"Úgyis meglesz!"

És ezt mégis honnan a francból tudod?

Igen, nemrég elvágtak egy vizsgán, szóval most nem vagyok virágtépkedős kedvemben, de erről a témáról békeidőben, a legnagyobb idill közepén is ugyanez a véleményem. Szóval akkor most vegyük elő kicsit! Most van az egyetemisták össznépi klimaxa, az érzelmileg leglabilisabb időszak, a vizsgaidőszak. Ilyenkor (az egyértelmű tanulás okozta frusztrációtól eltekintve) számos idegesítő tényezővel kell megküzdenie egy egyetemistának. Például a kívülállók szüntelen kérdéseivel. Majd amikor az ember kifejti kételyeit a vizsga sikeres kimenetelével kapcsolatban, a válasz az, hogy "Á, úgyis meglesz." És ettől én tapadókorongok, szigonypisztoly, és mindenféle segédeszköz nélkül is gyorsan, és hatékonyan tudok a falra mászni.

Tudom, csak jót akarnak.. pontosabban csak kedvesek akarnak lenni. De nekem van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy nehezen viselem az irracionalitást. Márpedig egy helyzetről ilyen ítéletet mondani a pontos elvárások, az érintettek képességei, és a tanulási folyamat előrehaladásának pontos ismerete nélkül nem is tudom, kinek, és miért jó.  Csak egy ártatlan, üres frázis, de pont ez az! Üres! Senki nincs vele előrébb.

Mondjuk az is sajátosságom, hogy viszolygok a valódi jelentéssel nem bíró kijelentésektől, hiszen azoknak semmilyen hasznos szerepét nem sikerült még felfedeznem. "Vigyázz magadra", "Nem lesz semmi baj", és társai. Ha az ember komolyan gondolja, ha konkrét háttere van annak, amit mond, természetesen nincs vele semmi gond. De ha csak azért mondja, hogy valami kijöjjön a száján, hát...

Na, szóval én már csak ilyen betegesen racionálisan vélekedem az emberi kommunikációról, de ezzel szerencsére nem vagyok egyedül.

Ár

Majdnem napra pontosan három éve írtam ezt a "mérnöki szépirodalmi" alkotást, ahogy egy barátom nevezte. Akkor elég hamar vége lett a vizsgaidőszakomnak, és mielőtt még hazamentem volna az azóta már bezárt Z épületből, leültem kicsit a megáradt Duna partjára. Ott született ez a mű.

Szikra pattant. Végzetes volt ez az amúgy is instabil közeg számára. Domino-elv szerűen gerjesztette ezután egyik atom a másikat, innentől nem volt megállás. A robbanás a térhez képest hatalmas erővel teljesedett ki. Elég naggyal ahhoz, hogy lefelé taszítsa a dugattyút, azt a dugattyút, amely az imént oly könyörtelenül sűrítette össze a bosszúját most kiélő anyagot. Ettől viszont a dugattyú felbőszült, régi lendületével újra felfelé iramodott, és az utolsó molekuláig kitolta addigra füstté semmisült áldozatát, majd büszkén dolga végeztére új keveréket szívott a hengertérbe. Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy ez a kis mementó kívülről csak egy csattanás volt, amely ezer társával együtt kerregéssé olvadt össze. Pont olyan kerregéssé, mint amilyet egy benzinmotoros szivattyú hallat.
Három szivattyú volt a nyitott aknafedél mellett. Az egyik teljes gázzal működött, vibrált fehér házán a Honda felirat. Kék elvezető csövén nem is lehetett volna látni a sok munka gyümölcsét, csak egészen a végén, ahol vastag sugárban fröcskölt a barna víz az aszfaltra. A másik szivattyú csak ímmel-ámmal dolgozott. A vászontömlőjében futrinkázó víz kiszámíthatatlan, mégis ritmikus perisztaltikája a lengedező széllel együtt fura táncra perdítette a textíliát.  A harmadik gép állt, csak nézte két társát. Mindhárom gép közös céllal izzadt ezen a meleg nyár eleji délelőttön. Munkájuknak köszönhetően nem tört fel ugyanis a buzgár valamelyik beljebbi csatornából, elöntve ezzel a környező utcákat, járdákat. Szükség volt erre a tehermentesítésre, a csatornarendszer így is alig bírta zabolázni magát. Árvíz volt Budapesten.
Az árvíznek általában nem örülnek az emberek, most viszont volt két férfi, aki mégsem bánta a fővárost kettészelő folyó nyolc méter huszonhét centiméteres uralkodását. A szivattyúktól nem messze parkolt a Csatornázási Művek fehér furgonja. Duna felé eső ajtaja nyitva volt, a bent ülő láthatósági mellényes férfi lába az ajtóíven felpolcolva pihent. Valamiről beszélgetett volán mögött ülő társával, hogy miről, azt ki tudja. Munkájuk minden bizonnyal kimerült abban, hogy felállítsák a három szivattyút úgy, hogy azok szüntelen robotolásukkal a temérdek barnás vizet a csatornából az autóútra fröcsköljék, amely onnan úgyis lecsordogál a folyóba, amelybe az út végződött. A gépek nyugalmát gumitalpas műanyagoszlopokba tűzött fehér-piros csíkos falécek őrizték; na meg néhány magányos bója. A néhai autóút kőszegélyén fiatal egyetemista ült, háttal a folyónak, élvezte a hűsítő folyami szellőt, a víz illatát. Hol a vászontömlő cifra táncát nézte, hol a fölötte lógó forgalmi jelző időről időre felvillanó sárga fényét. Mellette külföldi fiatalember ült, élvezte a napsütést. Valószínűleg ő is egyetemista volt.
Néha feltűntek kíváncsiskodók, akik éppen jöttükben-mentükben megálltak egy pillanatra megnézni, mit művelt Budapesttel ez a virgonc folyó. Megnézték a víztükörből kimeredő kresztáblákat, a sodrásnak hősiesen ellenálló pontonokat, esetleg még a veszteglő turistahajókra is vetettek egy pillantást, aztán mentek tovább. Ezt a láncot törte meg két nő, akik az egyetem egyik közeli épületéből jöttek ki cigarettaszünetre. Átlépdelték a szivattyúk dagadó tömlőit, megálltak a kőszegély mellett, és rágyújtottak. Hogy ők miről beszélgettek, az is titok marad, de mint mindennek az utóbbi pár napban, ennek is minden bizonnyal köze volt városunk Janus-arcú folyójához, a Dunához.

Lámpalázas magyar média

Gondolom, feltűnt már páratoknak, hogy a magyar média nem olyan, mint a nyugati. Gondolok itt most arra, amit egy példán keresztül tudnék a legjobban szemléltetni: ha az ember bekapcsolja a BBC-t, vagy a CNN-t, ott a hírbemondók bár komolyan és pontosan olvassák be a híreket, ha tévesztenek, mégse ciki, sőt, az is teljesen elfogadott, hogy kiegészítik az ismertetetteket a saját (és nyilván a csatornával leegyeztetett) véleményükkel, vagy megbeszélik egymás közt. Ugyanakkor ha egy magyar híradóban lenne ilyen (mint ahogy az RTL próbálkozott is vele egy időben, nem tudom, mi lett a kísérletből, hisz nem nézek tv-t), az teljesen furcsán venné ki magát, awkward lenne. Ugyanezt veszem én észre a magyar dalokban: Igaz, műfaj függvénye, mert például a magyar jazz-ről észre kellett vennem az utóbbi időben, hogy a fiatal, feltrekvő művészek olykor hihetetlen magas szinten űzik. De ha nézünk magyar popszámokat, a legtöbbször azzal találjuk szembe magunkat, hogy az énekes kínosan artikulál, logopédusokat gyönyörködtetve, tisztán mond ki minden szót, és ettől olyan érzése lesz az embernek, mintha hallott szövegértési gyakorlaton lenne egy nyelvvizsgán. És, ha belegondolok, ez tényleg elég műfajfüggő, mert vannak olyan magyar számok, ahol a szöveg első hallásra majdhogynem érthetetlen, viszont így legalább a dal dinamikája nem megy a rovására a dalszövegnek.

Hogy miért jutott eszembe erről írni? Mert nemrég felkapott volt Radics Gigi vadonatúj száma, amelyet korábban kiadott ám angolul is. És meglepődtem a kontraszton: hogy ugyanaz az énekesnő ugyanazt a számot mennyivel rosszabbul adja elő magyarul (a saját anyanyelvén), mint angolul.

Tulajdonképpen én azt is ki merném mondani, hogy a lámpaláz népbetegség. Nézzük meg a magyar színészeket: van egy kis csoport, akikre az ember rámondja, hogy igazán jó (akik sokféle szerepet is el tudnak játszani, nem mindig csak ugyanazt a stílust). Aztán vannak azok, akiket bár sokan kedvelnek, de azért... hát nem tudom. Aztán meg vannak a szappanoperák színészei (akik közt azért szintén van jó!). Ha ehhez képest megnézzük az amerikai médiatermékeket, mondjuk a hagyományos, amerikai formátumú sorozatoknál maradva, még a rosszabb sorozatok mellékszerepeire is jobb színészeket találnak, mint nálunk a főszerepekre. Azt nézve az embernek nincs olyan érzése, hogy egy sorozatot néz, elfeledkezik róla, hogy az nem a valóság. És, hogy ez miért lehet? A kommunizmus karótnyeltségét gondolnám én oknak. Amikor a "hivatalos dolgokat" komoly emberek intézték, a hírbemondók nem nevettek, a rádiósok, ha elrontottak egy mondatot, újrakezdték az egészet. És ebből nehéz ám kinőni. Nem is nagyon sikerült. 

Vagy ezt csak én gondolom így?

Közlekedési kisokos: FB-k

Miért beszélsz nekünk a Facebook-ról?

... Szóval a mai részben az automata jelzőlámpás csomópontok lelkéről, a forgalomirányító berendezésről (FB) lesz szó. Névtelen hősök jeltelen dobozban, igazi (szó szerinti) szürke eminenciások. Biztos vagyok benne, hogy számtalan példány mellett gyalogoltatok már el anélkül, hogy tudtátok volna, mi az. De most már tudjátok: az 1. képen látható összefújt, szürke kis készülék a csomópont(ok) lelke. Természetesen több márka több típusa üzemel a városban, ez itt éppen egy régebbi darab.

És akkor ez mondja meg a lámpáknak, hogy mit mutassanak?

Közvetlenül igen.  Közvetve viszont lehet csomópontokat távirányítani (budapest ~1000 lámpás csomópontjából ~700-at) a Szavó Ervin téri kánaánból, illetve csomópontok kommunikálhatnak még egymással is, vagy fogadhatnak utasításokat vasúti biztosító berendezéstől is. A régi készülékek igazi retró relékkel működtek, a megfelelő kapcsolási kombinációkat pedig forrcsúcstáblák állították elő, ami azt jelenti, hogy az áram fizikailag csak arra tudott menni, amerre szabadott neki. A későbbi (mai) gépek már PLC-kkel (programozható logikai vezérlő) és PC kártyákkal irányítanak, logika alapján. Ettől függetlenül (nagy meglepetésemre) ezek is használnak reléket, igaz, kisebbeket és halkabbakat. De itt egy érdekes kísérlet: ha azt akarjátok, hogy mindenki hülyének nézzen, keressétek meg egy tetszőleges csomópontban az FB-t, tapasszátok rá a fületeket, és hallgassátok meg, hogy kattog-e (és ha lehet, nézzétek össze a fázisok váltakozásával, hogy szinkronban van-e (ha nem abban van, akkor vagy egy bombát hallgattok, vagy elromlott a fizika)).

Mi az a fázis?

Na jó, akkor vegyük át a csomóponti irányítás alapjait! Amit az utca embere "piroslámpa" néven ismer, az a jelzőlámpa / jelzőfej. A csomóponton áthaladó sávokat irányoknak nevezzük, az irányítást pedig úgy kell megoldani, hogy egyik irány se ütközzön a másikkal. Ehhez meg kell nézni (tervezéskor), hogy mely irányok konfliktálnak, ezek együttes mozgását ki kell zárni. Ha megvan, hogy ki mehet kivel egyszerre, ezeket az egymást nem bántó irányokat fázisokba soroljuk. Ha számolunk mellé még köztesidőket (két konfliktáló irány zöldje közti idő) és zöldidőket (amennyi ideig zöldje van valamelyik fázisnak), akkor megkapjuk a periódusidőt, ennyi időnként ismétlődik a program (Budapesten a csomópontok jellemzően 60, 90, ritkábban 120 másodperces programokat futtatnak). Egy csomópont több programot váltogathat (és szokott is), erre szükség lehet a forgalom jellegének változása miatt a nap folyamán. Reggel például a városba igyekvő irányoknak kedveznek a lámpák, délután meg a kifelé menőknek.

Minden irányhoz tartozik legalább egy jelző, de jellemzően egy jelzőcsoport. A főjelző mindig (na jó, nem mindig, de az kialakítási hiba, ha nem) a sáv jobb oldalán található, pont, mint a KRESZ táblák. Egy főjelzőhöz tartozhatnak ismétlőjelzők, amelyek ugyanazt mutatják, mint a főjelző, csak megismétlik azt például nagyobban (a hátrébb állóknak), vagy az út fölött (második kép: a mai napig nem tudok felülemelkedni azon, hová tették ezt az ismétlőjelzőt. És először fel sem tűnt :D ), és kiegészítő jelzők is, ez jellemzően a jobbra kanyarodást, vagy a busz továbbhaladását engedélyező lámpa.

Egy jelzőcsoportba csak olyan jelzők tartozhatnak, amelyek mindig ugyanazt mutatják. Egy jelzőhöz tartozhat.

Hagyd abba.... kérlek,.... hagyd... abba...

Jól van már, mit csináljak, ez a szakmám, el tudom ragadtatni magam. Na, legközelebb a jelzőfejek felépítéséről mesélek. Könnyű lesz most, hogy már demonstrációs eszköz is rendelkezésemre áll. :3