ShaunVlog

Új YouTube csatornát indítottam, ahová rövid kis snitteket fogok feltölteni egy-egy érdekes témáról. Ezek szépen, szemléletesen helyettesítenek egy rövid bejegyzést (mert ha egyszer elkezdek beszélni a kamerába, mindig hosszúra nyúlik). Ezt a videót a telefon giroszkópja elforgatta, és bár a YouTube-bal visszaforgattattam, eltart kis ideig, míg átveszi a váltoásokat. Szóval aki azon melegében akarja nézni, az viselje el, hogy a föld helyett a falon járok. :D

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - I. rész

A nemzetközi mesterdiákoknak a DTU (Dán Műszaki Egyetem) az első évre garantáltan ajánl szálláslehetőséget, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de keres magának. Tudni kell azt is, hogy Dániában lakásválság van: eleve minden drága, de a szállások különösen, plusz néhány albérletre / kollégiumra a várólista akár egy éves is lehet. Így kevés ember van, aki nem fogadja el az ajánlatot. Én sem utasítottam vissza, sőt! Kifejezetten örültem, hogy a Tingbjerg Kollegiet nevű helyre kerülök, ahová mindig a nemzetközi diákokat teszik. A kollégium tájékoztató oldalán örömmel olvastam, hogy az épületet nemrég újították fel, plusz a kép alapján is szimpatikus volt. A történet vége azonban természetesen nem itt van.

Augusztus 20-án, szerdán érkeztem apámmal az országba. Az első éjszakát hotelben töltöttük, azzal a tervvel, hogy másnap megyek a szoba kulcsáért a DTU lakhatási irodájába, és áthurcolkodom. Csütörtökön azonban megtudtuk, hogy a szoba még nincs kész, így csak hétfőn kaphatom meg a kulcsot. Ez volt az első baljós jel. Sebaj, gondoltam, legalább én leszek az új szoba első lakója. Hétfőn megjelentünk újból, szemünk nem csak az esőtől csillogott. De sajnálkozva közölték, hogy nem találják a kulcsot. Viszont odaadják helyette egy másik szoba kulcsát (a még júliusban elküldött bérleti szerződésen természetesen nem ez a szoba szerepet). Költőileg rákérdeztem, hogy ez a szoba ugye van ugyanolyan jó, mint az eredeti. Biztosítottak, hogy igen. Ám legyen, felmarkoltam a szobakulcsot és a textilcsomagot (a fejlécen is azt szorongatom, de alant is az látható, tartalma paplan, párna, konyharuha, törölköző, kéztörlő, törlőkendő), és elindultunk apámmal megnézni a szobát.

 Mire odaértünk, már szakadt az eső, így egyik kézben esernyővel, másikban a nem épp könnyű (cserébe neutroncsillag) táskával kerestük először a kollégiumot, majd a szobámat. Az első lépcsőházba berontva (a mágneszárat működtető jeladóval) nem találtuk a szobámat, de egyik folyosót sem nyitotta a mágnes. Így mentünk a következő lépcsőházhoz, ott hasonló sikerrel jártunk. Végül elszörnyedve láttuk, hogy a megfelelő lépcsőházhoz tartozó épület nyakig fel van állványozva. A lépcsőházban állt a kosz, a folyosókon nem volt linóleum, a falakról ipariáram-kábelek lógtak, az ajtók kilincseit pedig elektromos kábelekből tekert fogantyúk helyettesítették.

Építési törmeléken bukdácsolva eljutottunk az utolsó pillanatban kapott csereszobámhoz, amelybe benyitva annyira legörbült a szám, hogy alul összeért és kiesett az arcomból. Bár maga a szoba valóban vadonatúj volt (épületgépészetileg és burkolatok terén is), a szobában 1 db lábak nélküli ágy, egy kisasztal, egy szemetesvödör benne leszerelt csillárral, egy állólámpa és egy billegő forgószék állt a hozzá tertozó billegő íróasztallal. Na jó, egy egész tisztességes karfás szék is volt még, de el nem tudtam képzelni, hogy az éjszakát itt töltsem, de nem igen volt választásom, mivel a kollégiumi ismerkedős buli aznap éjszakába nyúlt. Áthoztuk tehát apámmal a maradék cuccomat a hotelből, majd mindenemet a szobába zárva le is mentem a welcome party-ra. Úgy váltam el apámtól, hogy mondtam neki, szerintem internet sem lesz, így lehet, hogy rádiócsend lesz a másnap kezdődő egyetemi regisztrációs programsorozatig.

Az ismerkedés közepén, amikor épp kisebb túracsoport indult kolitúrára, beállt a parkolóba egy VW lakóautó, kiugrott belőle három olasz srác, és az egyikük felkiáltott, hogy Shaun-t keresi. Igencsak meglepődtem, de mondtam, hogy én vagyok. Kiderült, hogy a szoba, melyet nekem adtak, igazából az övé. Ekkor viszont feltettem hangosan a kérdést, hogy akkor kinél van az én szobám kulcsa (mondták a lakhatási irodában később, hogy keressek egy bizonyos xy nevű görög lányt). Szerencsémre a lány is a csoportban volt épp, és jelentkezett, hogy bizony nála van. Szóval odaadtam az olasznak a kulcsot, hogy menjen fel, én is megyek mindjárt, de mennem kell tovább a kolitúrval. Nem ez volt életem legbölcsebb húzása, ugyanis a túra végeztével, a szobához felnézve beigazolódott a közben érlelődő félelmem: a szoba zárva, senki sehol. Szóval bár megvolt a kulcsom a saját szobámhoz, a cuccaim mind el voltak zárva. Ráadásul a szobám bútorzata (ha lehet) még szánalmasabb volt, mint az előzőé. Az íróasztal darabokban hevert a padlón, forgószék helyett a dán design büszkeségének lestrapált példánya, egy ant chair állt, és sem kisasztal, sem szemetesvödör nem volt. Később azonban rájöttem, hogy azért jól jártam: volt például egy szettnyi vastag, fehér vászonfüggöny (persze karnis nélkül), illetve egy elég jó polc (és az íróasztal is ugyanabból a szettből való volt, csak össze kellett rakni - imbuszkulcs nélkül).

Végül a cuccaim nélkül, az üres ágyon dideregve fagytam halálra?

Miért jött jól később a vászonfüggöny?

Mi lett az olasszal?

A következő részből kiderül!

Kezdeti lépések

Na, szóval át kell szoktatni magamat arra, hogy inkább sokszor írok kicsit, mint kevésszer nagyot. Úgyhogy álljon itt az, ami eddig történt:
Kiköltözésem előtt három fő dolgot kellett még Magyarországon elintézni:

• kihúzatni a bölcsességfogamat
• kiváltani a D kategóriás jogosítvánomat
• elköszönni mindenkitől, akitől csak lehet, és elvarrni különféle szálakat

Ebből az első kettőt sikerült maradétalanul teljesíteni (bár annyira kicentizve, hogy a bölcsességfogat bár 13-án vették ki, de varratszedésre 19-én mentem vissza, illetve a buszjogsit 18-án tudtam "megrendelni" attól fügetlenül, hogy már április végén levizsgáztam, de ez egy naaaaaaagyon hosszú sztori, majd egyszer talán leírom). Ami az elköszönést illeti, nem mindenkivel sikerült megoldani, illetve nem minden kintlévőségem került vissza hozzám, de ez van. Különösen bosszantó, hogy az éppen olvasott könyvemet sem tudtam befejezni, mert könyvtári volt, és nem hozhattam magammal.
Izgalmam sokkal alatta volt az előzetesen elképzelt szintnek. Nem tudom, miért, de ahogy közeledett az időpont, annál inkább vártam, hogy túl legyek rajta, inkább türelmetlenül, mint szorongva. A pakolás 19 délutántól egészen éjszakába nyúlt de az sem volt akkora logisztikai rémálom, mint gondoltam. Egyszerűen csak mindent összehordtam a nappaliba, ami kellhet, minden kategóriát végigküldtem egy szelekción, a maradékot meg zsákoltam és beraktam a bőröndbe. Ennyi.
Amikor végeztem, mindkét bőröndöt lemértem, de egyik sem haladta meg a súlykorlátot (az egyik 20, a másik 22 kg-ot nyomott). Ettől függetlenül a reptéri mérleg már 23,2 illetve 25,7 kg-ot mutatott, ez utóbbira pedig a fiatal check-in pultos srác fel akarta számítani a túlsúlydíjat. Mivel a bőrönd ekkor már fóliázva volt, vajmi kevés kedvünk volt kipakolni, így lemértük két másik mérlegen, amelyek következetesen 1 kilóval kevesebbet mértek. Így már sikerült meggyőzni a srácot, hogy akor tán mégse kelljen 15.000 túlsújdíjat fizetni.
Miután az utolsó embertől is elbúcsúztam (aki egészen a repüőgép beszállófolyosójának végéig kísért, lévén reptéri dolgozó), útnak indultam életem eddigi legnagyobb lépése felé.Finnair-rel repültem és Helsinki-ben szálltam át. Mindkét repülőúton csak a leszállás volt kissé rázós, de edzett utazó lévén csak kicsit kellett lenyelnem a szívem a végén. Megérkezésem és a bőröndjeim begyűjtése után jött egy kis izgalom, mivel egyik kijelzőn sem szerepült apám gépe (akivel Koppenhágában beszéltük meg a találkát). És mivel telefonálni nem tudtam neki, a reptéri wifi pedig nem akart működni (továbbá voltam olyan intelligens, hogy a hotel címét nem írtam ki előzőleg), viszonylag fontos volt, hogy valóban sikerüljön is találkonunk. Így hát felkerestem a reptéri ügyfélszolgálatot, ahol elárulták, hogy az amszterdami gép ékk akkor szállt le, amikor rákérdeztem. Nemsokára meg is jött apu, és a fülünkön is bőrönddel lógva taxival mentünk a szállodához, ahol én a kezdeti időszakban, ő pedig végig fog lakni.
Azóta majdnem semmit nem sikerült elintéznünk, mivel mindenhez a bűvös CPR szám kell, amely olyasmi, mint a személyi szám. Azzal lehet ugyanis bankszámlát igényelni, diákbérletet, de még társadalombiztosítási kártyát is. Szóval anélkül csak mobilelőfizetést illetve ingóságokat lehet szerezni, mint étkészlet, kenyérpirító, teáskanna, ilyesmik. Ez utóbbiakat például ma szerezük be az Ikeában, az előbbi pedig még várat magára.
Az idő olyan, mint mondjuk november közepén. Jól tettem tehát, hogy négy kabátot csomagoltam. Egyébként Dániát, mint idegen országot, ahol soha nem jártam, még nem is volt időm alaposan szemügyre venni, annyira elhomályosítja a látásom a most már előkúszó aggodalom, hogy minden el fog-e rendeződi. Ha öt dolgot kéne mindenesetre mondanom Koppenhágára, ezek lennének:

• hideg van
• drága minden
• durván segítőkész, barátságos mindenki
• mindenki (min-den-ki) beszél angolul
• alacsonyak az épületek

Két háztömb távolság

Ekkora táv miatt álltam majdnem öt órán keresztül egy francia kanadai iskolaigazgatónő és a teljes pszichés összeomlás között. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Képzeld el egy pillanatra a következő helyzetet: két átszállással, ~40 óra utazással a hátad mögött megérkezel Torontóból Budapestre, ahol is, miután a reptéri kisbusz kitett a megadott címen, az a látvány tárul eléd, hogy a hotel ajtaján lelakatolt rács van. Ilyenekről csak rémálmodni szokás, ugye? De ha a való életről is beszélünk, ilyen csak más emberrel történhet meg. Na, én ma megismertem egy ilyen más embert.

 

Történt ma délelőtt, hogy spontán fogtam magam, és bebuszoztam a Nyugatihoz a Mr. Sale férfiruházati boltba, mert szükségem volt pár ruhadarabra, illetve mert - mint mindig - most is kitaláltak valami jó akciót. Miután kiválasztottam és kifizettem a portékát, szó szerint léptem volna ki az üzletből, amikor beront egy - már akkor is eléggé feldúlt - korai negyvenes nő, aki arról érdeklődött angolul, hogy a bolttal szemben lévő hotel nyitva van-e. Eleinte csak fél füllel hallottam a beszélgetést, de hamar rájöttem, hogy szükség lesz a tolmácsolásomra, így odaléptem. Nem sokkal ezután együtt mentünk ki a szálloda ablakait végignézni, és elég egyértelmű volt, hogy a hely valóban zárva van. Elise - nevezzük így a hölgyet, mert hogy ez a neve - elkezdett dörömbölni az oldalbejáraton, amire kis idő múlva megjelent egy munkás bentről, aki közölte, hogy a szálloda már legalább egy hónapja zárva van, és zárva is lesz még egész nyárra, mert renoválják. Mivel ekkor én még nem ismertem Elise teljes történetét, annyira nem láttam kétségbeejtőnek a helyzetet, de rajta már láttam, hogy nem bírja már sokáig sírás nélkül.

A boltba visszamenve megkértük az eladói csapatot (akik közül egyébként többet is régebb óta ismerek, és őszintén elmondható, hogy egy nagyon kedves, földreszállt társaság), hogy hadd tegyük le a csomagjainkat ott, amíg elmegyünk a Nyugati téri nagy postára nemzetközi telefonkártyát venni. El is gyalogoltunk, közben Elise elmesélte, hogy ő egyébként nagy világutazó, tanított már például Hong Kongban, bejárta Perut és Indiát, de Egyiptom vagy a közel-kelet sem ismeretlen számára. Hát pont Magyarországba látszik beletörni a bicskája?

 A Postán megtudakoltam, miféle kártyát kell venni, viszont amikor fizetésre került volna a sor, Elise döbbenten kérdezte, hogy miért nem jó ide az euró, hiszen az EU tagjai vagyunk. Amikor közöltem vele, hogy nálunk forint a fizetőeszköz, akkor sírta el magát majdnem. Megnyugtattam: a Nyugatinál egymást tapossák a pénzváltók. Találtunk is egyet az utca túloldalán, ahol is beváltottunk némi eurót. Így már meg tudtuk venni a telefonkártyát is, amelyet azonban utcai telefonról (már, amelyik nem volt süket) nem tudtunk használni, mivel az aktiváló hívást (amely valamiért egyben van a rendes telefonhívással) csak fizetős számot hívva lehet lebonyolítani. Ekkor elővettem a telefonom, amellyel el is jutottam a hívni kívánt külföldi szám bebillentyűzéséig, ekkor azonban folyton megszakadt a vonal. Próbáltam nem jelét adni annak, hogy újabb kő gördült elénk, mert az idegi kimerülés és a kétségbeesés már kezdett eluralkodni Elise-en. Ekkor beültünk a Mekibe, ahol lefalább volt wifi, így meg tudta nézni az emailjét, jött-e valami infó oda: azaz meg tudta volna nézni, ha a Hotmail nem zár ki automatikusan mindenkit, aki külföldi IP címről jelentkezik be. Semmi gond, gondolná az ember, a biztonsági kóddal újra lehet aktiválni a fiókot, csak hogy Elise megadott száma egy otthoni vezetékes szám volt. Így nem tudtunk mást, mint előkeresni az utazási iroda számát, illetve alternatívan a bakjáét, mivel a bank közvetítőként szerepelt közte és az utazási iroda közt. Mindkét számot előkerestük, és bementünk a Westendbe, hogy megérdeklődjük a Telekom ügyfélszolgálatán, mi a teendő egy külföldinek ilyen esetben. Ők is ugyanolyan elesettek voltak, mint Elise: egyetlen megoldásként azt tudták mondani, hogy vegyen egy simkártyát tőlük, és tegye be a telefonjába. Elise ekkor csak azt látta, hogy már a sokadik, érthetetlen nyelvű beszélgetést folytatom különböző emberekkel, és mindenki csak a fejét rázza. Ekkor elindultunk keresni egy civilizáltabb nyilvános telefont. Találtunk is egyet két italautomata közé szorítva, alatta egy kukával. De legalább fölötte, a tájékoztatón szerepelt, hogyan kell R-beszélgetést kezdeményezni Magyarországról Kanadába. Sikerült is neki, ez volt az első sikerélménye, mióta leszállt a reptéri kisbuszról órákkal korábban. A bankjától (mivel az utazási iroda még nem volt nyitva, ugyanis Torontó 6 órval hátrébb van) megtudta, hogy ők igazából semmiféle bezárt hotelről nem tudnak. Elgondolkodtató volt látni, ahogy egy felnőtt nő, aki egyébként egy 450 diákos általános iskola igazgatója Torontóban, a két automata közt ül a földön, és az élete árán kapaszkodik a nyilvános telefon kagylójába. És akkor itt mondom el, miért is volt nagyobb a baj, mint gondoltam: neki a szállodában kellett volna csatlakoznia ehhez a szervezett úthoz, amely többek között Szerbiát és Horvátországot is érinti, majd végül ez utóbbiból, Splitből száll fel a hazafelé tartó gép. Ha tehát nem sikerült rájönnie, melyik szállodában kell lennie, itt marad hazautazási opció nélkül. Természetesen attól még lehet jegyet váltani Ferihegyen, addig pedig találni egy szobát valahol, de egy idegen országban, ahol nem beszéled a nyelvet, ahol semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és ahol teljes információs elszigeteltségben vagy: nem kecsegtető.

Miután letette a telefont a bankkal, észrevettem, hogy a foglalási papírokon Cotton House van, míg a helyre, ahol először találkoztunk, Cotton Club volt írva. Így reménykedve visszamentünk  a bolthoz (Elise mindvégg reménytől ittasan, hogy csak egy buta félreértés lesz a dologból, én pedig sejtve, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás), de láttuk, hogy nem, valóban az a szálloda, amely zárva van. Így én is leadtam a táskám és az azóta magammal cipelt, vásárolt árut, és felvetettem neki, hogy hívja fel a családját, hiszen akkor csak egy telefonbeszélgetésre van szükség: egy segélykérésre. Onnantól a család helyilet annyit telefonál, amennyit akar, és majd visszahívják az eredménnyel. Nade milyen számon? Már csak ezért is egyértelmű volt, hogy még nem hagyhatom el, na meg azért, mert időnként úgy szorította a csuklóm, hogy a keringése is elállt. Mindeközben pedig azt ismételgette, hogy engem az ég küldött (és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja). Többször is felajánlottam neki, hogy aludjon nálunk, és otthoni körülmények között sokkal könnyebb a végére járni az ilyesminek, mint kis telefonképernyőket nyomogatni és egyik pontból a másikba futkosni. Némi kudarcba fulladt ötletelés után arra jutottunk, hogy felhívja a Torontóban élő testvérét, akinek megadjuk a számom és az email címem, ő pedig majd jelentkezik, ha megtudott valamit. Miután sikerült áttaposnia az operátoron és a kártyás fedezeti procedúrán a számot (mert hogy az R-beszélgetés nem volt engedélyezve rá), végre meghallotta a testvére hangját, és ekkor szembesültem először a kanadai lét eszenciájával: az első mondata az volt, hogy jól van, és hogy vannak a szüleik. Pár mondattal később persze már kibukott, hogy mindjárt ott rogyik össze a Nyugati aluljáró kövén. Remegő kézzel kotorta az utazási papírjait, a bankkártyáját, látszott, hogy már nem teljesen tud funkcionálni. Ettől függetlenül az információ eljutott a megfelelő helyre, és később, amikor az Eiffel tér egyik méregdrága bárjának a teraszán ültünk, és bőszen nyomogattam a frissítés gombot a telefonomon az email fiókomban, végre megjött a várt levél: kiderült, hogy az új szálloda az eredetitől két háztömbre van. Elise ekkor sírt először örömében, és nem kétségbeesésében. Azonnal elindultunk vissza a boltba, és míg őt az eladók zsebkendővel pátyolgatták, elszaladtam az új szállodába, megtudakolni, valóban van-e ott foglalása. Kiderült, hogy igen, van, csak hogy holnap 15 órától. Ettől függetlenül örömmel újságoltam neki a jó hírt: megvan, honnan indul a túra, megvan, hol kell laknia, már csak az addig hátralévő éjszaka kérdése a megoldatlan. És nem volt egyedül: másnak is elfelejtettek szólni, így horribilis áron volt kénytelen szobát kivenni az amúgy megtelt városban (a Forma1 miatt). A Mr Sale csapata pedig - egyáltalán nem meglepő módon - megajándékozta a kandai nőt egy I <3 Budapest pólóval. Bár ez az állítás kétlem, hogy valaha is helytálló lesz Elise szempontjából.

Amint Elise agyáról felszállt a köd, átvette a kétségbeesés helyét a méreg, és megfogadta, hogy mindenkiről lepereli még a fehérneműt is, akinek köze volt ahhoz, hogy ő nem kapta meg az információt időben. Ez után meghívott ebédre, ahol már nyugodtabb körülmények közt mesélte el, miért is küldte ennyire padlóra ez a helyzet.

Szóval a Mr Sale-es blokk nyomtatása és az elköszönés előtti közös kép készítése közt eltelt kis híjján 5 órában hosszabb távot teljesítettem a Weiner Leó utca - Eiffel tér - West End háromszögön belül, mint eddig valaha, de láttam, hogy nem opció, hogy magára hagyjam ezt az elesett nőt, mert akkor az utcán alszik. Továbbá egyik részről eddig a nyilvános telefonok csak az utca zajába beleolvadó műtárgyak voltak, a nemzetközi telefonálásról (ha nem mobilról történik) pedig fogalmam sem volt, másfelől viszont mindezt úgy kellett előadni, a modern és régi kommunikációs eszközökkel folyamatosan zsonglőrködve, mint aki tudja, mit csinál, különben Elise már ennyi kooperációra sem lett volna képes. Szóval most már csak abban bízom, hogy a karma létező dolog, és ha egy hónap múlva hasonló lelkiállapotban állnék a bezárt és elbontott DTU kapui előtt, majd valakinek ugyanígy megesik rajtam a szíve.