát. Le se fessük azt az elemet, hanem borítsuk gumival, vagy hagyjuk krómozottan. Ha buszpályaudvart építünk, a falat vagy vonjuk be mosható anyaggal, vagy (az ég szerelmére), fessük sötétre. A Köki tervezői azonban láthatóan struccpolitikát folytatva idealizált emberekkel számoltak, azokra méreteztek, aztán csodálkoznak, hogy az új komplexum egy évesen már rusnyább, mint elődje, annak több évtizedével. Pedig ha építenek egy lépcsőt, aztán amellé egy buszmegállót, ahol emberek fognak várakozni... azok nekivetik hátukat a lépcsőnek, éééés... felteszik a lábuk a falra. Az eredmény az első képen látható. Aztán ott van az a borzalmasan odahevenyészett ülőcucc, amely a város legnagyobb hamutáljához van csatolva (mert abban a "virágládában" soha nem nőtt semmi!). Görbe, szerencsétlen, aszimetrikus, stílusidegen, túl széles, felének nincs is háttámlája. A viakolor (mert, hogy a teljes buszpályaudvar azzal van kirakva) tiszta olaj az első napok óta. Miért nem öntötték ki csikorgós parkolóházi betonnal? A kukák alatt fél éves ragadós folt, a világos szürke padlón és a lépcsőkön (színválasztás!!!) kiöntött italok nyoma, firkák a falon (megint visszavág a moshatatlanság). 
Nem is sorolom tovább, borzalmasan lehangoló lett a hely. És ez elég balga taktika a Köki Terminál részéről, ugyanis a pályaudvar fizikailag a komplexumuk része, mondhatni, annak előszobája. Ennyire ne érdekelné őket, hogy milyen borzalmas állapotba került? Lehetett olvasni a Bkv figyelőn arról is, hogy vita folyt, ki takarítsa a komplexumot: a Bkv, vagy a Terminál. Végül senki nem takarította, és lecsúszott mai állapotára. Mégpedig ha egy hely egyszer elzüllik, azt már szinte lehetetlen visszaemelni a tisztaságba.
 De nézzük a tágabb környezetet! A figyelő (azt hiszem) már erről is cikkezett: a parkosításról egyszerűen elfeledkeztek. A Sibrik úti felüljáró alatti részen például a padkák, a csatornafedelek már mind meg vannak emelve (egyértelműen odaképzelhető a domboldal köréjük), viszont friss földdel feltölteni és fűmaggal bevetni már elfelejtették.  De ugyanígy a gyorsforgalmit a pályaudvartól elválasztó szalagkorlát alatti részen is méteres gaz nő, mondjuk fagyalbokrok helyett. Az út másik felén, a metró felé pedig az építkezéskor kidöntött reklámtáblák még mindig ott rozsdásodnak. Mintha a Terminál felhúzta volna a plázát, és miután már dőlni kezdett a lé, elfeledkezett volna minden másról. Vagy pont, hogy nem dőlt a lé, és már nem engedhették meg maguknak ezt a luxust. Na de miért nem koppint az orrára a főváros? Hiszen felé vállalta ezeket a kötelezettségeket.

2012. november 3., szombat

Méretezés

Hopsz, a hosszúhétvége megzavarta a biológiai órám... Szóval a tegnapi posztot pótolva beszélek most kicsit a méretezésről. A mérnöki gyakorlat elég fontos része a méretezés, amikor megszabjuk, a szerkeszetnek milyen adottságokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy bizonyos, előre megállapított hatásokat/eseményeket kiálljon. Ez némely esetben nem nagy cucc, például egy kerékkulcsot méretezzük csavarásra, hajlításra, és kész. Viszont vannak olyan szerkezetek, amelyeknél már nem ilyen egyértelmű a dolog. 
Talán meglepő, de az egyetemi mosdókban gondolkodtam el ezen először, méghozzá a kézszárítók kapcsán. Aki BME-s, gondolom, tudja, hogy két fajta kézszárítót használnak az egyetemen: a turbinás, króm csöves Mediclinics Saniflow-t (1. kép), ami ér is valamit (ezért is örültünk, amikor a földszinti St férfi wc-ben lecserélték a gagyit ilyenre), meg az összes többit, ami nem. És ekkor gondolkodtam el rajta, hogy vajon miért elégedett meg például a B&K által forgalmazott nem tudom, milyen nevű másik készülék (talán Merida, 2. kép) a gépével, amikor annál sokkal jobbat is lehet gyártani. Vajon milyen fajlagos mutatószámot kell teljesítenie a gépnek ahhoz, hogy megfelelőnek minősüljön? Víz elpárolgási sebessége másodpercben / egységnyi szabványos felület? Esetleg valóban nedves kezekkel próbáztatják egész addig, amíg átlagosan 1 perc alatt meg nem szárítja mindenki mancsát?
De ez a gondolatmenet továbbvitt a wc kagylókra. Ez egy igazán tabu téma, ezért elég érdekes / visszataszító elképzelni, hogy ott is modellezni kell a kagyló használatát valamilyen szabványos anyaggal. A dolog érdekessége, hogy miután erre gondoltam, 9GAG-en megjelent egy kép, amely konkrétan ezt a folyamatot mutatja be: onnan kiderült, hogy valamiféle agyag képlékenységű pasztillákkal tesztelik a wc-t, annak kell tudni átmenni rajta. És valakinek ez a munkája. (Itt egy rövidke írás róla, de a toilet test-et google-ozva, és egy kis bátorságot gyűjtve kereshető még több anyag). De korábbi írásomban már a buszokra felszerelt vészjelzők pozíciója kapcsán is taglaltam, vajon milyen "egységsérültnek" kell tudnia még elérni a gombot.
Aztán ott vannak az automatizálás igazi hősei, az olyan gépsorok, amelyeknek rengeteg különféle dologgal kell megküzdeniük. Most megfordítom a gyakran használt hasonlatomat: a krumplimosó gépsor olyan, mint a közúti közlekedés: minden formára és méretre tervezni kell (a közutat is méretezni kell a friss jogsis tinire és a piacra járó nagymamára is). Mekkora mintát vizsgálnak krumpliból, hogy meghatározzák az átlag krumpli paramétereit, majd szórás, hiba alapján alkalmazzák a gépre? De hasonlóan sztochasztikus keretek közt kell működnie például a különböző hulladékválogató gépsoroknak, ott aztán tényleg minden van.
Ééés tulajdonképpen ki is lyukadtunk az ergonómia tudományterületére, hiszen emberből is pont annyi féle van, mint krumpliból (ha nem több). És évfolyamtársaim közül meglepően sokan "áltudománynak", meg "baromságnak" bélyegezve a tárgyat jöttek ki az óráról, én viszont egyenesen élveztem, és ez elszomorít, ugyanis a mérnök alapvetően alkot. Ha pedig alkot, és ráadásul emberek számára, kötelező jelleggel tudnia kell, milyen az ember, hogy lehet a leghasználhatóbb felületeket, szisztémákat kialakítani számára. Szóval igen, nagyon fontos a(z ilyen jellegű) méretezés, mert egy remek ötletből is lehet haszontalan lom, ha nem fordítunk rá kellő figyelmet.