Vétokrácia

A véletlen játéka, hogy a téma éppen megint aktuális. Sőt, amikor kitaláltam, nem volt annyira az, mint most. A vétokrácia kifejezést arra a fokú demokráciára találták ki nemrégiben, amely már túl nagy szabadságot ad: amikor bárki megvétózhat bármit, és ezért van egy helyben topogás. Legutóbb talán akkor találkozhattunk vele, amikor az USA kormánya képtelen volt megállapodni az adósságplafonról, és emiatt veszélybe került az egész ország igazgatása (az ország csődöt lett volna kénytelen jelenteni, ha jól emlékszem). Az egyik youtuber mondta találóan, hogy a képviselőház és a szenátus között akkora az ellentét, hogy a szenátus akkor sem tudna keresztülvinni egy "öntsünk vizet a szenátusra" törvénytervezetet, ha lángokban állnának.

De azért mondom, hogy most időszerű, mert ezt a jelenséget én összekötöm az utóbbi években elharapózó forradalom trenddel. A világ legkülönbözőbb pontjain üti fel a fejét tüntetési hullám, és egyre gyakrabban forradalmi / polgárháborús hangolat. Mostanság elég ugye jobbra nézni, hogy lángokban álló fővárost lássunk. Ez pedig azért van, mert az elmúlt pár generáció békében nőtt fel, nem ismer háborút (legalább is, ami az első és második világot illeti), a szabadság és az emberi jogok pedig annyira bele vannak égetve az agyakba, hogy ha bármely csoport akár csak egy kicsit is elégedetlen akármivel, rögtön mennek az utcára. És mivel mindig lesznek, akik elégedetlenek, ez könnyen végeláthatatlan folyamattá nőheti ki magát (ha ugyan ki nem nőtte még). Aztán az is visszatetsző, ahogyan mindenki teli torokból kiabálja a jogait, viszont a kötelezettségeiről vagy megfeledkezik, vagy azokról nem is tud! Mindenki követel, de senki nem ad.

Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem, de én mindig vallottam, hogy az embereknek (mint minden kicsit is civilizált közösségnek) szüksége van vezetésre. És nem feltétlenül azért, hogy megmondja, mit csináljanak, hanem, hogy a döntés terhét levegye a vállukról. Az utópia nem az, amikor mindenki a maga ura, és mindenki egyenlő (minden utópia ennél a résznél bukik el), hanem az, amikor bár valaki megmondja, mi legyen, de az a valaki jól, szakszerűen és önzetlenül dönt.

Ezzel az egyre népszerűsödő tüntetési kedvvel pedig csak az a bajom, amit már korábban is megírtam, hogy az emberek csak addig jutnak el, hogy kimenjenek transzparensekkel az utcára. Utána nem nagyon tudják, mi a teendő, csak az előző generácó történeteiből ismert partizánkodás és székházfoglalás él a tudatukban. Ezzel nem azt mondom, hogy egyik megmozdulásnak sincs létjogosultsága: van, amikor a brutális, elnyomó diktatúrákat csak így lehet kirúgni a hatalomból. De azért azt is bevallhatjuk, hogy manapság minden kis apróság tömegeket mozgósít. Meg kéne találni az egyensúlyt. Mert nem csak a hatalom tud hibázni, a nép is tud farkast kiáltani.

Öncélú önpusztítás...

...ha röviden kéne összefoglalnom a dohányzást, ezt mondanám rá. De ez egy blog, összefoglalom tehát hosszan.

Az apropót az adta, amikor elküldtem egy évfolyamtársamnak a Műhelyben nemrég megjelent rövid történetem olvasásra, és kifogásolta, hogy negatívan diszkriminálom a dohányosokat benne. Ez mondjuk nem teljesen így van, a legszorosabb barátaim közt is vannak dohányosok, nem nézek le, ítélek el valakit csak azért, mert dohányzik. És most nem is arról fogok durrogni, hogy így füstölnek a megállóban, úgy dobálják el a csikket. Ez mind ezerszer lerágott csont. Itt magáról a dohányzásról, mint szokásról, szenvedélyről szeretnék beszélni. Amiért ugyanis eltér a többi káros szenvedélytől, az az öncélúsága.
Ha végiggondolom, mindegyik káros szenvedélynek van egy olyan hatása, amelyet a főszerepbe helyezve az élvező motivált az adott szenvedély művelésére. Az alkoholnál a delíriumos állapot, a kábítószernél szintén, a gyorskajánál ott az önmagát etető mesterséges íz... És ez nem arra való, hogy a függő folytassa a tevékenységet, ez arra való, hogy elkezdje. Onnantól az addikció elintézi a többit.
Ezért olyan fura a bagó. A függőséget egy ördögi kör táplálja csak: szívom, mert kell a nikotin, kell a nikotin, mert szívom. De ez egy zárt kör, nincs eleje, nincs vége, mégis hogy kell elkezdeni? Itt a barbatrükk: a ciginél a csábító motiváció a tiltott gyümölcs effektusa. Mert a művelet nem más, mint egy apró, szárított növényekből, kátrányból, és egyéb nyalánkságokból összesodort kis rúd elégetése, és az égéstermék letüdőzése. Ha egy független, idegen civilizációnak írnám le ezt, mint szándékos tevékenységet, röhögésben törnének ki. Miért műveli mégis majd' kétmilliárd ember? Mert úgy nőttek fel, hogy a dohányzás tilos, nem jó dolog, káros, halálos! Így amikor stresszhelyzetben voltak, menekülőutat kerestek, erre pedig remek gyógyír a csábítóan tiltott gyümölcs. A káromkodás hatásmechanizmusa is hasonló, de ott van Éva és az alma esete is... Vagy újabban egyszerűen azért gyújtanak rá a tinik, mert menő. A filmekben a maffiafőnök is szivarozik, Columbo is pöfékel, az elegáns díva is szipkával tüdőzi le a rákocskákat. És minden gyerek felnőtt akar lenni.
De ahogy egy alkoholistával sincs különösebb gondom, amíg nem hány le, vagy egy szerencsejáték-függővel sem kezdek kötekedni, amíg nem halmoz fel tartozást felém, úgy a dohányzással sem lenne bajom, ha nem károsítana engem is. Viszont nagyonis károsít! Nem akarom most a passzív dohányzásról szóló kutatásokat, meg a "...súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét..." dobozcímkét szajkózni. De igenis nagyonis valós dolog, hogy amikor valaki úgy dönt, hogy hódol ennek a súlyosan káros, definíciójában is abszurd szenvedélynek, nekem is fizikai károm származik belőle. A legtöbb ember, ahogyan arra is legyint, hogy "nem ezen a pár percen fog múlni, hogy elérd a buszt" (pedig általában de), ezt is kineveti: "az a kevés kis füst mit árt neked, károsabb annál a városi levegő".
De nem is azt a pár órát/napot sajnálom, amellyel majd korábban meghalok mások gyengesége miatt, hanem az elvet, ami mögötte van. Hogy másnak joga van engem kevesebbé tenni, engem, aki egyébként soha egy szálat nem emelt a szájához (és nem is tervez), mert neki olyan kedve van. És úgy tűnik, igenis joga van, mert hiába tiltják egyre több helyen a dohányzást, hiába emelik a cigaretta árát, mindig az a gonosz, aki ezt teszi, mindig felháborodás övezi. (Hű... mégiscsak nehéz puffogás nélkül írni erről) Arról feledkeznek meg csupán, hogy a nemdohányzóknak erősebb joguk van egészségesnek maradni, és ezért a dohányosok tevékenysége inferior, ők azok, akiknek nem állhat feljebb. Mert ha megkérdezek egy dohányost, hogy miért dohányzik, nem tud értelmes érvet hozni. Nincs olyan indok ezen a kerek világon, amelyre én azt mondanám, hogy "Rendben, ezért megértem, hogy cigizel".
Racionális gondolkodó lévén néhány dolog nehezen megy a fejembe, hogy miért létezik, és miért nem lehet felszámolni. De mindre választ ad az emberi tényező: amíg emberek élnek ezen a bolygón, mindig lesz korrupció, mindig lesz háború, és mindig lesznek szenvedélyek (egy olyan világ ez, ahol jót nehéz, rosszat könnyű csinálni...) És ahogyan azt is egyszerűen nevetségesnek találom, hogy emberek háborúba szállnak más emberekkel azért, mert ők nem abban hisznek (nem tudnak!), mint amazok, úgy ezen is elképedek, hogy majd' minden harmadik ember a művelet káros és valós következményeinek teljes tudatában, mindenféle áremelés és elrettentés ellenére egy kis sodort rúd égéstermékét tüdőzi le csak azért, hogy hamarabb meghalhasson. Struccpolitika ez, mint a dacos gyerekeknél, akik nem hiszik el az anyjuknak, hogy fogat kell mosni. És ez teljesen normális, elfogadott, mindennapi. Nem szégyellnivaló, egyenesen menő...

Folyóügyek. Gátlások?

Azok egyre kevésbé vannak. Ez annak apropóján jutott eszembe, hogy a múlt hónapban láttam egy sofőrt egy bevásárlóudvar (képeken) forgalmas parkolójában könnyíteni magán a két autósort elválasztó keskeny zöldsávon. Nem zavarta, hogy csak az nem látja, aki nem akarja, előkapta, és intézte folyóügyeit. Ilyenkor én, mint szemlélő csak a fejem csóválva elfordulok, bezzeg én ugyanezt nem tudnám megtenni, egyszerűen sisteregve égne el a pofám.
Eleve ilyen vagyok, például este sem tudnék üvöltözni az utcán, egyszerűen érezném magamon a falakat átégető szúrós tekinteteket. De ezeknek az embereknek tök mindegy, ki mit gondol róluk. Azért a nyilvános helyen pislogást vettem elő, mert az utóbbi pár évben számtalan példát láttam rá: buszsofőr a végállomáson, ahol nincs tartózkodó (ok, megbocsátható), taxisok a drosztnál, hajléktalan az aluljáróban, és még sorolhatnám. Lehet, igazságtalanul bírálom, mert mondjuk az utolsó pillanatban nem volt más választása, ha nem akart hólyagrepedést szenvedni (deeeee azért nem valószínű), na meg aztán Párizsban (ha jól emlékszem) még nyilvános piszoárok is vannak (ahol nekem, és még sok férfitársamnak az életben soha nem menne, ezt legutóbb egy kiránduláson beszéltük meg, amikor mindenki csak állt szerencsétlenül a piszoárnál, mert senkinek nem ment, ha a másik is ott van). Ez egy természetes folyamat, persze, itt inkább arról van szó, hogy ezt egy egyre nagyobb csoport már nem szégyelli mások előtt intézni. Nem rongálás, nem vandalizmus (az más kategória), és másnak akkora kára sem származik belőle... A köztisztaság elleni cselekmény, igen, de nem is ezen vonatkozása miatt érdemel említést, hanem azért, mert a fogyatkozó gátlások, az átalakuló társadalom remek példája. A következő ilyen posztban az inkompatibilis társaságokról fogok írni. Nagy szavak, tudom, de biztos már mindannyiotok került olyan helyzetbe, amelyről szó lesz. :)