Lovaskocsikra épült Budapest

Majdnem nem írtam három napon belül... de aztán mégis :D Már megint van négy-öt post ötlet a fejemben, és már megint megtartanám magamnak... De nem! Most akkor beszélek a város infrastruktúrájáról. Nevezetesen arról, hogy ezt a várost (mint a legtöbbet) arra építették, ami akkor volt: lovaskocsi, gyalogos közlekedés, és legföljebb omnibusz. Csoda, hogy az utcák olyan szélesek, mint amilyenek. Tudom, ez így durva egyszerűsítése egy város fejlődésének, de az alapok itt rejlenek. Aztán szépen megjelentek a motoros személykocsik, a villamosok, a buszok, és a város kinőtte magát. Ezért mondom mindenkinek, aki, miután megtudja, hogy közlekedésmérnök leszek, bíztat, hogy majd tegyek rendet. Piszkosul nehéz, ha az embernek meg van kötve a keze, ha adott az infrastruktúra. Eléggé Ádámtól, és Évától kezdtem a téma bevezetését, amely pedig nem más, mint a boltok áruellátása.
Minden reggel a Ferenc körúton szállok át a hármas metróról a négyes-hatosra. A megállóval szemben van egy CBA, és mellette még más boltok, az áruszállítók pedig mindig akkor pakolnak, amikor állok a megállóban, körülbelül 7:50-kor, tehát a reggeli csúcsban. Általában két teherautó rakodik, bár akkor reggel egy haramadik is épp akkor érkezett. Egy teherautó elfér teljes szélességében a parkolósávban, de a harmadik már belelóg a forgalomba. Aznap reggel még a szemetes is jött, és mivel a teherautóktól nem fért oda, a külső sávban állva végezte a szemétürítést.
És ekkor gondoltam arra, hogy nincs-e erre jobb megoldás. Régen például tehervillamosokról (Mukikról) töltötték fel a körúti boltokat a villamos üzemszünetében, hiszen akkor volt A körút, a város üzleti verőere, és ezzel nagyjából kifújt. Ma viszont már mindenhol vannak boltok, a teherautóknak mindenhová el kell jutnia. Akkor viszont nem lehetne ezt éjjel/hajnalban csinálni? Valószínűleg nem, mert az áruszállítókat nem érdekelné, hogy senki nem alszik, ugyanúgy csapkodnának. Maradna a rakodóterületek normális kialakítása, erre viszont nem igen van lehetőség a bevezetőben említett okok miatt. Adott infrastruktúra. Ezért inkább elnézőleg állaították meg a megállási, várakozási tilalmakat a KRESZ-ben, hiszen tudjuk, amíg folyamatos a rakodás, szinte bárhol meg lehet állni.

Meddig bírja az F2E?

Na, ideje felébredni a nyári álomból, habár az időjárás erre nem emlékeztet. Megpróbálok minden harmadik napon írni valamiről, mert állandóan úgy járok, hogy a post ötletek megragadnak a fejemben, de sosem kerülnek írott formába, mert vagy nincs hozzájuk kép, vagy nem tartom önálló bejegyzésre érdemesnek. Viszont ha a fejemben vezetem a blogot, abból a közönség vajmi keveset profitál, úgyhogy akármi van, gyakrabban fogok írni. Lejjebb adok a magas normáimból, nem kell minden bejegyzésnek irodalmi Nóbelre érdemesnek lennie... Ez a bejegyzés is egy olyan, amelyet már több, mint fél évvel ezelőtt akartam megírni. Témája a legutáltabb előadóterem, az F2E.
Ez a terem a fából faragott berendezése, és a befűthetetlenül, szürreálisan nagy belmagassága alapján is jól láthatóan az 1900-as évek elején épült (az F épülettömb az egyik legrégebbi része az egyetemnek). Az ergonómia tanszék sírva fakadna, ha egyszer látogatást tenne benne. Két nagy előadó van ebben a prehisztorikus tömbben, az F229, és az F2E. A két terem egymás tükörképe, tehát mindkettőbe három fordulónyi lépcsőn kell felmenni a sokadik emelet magasságába (ez már eleve kényelmetlen. Az is az, hogy ha egy egész évfolyam vár egy előadásra, a sor a lépcsőn áll egészen a földszintig). Az viszont különbség köztük, hogy mígy az F229-be építettek egy karzatot (ez az egyetlen karzatos előadója az egyetemnek tudtommal), és ekkor a berendezést is felújították minimális mértékben, addig az F2E belmagasságát meghagyták annak kb. 15 méteres valójában. Két oldalról hatalmas (és obszcénul hőhatékonytalan) ablaktáblák határolják, amelyeknek a fele életveszélyes, és (rudazattal) kinyithatatlan. A terem gépesítése kimerül az ablakok árnyékolóinak mozgathatóságában, a táblamozgatókban, illetve a tavaly felszerelt rekord méretű projektorban, és az ahhoz tartozó vászonban. A hangosítás működőképességéről nem tudok.
A padokat az 1930-as évek karót nyelt hangulatához tervezhették, mert akkor sem fér fel az ülőlapra az ember feneke, ha úgy ül, mint egy cövek. A padsorokat a katedrától elválasztó hullámrácsos kapuk pedig tárgyalótermet idéznek. A padló igénytelenül foltozott linóleumkockákból áll, a padok barna, és a fém részek há....ászöld színére csak fintorogni lehet, a sarokba támasztott régi tvállványok csak a port gyűjtik, az előző muzeális távkurblizós vászonhenger látványától pedig sírva lehet fakadni. Ebbe a miliőbe pedig remekül illeszkedik az a két demonstrációs tárgy, amelyet valószínűleg az elektromosság felfedezésekor hagytak ott: két hatalmas elektromotor alkatrész. Nem szállítják el, mert 1: leszakad a lépcsőház alatta, 2: ki a fenének kéne.
Azok alapján, amiket eddig írtam, a cím inkább az lehetne, hogy "Meddig bírja a hallgató az F2E-ben." Pedig a bejegyzés célja egyáltalán nem az előadó ócsárolása, ez egyszerűen csak jólesik. A cím arra utal, hogy az egész terem padlója remeg. Szabályosan remeg, akárhányszor elhalad egy csuklós busz az épület előtt a Budafoki úton. Annyira remeg, hogy a tea felszíne gyűrűződik a palackban. Nagy meglepetésemre amikor mástól kérdeztem, volt, hogy észre sem vette, de mégnagyobb meglepetésemre ez úgy tűnik, senkit nem aggaszt. Sem a tanárokat, sem az üzemeltetést. Nem vagyok statikus, és az előadó alatti szintek elrendezését sem ismerem, valószínűleg vannak tagoló falak, tehát nem a levegőben lóg az egész előadó padlója, de azt azért sejtem, hogy ilyen erősségű, és rendszerességű remegés semmilyen épületnek nem tesz jót. Főleg akkor, ha ebben az épületben még velociraptorok tanultak az átadásakor. Szóval meddig bírja az F2E? Mikor tűnik el egy egész évfolyam óra közben? Majd kiderül, ha megtörténik, mert biztos senki bele nem néz az ügybe addig.

Azon filózom... (4. rész: Bőség - mohóság)

Röviden: ringlót szedtem.

Hosszan: van hátul a kertben egy ringlófa, amelyre a törzsolvasók emlékezhetnek egy korábbi bejegyzésből. Ez a nem is túl nagy fa minden évben bőséges termést hoz nyár végén, idén egyenesen roskadt a sok ringló alatt. Amikor a mesekönyvekben a gyümölcstől roskadó fáról írnak, erre gondolnak.
Kitelepedtem a kislétrával, és a legnagyobb vájlinggal, és elkezdtem szedni. Eleinte a bőség zavarával küszködte nem tudtam koncepcióhoz tartani magam, mert akármerre néztem, a sok kis sárga bogyó mindenhonnan lógott, mindenhonnan szedni akartam. Aztán elkezdtem áganként végigmenni, ez jó módszernek bizonyult. Gyorsan telt a vájling, szorgosan hordtam be, és öntöttem át a gyümölcsösrekeszekbe. Kettő, négy, hat, nyolc vájling is volt már, a rekeszek pedig teltek. De amikor visszamentem a fához, és felnéztem rá, az alig változott. Még mindig dominánsabb volt a lombjában a sárga, mint a zöld. Volt olyan ág, amelyet a tenyerembe fogva nem láttam a tenyerem a sok gyümölcstől.
És én szedni akartam tovább. Többet, mégtöbbet! Hiába tudtam a racionális felével az agyamnak, hogy már ennyiből is több, mint elég befőtt lesz, le akartam szedni mind! Mindnek nálam kellett lennie, ott a konyhaasztalon, a rekeszekben. És aztán rájöttem, miért gondolom ezt. Mert emberből vagyok.
Ugyanazon ok miatt, ami miatt egyik magántulajdont nélkülöző utopista ideológia sem tudott életképes lenni: mert az ember mohó. Ösztöne, természete, hogy tulajdonoljon, birtokoljon. Amíg van, amíg rendelkezésre áll, addig kell neki (és akkor mégjobban, amikor nem). Ezért nem működhet egymaga semmilyen kommuna elgondolásra épülő társadalom, mert semmi nem lehet igazán közös. Mindig mindenki magának fogja akarni, maximum elvenni lehet a másiktól.
Nem véletlen, hogy a magántulajdon már az őskorban kialakult, és azóta sem szűnt meg. A zsákmányolás alapvető emberi tulajdonság, levetkőzni nem lehet. Vannak, akik le tudják, de a többségben mindig benne lesz.

Helyzetjelentés Kanáriról

E bejegyzés célja csupán az, hogy elüssem azt a 20 percet, amíg a Facebookon ígért videó felmegy a Youtubera.
A szálloda több szempontból is újdonság számomra. Előszöris eddig csak egyszer voltam öt csillagos szállodában (Bellagio), de akkor csak két éjszakára. Másrészt pedig egyébként sem szállodában szoktunk megszállni, szóval nagy különbség pl, hogy nem mi főzünk magunkra, minden nap van takarítás, stb. De meglepően hamar hozzá tud szokni az ember.
A sziget nagyon szép. Tetszik az, hogy látszik Spanyolország tehetőssége, és az is, hogy ebből kifolyólag mennyit költenek a szigetre. Nem tudunk úgy sehová menni, hogy ne lássunk épp valamilyen munkálatot folyamatban, és ez alatt nem rutinszerű karbantartást értek. Mindenhol kinn vannak a mellényes, keménysisakos munkások a sziget címerével, és olyan kaliberű munkákat végeznek, mint utcafronti bolt falának súrolása, öltözők festése a strandon, stb. Az idénymunkások (mert feltételezem, azok) mellett persze az állandó munkások is szorgoskodnak (kertészek, utcaseprők, stb). Ebből adódóan pedig az egész sziget mintha új lenne. Az aszfalt, a korlátok, a táblák, minden. A közparkok rendezettek, a gyep zöldebb, mint néhány golfpályán. És rengeteg a szobor. A spanyolok imádják a művészetet.
Nekem személy szerint az építészet is tetszik. Még az utolsó lakótelepi tömbházban is van valami egyedi, az erkélyek íve, az oszlopok elrendezése, valami, amitől egyértelműen be lehet azonosítani. Az is meglepő, hogy a buszok mindenhová eljutnak. Gran Canaria keményen hegyvidéki sziget (az egész sziget egy hegy), tehát rengeteg a szűk (másfél autós) hegyi szerpentin. És akárhová megyünk, a legképtelenebb helyeken is látunk buszmegállókat, és ezért a legképtelenebb helyeken jönnek is szembe buszok (hangosan dudálva az éles kanyarok előtt, de le nem lassítva).
Az időjárás szinte tökéletes. Nincs hőség, de nincs hűvös, az ég tiszta, vagy bárányfelhős. Ez az időjárás pedig úgy néz ki, a helyiek mentalitására is kiha. Mindenki nyugodt, kedves, egyáltalán nem érződik a latin virtus itt.
Röviden ennyi, de úgyis lesznek videók, úgyis lesz képtár, úgyis meglátjátok. :)