Shaun's Tunes: Bogi & The Berry - Körút

Négy évvel ezelőtt megírtam a blog első (és eddig egyedüli) zeneelemzését, méghozzá a Take That formáció The Flood c. számáról. Szeretem a számot, de messze nem a kedvencem. Azért ihletett mégis meg, mert a videó és a dal összhangja annyira el lett találva, hogy így már kitűnt a tömegből, viszont önmagában csak a videó vagy csak a dal abszolút nem nyújtana semmi különlegeset.

Hogy miért pont most, ennyi év után folytatom a sorozatot, és miért pont ennek a meglehetősen új bandának, a Bogi & The Berry-nek a (tudtommal) második számát cincálom szét benne? Mert egy olyan jelenséget láttam kibontakozni a szám körül, amely egyáltalán nem ritka: van egy csapat, bontogatják a szárnyaikat, és sokan lehurrogják, mondván, hogy milyen gagyi, egyszerű, közhelyes, meg úgy általában miért nem alkotnak rögtön elsőre tökéleteset. És van még egy oka: a szám maga azt az életérzést próbálja megragadni (hozzá kell tennem, nem sikertelenül), amelyet a mai Budapesti fiatalok igencsak magukénak éreznek. Na, de csapjunk is bele!

Tovább »

A dánok és a magyarok

A Facebook oldalon már több mint egy hónapja ígértem nagyobb lélegzetvételű írásokat, amelyek általánosságában reflektálnak a dánok és a magyarok közti különbségekre. És becsszó, tényleg újra és újra és újra végiggondoltam, mit is akarok mondani, de sosem éreztem úgy igazán, hogy "Áhá! Rátaláltam az elemi különbségre!" És mondjuk most sem. Mindössze arról van szó, hogy ha még tovább várok, akkora lesz már a lélegzetvétele az írásnak, hogy eldurranok, mint azok a békák, amelyek úgy teleszívják a begyüket. Szóval akkor nézzük, miért is olyan fundamentálisan más az élet Dániában.

Az elején le is lőném a poént: nagyjából minden jó tulajdonságuk oda vezethető vissza, hogy náluk fán nő a pénz. Odakinn, mi külföldiek egymás közt a Maersk vállalatóriást szoktuk emlegetni, mint a dán gazdaság fő mozgatóját, de van ott valahol a képben még egy Lego is. Az igazság ennél gondolom, bonyolultabb, de a lényeg az, hogy a gesztenyét kb. a 2. világháború környékén kaparták ki maguknak, és most már csak dől a lé.

Az adók persze asztronómiai magasságokban mozognak, a gépjármű-regisztrációról pedig jobb nem is beszélni, de ők mégis boldogak, akár a kagyló. Például azért, mert az egy jóléti állam, tehát támogatások és juttatások képében bőven visszakapják. Minden autópálya ingyenes, az egészségügy elég jó, a könyvtárak pedig országosan böngészhető könyvállományt kínálnak, persze szintén ingyen. Aztán ott van az is, hogy a dánok az adójuk 50%-át helyben adózzák, tehát ott nő ki új játszótér a földből, ahol laknak. Ez is eléggé jól tud esni, amikor az ember látja, hogy valóban haszna van a fizetése felének.

Nem csoda tehát, hogy Koppenhágában mindenki mosolyog. De tényleg! Megyek az utcán, random rámmosolyognak. Bemegyek egy boltba, őszintén köszöntenek. A buszsofőr rácsukja egy utasra az ajtót, és mindketten elnevetik magukat. Ilyet itthon? Soha.

Na, de miért olyan savanyúak a magyarok? És igen, lehet savazni, hogy jaj, nem kell általánosítani. De sajnos ezt látom: most már, hogy tudom, mennyire más is lehet egy társadalmi együttélés, elszomorít, hogy ez a cinikusan vicces, leleményes és okos nép ennyire áldozatául esett saját (bal)sorsának. Most jönne az a rész, amikor Trianonnal meg a törökökkel dobálóznék, de mindannyian tudjuk, hogy ez egy olyan nép, amely imád a múltban élni. Dehát mi mást is tegyen, ha a jelen ennyire megosztott?

Lehetetlen azt mondani, hogy "Jaj, vedd már könnyedén te is az életet, nézd, a dánok milyen jól csinálják", hiszen a két nép anyagi háttere közel sem egyforma! Egy valamiről viszont hiszem, hogy mélyebben gyökerezik a magyar mentalitásban, mint a jelen körülmények miatti szorongás: ez pedig az, hogy imádunk panaszkodni! És igen, többes szám, első személy, mivel ezt még én sem nőttem ki. De most, hogy fél év tartós kintlét után hazajöttem, nagyon szembeszökő, hogy még azok is, akiknek elég jól megy, mindig találnak valamit, amire lehet panaszkodni. És mindig fognak is! Mert valahol biztos jólesik. Mindenki ismeri például azokat a hivatalnokokat, akik egész nap csak méltatlankodnak, de ha otthon kéne ülniük, visszasírnák. És persze, mondják, hogy a feltalálók nemzete vagyunk, meg sok egyebet, de rettentően panaszkodósak is vagyunk! Erre értem azt, hogy savanyú nép.

Bár ahogy nézem, új hullám van születőben: az én generációm az, amely elkezdte más szemmel nézni az életet, és amelynek néhány tagja az itteni valósággal akar kezdeni valamit, ahelyett, hogy menekülne. Megmutatkozik ez zenében, civil kezdeményezésekben, vállalkozásokban. És kemény az aszfalt, amelyen ezeknek a kis hajtásoknak át kell törnie, de tán majd egyre többnek sikerül. És kívánom, hogy sikerüljön, mert egyre inkább arra a véleményre jutok, hogy a magyar néppel nem a múltja bánt el, hanem saját maga!

Tour de Kitchen

Van egy hagyomány a dán kollégiumok közt. Nem tudom, mióta tart, és, hogy más országban van-e ilyen, mindenesetre az alapötlet elég jó. Az más dolog, hogy - mint minden, ami az ivásra megy ki - elég sok emberből előhoz olyat, amit nem kéne, de most ne erre koncentráljunk.

Évente rendezik meg ezt a buliversenyt, melynek lényege, hogy a nevező konyhák (mert hogy a dán kollégiumok konyhánként vannak társaságokra osztva, bővebben itt) kitalálnak egy témát, amelynek alapján feldíszítik a konyhát, jelmezt öltenek és megalkotják a konyha italát. Utána minden résztvevő konyha népe összegyűlik, a szervezők ismertetik a játékszabályokat, majd indul a "Tour" rész: a társaság végigjárja az összes konyhát, és mindenhol isznak kicsit (vagy sokat). A végén pedig szavazattal dől el, ki nyeri a pénzdíjat.

Van persze pár tényező, amely miatt nem teljesen tiszta a dolog: például az első konyhánál még mindenki józan, az utolsónál pedig a saját édesanyjuk nevét sem képesek felidézni, ezen állapotok egyike sem hat kedvezően az adott konyha értékelésére. Ebben is szerencsénk volt: a mi konyhánk nagyjából a közepén volt a dolognak, amikor a társaság már jókedvű, de még partiképes. Nem, mintha feltétlen szükségünk lett volna a szerencsére: a konyhát nagyon ötletesen és jól díszítettük fel Christiania mintájára (a Kitchiania nevet kapta a projekt). Utcai padtól kezdve a száraz avarral borított utcarészleten keresztül elhagyatott kerékpárokig és KRESZ-táblákig mindenre volt gondunk.

És ez alapján már sejthető: a mi konyhánk nyerte a 2014-es TDK-t (és ezzel a nem csekély pénzdíjat), amelynek köszönhetően az egész társaság elment étterembe vacsorázni még karácsony előtt.

Hogy miért most írok minderről? Mert pár napja jutottam odáig, hogy leüljek, és (kapott anyagot is használva) megvágjam az eseményt megörökítő videót. 5 perc végtermékért 12 órát dolgoztam, de megérte. Nézzétek meg ti is!

Vonali műveletek - Arriva

Erre már nem merem megkockáztatni, hogy tipikus dán lenne, mivel szerintem sok más helyen csinálják, csak otthon nem. Most, hogy már lassan fél éve itt élek, volt néhányszor alk almam megfigyelni egy szokatlan, de nagyon jó dolgot, amelyet a Movia (itteni tömegközlekedés-szervező) egyik operátora, az Arriva csinál: menet közben végeznek problémakezelést a buszvonalakon.

Boxutca

Az első alkalommal sokáig fel sem tűnt, hogy valami történik, pedig történt: a buszra egy vonalműszaki furgon várt a megállóban. Amikor a busz beállt, a sofőr azonnal kiszállt a volán mögül, a technikus pedig beült a helyére, és nézett valamit. Aztán hátramentek a motorhoz, ott is néztek valamit, aztán már mentünk is tovább. Nyilván csak valami kis baja volt a busznak, ettől függetlenül a szervezés gördülékenysége elismerésre méltó volt. Nem kellett a busznak negyed órát vészindexelnie félig az útpadkán, mire a furgon megérkezett, hogy feladja rá az utolsó kenetet, majd elvontassák, hanem a busz ezután ment is tovább, az utasok többsége nyilván észre sem vette, hogy akció volt.

Sofőrök találkozása

Igaz, ez nem karbantartási, hanem inkább szervezési probléma, de az is nagyon jó, ahogy az Arriva megoldja a sofőrök közlekedését. És itt most nem arra gondolok, hogy ők mindig elérik a buszt (wehehehehe...), hanem, hogy a műszakkezdési helyszínre szolgálati autóval mennek. Korábban már töltöttem fel képet erről a Facebook oldalra, de itt is megér egy említést.

A 350S vonalon pedig minden reggel 9 után kicsivel lehet látni, ahogy a (vélhetően) éjszakai műszakot leváltja a délelőttös: beáll a busz a megállóba, a régi sofőr kiszáll, az új meg be, és minden megy tovább. Lehet, hogy ilyesmire még Budapesten is van példa, ha igen, még sosem láttam.

De olyat is láttam már, hogy a buszomra a megállóban várt egy arrivás szolgálati autó, mivel az egyik sofőr (feltételezem) a kabinban felejtett valamit. Felszállt, körülnézett, majd leszállt és ment tovább.

Buszcsere

De amiért eldöntöttem, hogy írok erről, az a ma reggeli eset volt: amikor érkezett a 200S busz, már feltűnt, hogy valami nincs rendben, mivel nem a megszokott típus volt (nem az S vonalakon közlekedtetett kék orrú, hanem sima sárga), továbbá egy figyelmeztető jelzés is folyamatosan szólt a vezetőfülkében. Bár nem tudom pontosan, de eddigi megfigyeléseim alapján ez a jelzés nyitott ajtókra vagy alacsony levegőnyomásra figyelmeztet. Nem ritka, hogy némelyik buszon ez folyamatosan szól, ettől még szoktak vele közlekedni. Nem úgy ma reggel, mivel a busz a Gladsaxe trafikplads megálló előtt váratlanul befordult egy mellékutcába, ahol az ellenkező irányból már parkolt egy busz. Megállt, ajtót nyitott, majd a sofőr mondott valamit dánul. Mindenki szedelődzködni kezdett, feltételeztem, meg kell várnunk a következőt. De nem, mert utána rájöttem, hogy a szemben álló busz a váltóbusz. Láthatósági kabátos Arriva sofőrnő várta a mi buszunk sofőrét, rövid kis átadás-átvételi beszélgetés után pedig meg is történt a csere, és - mindössze egy perc kieséssel) már ment is tovább a 200S Scania busz, míg a jelöletlen Volvo a garázs felé vette az útját.

Igaz, meg kell jegyeznem, hogy nem tudom, erre csak azért került-e sor, mert ez a mellék utca (most, hogy megnéztem műholdképen) konkrétan a buszgarázs bekötőútja, de a szervezés akkor is lenyűgöző: Budapesten először leszállt volna mindenki az útpadkára, aztán a busz elmegy, aztán ~tíz perc múlva jön a másik. Itt már a cserebusz előre várta a cserélendőt.

Kedves olvasók!

Tudom, nem mindig vagyok a leghűségesebb blogger, de azért ti kitartotok. Főleg, mert egyszer feliratkoztatok, aztán leiratkozni már "fárasztó", plusz rádiócsend idején nem sok vizet zavar a blog, de azért na. :D Mint tudjátok, minden évben készítek egy különleges karácsonyi videót, ahol énekelni szoktam. Nem így idén, mert csak. Helyette Gróffal, hűséges útitársammal nekivágtunk múlt héten a péntek esti Koppenhágának, és erről felvétel is készült.

A Végzet Mérnökei blog teljes szerkesztősége (haha) ezzel kíván boldog karácsonyt.

Tipikus dán! - Buszok

Na jó, kicsit sarkítás ezt az írást ebbe a kategóriába rakni, de sehová sem illik igazán, mivel a buszok tulajdonságainak egy része adott, hiszen a gyártó így csinálja azokat. Viszont van pár dolog, amelyet fogadni mernék, hogy a Movia (az itteni közlekedésszervező) ír elő.

Lassan kezdett csak feltűnni, hogy az itteni buszok sok furcsaságot csinálnak. Elsőként az tűnt fel, hogy a Volvo B7 RLE típusú buszok (amilyenből egyébként otthon is futtat párat a VT Arriva) hang alapján manuális váltósak (tehát a sebességi fokozatok közt több másodperc is eltelik), viszont a sofőr (láthatólag legalább is) semmilyen váltót nem manipulál. Azóta sem vagyok biztos az igazságban, de az egyik német lakótársam szerint ezek szekvenciális buszok, ahol hidrodinamikus nyomatékváltó alkotja a tengelykapcsolót, viszont a váltási jel manuális, nem automatikus, és a gázpedállal lehet fel-le váltani.

Aztán ott van az, amit imádok, de nagyon kevés buszon látni csak (még az itteniek közül is): a váltakozó indexlámpa. Egy lámpa helyett egymás alatt-felett kettő van, és ezek felváltva villognak. A Volvo szereti csinálni, más gyártótól nem is nagyon láttam még. Viszont ami kifejezetten idegesítő, az a klímarendszer. Általában a buszok gördülő szaunaként működnek, néha pedig fagyasztóládaként, de kellemes hőmérséklet egész kevés buszon van csak. Cserébe ott vannak a kicsekkoló-automaták (amelynél az e-jegyet kell leszállás előtt lecsippantani). Ezek hanggal is azonosítják magukat (a vakok számára), ha az ember a terminál tetejéhez teszi a kezét. Ekkor mondja azt a kis szerkeszet, hogy "CHECK-UD". Vagy, ha valaki úgy kapaszkodik, hogy takarja a terminált, akkor "CHE-CHEK-CH-CHEK-UD".

De van pár dolog, amely már inkább dán sajátosság, mint gyártói különlegesség: például, hogy itt a buszsofőrök menet közben hallgathatnak rádiót. Ha emellé vesszük azt is, hogy a sofőrfülke nem zárt, méginkább fura, hogy ez legális, bár szerintem kifejezetten jó dolog: személyesebbé teszi az utazási élményt, hogy az egyik sofőr komolyzenét hallgat, a másik meg 80-as éveket játszik. Amíg nem hörgős metal megy, addig nincs semmi baj. Viszont a megállóban a rádió automatikusan lehalkítja magát (az ajtók nyitott állapotát figyeli). Még egy érdekes dolog van, ami viszont az ajtófékre van kötve: amint egy busz beáll a megállóba, és a sofőr aktiválja az ajtóféket (amelyik nem az ajtót fékezi, hanem a buszt, és lehetővé teszi az ajtók nyitását), abban a pillanatban a tompított fényszóró kikapcsol, és csak a helyzetjelző marad. Ennek az okán már régóta gondolkodom, és a legjobb ötletem az, hogy nem akarják elvakítani azokat az utasokat, akik leszállás után a busz előtt mennek át. Mondjuk ez eleve erősen ellenjavallt, szóval gondolom, nem ezért van, de másra nem tudok gondolni.

Ami pedig az utastájékoztatást illeti, az megér egy külön írást, így arról később olvashattok!

A dánok és a vizsgák

Dániában - de legalább is a DTU-n (az eddigi tapasztalatok szerint) nagyon máshogy állnak hozzá a vizsgákhoz, mint otthon. Kemény, harcedzett veteránnak érzem magam, amikor a BME-s vizsgákról mesélek. Már eleve akkor kiveri őket a víz, amikor azt hallják, hogy nálunk nem lehet semmi segítséget használni (legalásan, azaz). Na, de menjünk az elejéről!

Akik nem olvasták a nagy, közhíres cikkeket, azoknak egy kis ismétlés: itt a szorgalmi időszak 13 hétből áll (ebből egy hét őszi szünet), mely után 2 hét vizsgaidőszak következik. Egy félévben 2-3 vizsgának szokás áldozatul esni. Ki is kerekedik a szmeük, amikor mondom, hogy nekem idén 5 van (minden tárgyam vizsgás tárgy).

A vizsgáknál úgy tűnik, alapszabály, hogy segítség használható. Ez szigorú esetben (írásos vizsgánál) a tankönyvet jelenti, szóbelinél pedig, hogy a kérdés kihúzása után át lehet futni a jegyzetet. Vagy alternatívan minden kérdésre lehet készíteni egy rövid (PPT) prezentácót, amelyet a vizsgán csak elő kell adni.

Eddig két vizsgám volt meg: kedden egy szóbeli, ahol a kérdés kihúzása után átfutottam a jegyzetem. Nem is töltöttem ki az egy percet, annyira idegen volt az élmény, hogy legálisan, a tanárok áldásával nézegetem az otthon, előre megírt anyagot. Viszont a mai vizsga egészen elképesztő volt. Igaz, nem lehet azt mondani, hogy ez reprezentatívan leírja az írásbeli vizsgákat, de na.

A következőképp zajlott: az egyetem fedett sportcsarnokát mobil fallal kettéosztották, és a két termet telerakták egyszemélyes asztalokkal. Mindegyik asztal lábára rágyorsszorítóztak egy két konnektoros elosztódobozt. hogy legyen hová dugni a laptopot. A vizsga ugyanis digitális írásbeli volt: a teremben lekapcsolták a központi wifihálózatot, és aktiválták az "eksamen" nevű vezetéknélküli intranetet, amelyen keresztül csak az onlineeksamen.dtu.dk honlapra lehet fellépni, ahol az aznap tartandó vizsgák adatlapjai érhetők el. Diákkód és jelszó megadása után lehet belépni arra az űrlapra, amelyre a diák jogosult.

A vizsga elkezdése előtt mindenki elvett egy zöld borítékot, amelynek az elejére minden adatát felírta, a beadási kód kivételével, amelyet csak a vizsga befejeztével ad ki a gép. Normál esetben a borítékot egymagában kell leadni (hiszen a vizsga digitális), de a laptop meghibásodása esetén az papíron is leadható - ehhez álltak rendelkezésre mázsaszám a DTU fejléces négyzetrácsos lapok, és a vizsga elején kiosztott nyomtatott feladatsor.

Nade miért is volt könnyű a vizsga? Például, mert minden használható volt, amit az ember a laptopjára feltöltött előtte. Előadásdiák, 700 oldalas tankönyv PDF-ben, XLS kalkulátorok, stb. Aztán azért, mert feleletválasztós volt, ráadásul több választ is meg lehetett jelölni, és ha közte volt a jó, a megjelölt válaszok számának függvényében tört pontszámot lehet szerezni. Igen, ez mind a négy válasz megjelölésére is vonatkozik. Ja, aztán ott van az is, hogy a rossz válaszért nem jár mínusz pont. A végén a habra a cseresznye pedig, hogy a vizsgaszázalék csak 1/3-ban számít bele a tárgyjegybe, a többi részét a két évközi beadandó adja. Tehát eleve úgy mentem be a vizsgára, hogy a tárgy már megvan. Nevetséges, ugye? Mondjuk nem panaszkodom, mert igazán szívás lett volna mindez, ha tétje van, mert a tárgy nagyjából a matematikai programozás és az üzemszervezéstan szerelemgyereke. De akkor is szürreális élmény volt ilyen vizsgát írni.

Már csak azért is, mert úgy számoltam képletekkel, hogy a képletet akkor láttam életemben először (miután CTRL+F-fel kikerestem az előadásdiákról), ráadásul olyan feladatban, amellyel szintén soha nem találkoztam. És azt kell mondjam, szerintem a válaszok túlnyomó többségét helyesen jelöltem meg.

Végezetül az infrastruktúráról: az olyan dolgoktól kezdve, hogy ilyen flottul és high-tech környezetben megy minden, az olyan apróságokig, hogy az asztalok pozíciója a teremben szinte miliméterre stimmelt, nagyon frissítő érzés egy olyan intézményben tanulni, ahol ennyire tisztelik a diákok munkáját, hogy a lehető legjobban igyekeznek megkönnyíteni azt.

Tipikus dán - Lányok!

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok túl nagy ellenzője a szoknyáknak. Ezért is örültem, amikor egy idő után kezdtem megfigyelni, hogyan is öltözködik egy tipikus dán lány. Így. :D Mindig érdekes észrevenni, bizonyos szubkultúrákban mi válik felkapottá, mint például itt a fekete harisnya a szürke miniszoknyával. Egyébként a képen van némi csalás: két csoporttársnőm közül csak az egyikük dán, a francia lányt pedig úgy tűnik, már kezdi befolyásolni a helyi kultúra. Szegények hülyének néztek, amikor felvetettem nekik a tipikus dán lányokról szóló poszt ötletét, de ez volt a legkivitelezhetőbb módja az illusztrációnak: mégsem akartam, hogy bilincsben hurcoljanak el, mert ismeretlen lányokat fotózgatok az utcán. :D

*****

Anyone who knows me also knows that I'm not the biggest opponent of skirts. This is why I was particularly happy to discover - after a while - what the typical Danish girl dresses like. Like this. :D It's always an interesting observation to see what becomes popular in certain subcultures. For example, over here, dark stockings and grey miniskirts. But there is some cheating involved in this picture: only one of my two classmates is Danish, the other one is French, but it seems local culture is already taking its hold. Poor girls must have thought me to be out of my mind when I proposed the idea of "the typical Danish girl" to them, but this was the most feasible solution of all. I didn't want to be dragged off in handcuffs for taking pictures of random girls on the street. :D

A dánok és a könyvtárak

Van pár dolog, amire a dánok igen büszkék. Az egyik ilyen a "Danish design", amely kapcsán főleg székek jönnek elő, de ott van az a diffúz fényt kelző csillár is (most nézem, hogy "articsókalámpa" a neve), amely elég érdekesen néz ki. Engem ezek egyike sem vág hanyatt, viszont ahol szinte kivétel nélkül elismerően bólintok, azok a könyvtárak. Eddig csak egy párban fordultam meg, de minden elismerésem a dán könyvtárrendszeré.

Akik a Facebook-on is követik a blogot, azok már két képet is láthattak a témában: egyet a Lyngby könyvtár könyvvisszavevő automatájáról, egyet pedig a koppenhágai főkönyvtár aulájáról. És valóban mindkét tekintetben le vagyok nyűgözve. Egyrészt csodálatos, hogy ingyenes könyvtári tagsággal és országosan kereshető online adatbázissal szinte bármely könyvet "megrendelhetem", amelyhez kedvem támad. Az persze limitálja az embert, ha nem tud dánul, természetesen én is csak angol könyveket kölcsönzök. Megkeresik és átszállítják a tagkönyvtáramba, ahonnan ugyanúgy kikölcsönözhetem, mint bármelyik másik könyvet.

De most beszéljünk az építészetről! Akkor döntöttem el, hogy írnom kell a témáról, amikor múlt péntek reggel egy órával korábban jelentem meg az okmányirodában, mint hogy az kinyitott volna. Jobb ötletem nem lévén felcsaptam a google térképet, és megkerestem a legközelebbi könyvtárat. Amikor odaértem, már kívülről is látszott az épületen, hogy kitűnik a tömegből. Kicsit emlékeztetett a seattle-i központi könyvtárra. Belépve viszont az fogott meg, hogy nem egy olyan unalmas, poros és szocreál interiőr fogadott, mint az otthon szokás, hanem egy élő, modern épület, amely mer elrugaszkodni a megszokottól. Ott volt például az ifjúsági részleg, ahol a csillárok egy gyűrűre körben felszerelt asztali lámpák voltak, hogy mindenki odahúzhassa a könyv fölé, amit olvas. Vagy az, hogy a számítógépterem a legfelső szint panoráma részlegén kapott helyet, hogy a gépezők ha elnéznek a monitorról, az alant elterülő utca forgatagát lássák.

Naná, hogy itt élő, menő dolog könyvtárba járni. Akárhányszor voltam eddig könyvtárban, mindig nyüzsögtek az emberek. Időstől a fiatalig mindenki szereti. És nagyon könnyű is beleszeretni a könyvtárrendszerbe egy olyan országban, ahol van rá pénz és kereslet. Tényleg kíváncsi vagyok, el tudná-e érni a Szabó Ervin könyvtárhálózat ugyanezt a társadalmi pozíciót, ha azonos anyagi háttere volna. Vajon túlságosan veszett ügy a magyar olvasóközönség?

A dánok és a...

...címmel indult cikksorozat a Közhír hasábjain ezév szeptemberében. Gondolom, sokan tudjátok, hogy a BME Közlekedésmérnöki karának kiadványánál immáron 5 éve vagyok újságíró, és ezen a kiköltözés sem változtatott. Minden hónapban más érdekes (és egyúttal hasznos) témát veszek elő, hogy aki a külföldi tanulást fontolgatja, kissé tájékozottabban hozzon döntést (már, ha épp Dániába akarna jönni).

Az újságban megjelent írások nagyobb lélegzetvételűek, de vannak olyan témák is, amelyek bár nem tesznek ki egy oldalt, de attól még hasznosak. Aztán vannak azok, amelyek nem férnek rá egy oldalra, ezért nincs helyük a nyomtatott sajtóban. Ezek a cikkek fognak megjelenni itt (szintén "A dánok és a..." címmel). Viszont mielőtt ez megtörténne, álljon itt egy kis felzárkóztatás azoknak, akik nem olvassák a Közhírt (a teljes archívumot a képre kattintva érhetitek el).

Az előző részek tartalmából:

• A dánok és az első lépés, ebben van (majdnem) minden arról, hogy hogyan is kerültem a BME-ről ide. (Szeptember, 11. oldal)
• A dánok és az oktatás, tehát minden, ami a tanulmányokkal és a tanulmányi élet ütemezésével kapcsolatos. (Október, 10. oldal)
• A dánok és a közlekedés, egy nagyon szövevényes, két oldalas írás, amelybe még így sem fért bele minden. Mindenképp ajánlott! (November, 12.-13. oldal)

Tipikus dán! - Kéztörlőtartók

 

Új sorozat indul: ezek az írások apró kis szösszenetek lesznek, amelyek valami olyan jelenséget vagy szokást mutatnak be, amelyekkel korábban sehol nem találkoztam, de itt lépten-nyomon beléjük botlok. Elsőként beszéljünk a mosdókban elhelyezett papírtörlők tárolójáról! A legtöbb középületet már átvették a modern, műanyag Tork tartók, de a DTU szinte összes épületében ezek a régi, rácsos eszközök vannak. Ami a különleges (és idegesítő) bennük, hogy a papírt nem alulról, hanem felülről kell kihúzni, pontosabban leemelni a kupac tetejéről. És amikor a tartó jól meg van rakva, az ember keze pedig vizes, nagyon nem jó dolog felfelé nyúlkálni, hogy a víz a bokájáig csorogjon végig a ruha alatt.

Két vlog szeptemberről

Felkerült két újabb videoblog. Az első azért kicsit suta, mert eredetileg két részes lett volna, de az első részben hosszasan letakartam az ujjammal a mikrofont (jobbkezes még a telefon is "-.-), így pont a téma ismertetése, nevezetesen a nyomtatás menete lemaradt. Ettől függetlenül a buszon az önállóan is értelmezhető, amikor a DTU költségbetéséről beszélek.

A második videó ugyaneznap készült, de a buszról leszállva már a dán jegyrendszer (a Rejsekort - "Utazókártya") érthetetlenségéről és szerencsétlen szabályairól mesélek, méghozzá igencsak hosszasan.

Kedves Közhír olvasóközönség!

A novemberi számban ígért írások (pénzügyekről, hivatali ügyintézésről, stb.) még nincsenek kész, mert ezek nagyobb lélegzetvételű írások lesznek, az idő pedig nem olyasmi, amiben a DTU-n tanuló hallgatók lubickolnak. Mindenesetre nem jártok rossz helyen, a hétvégén tervezem megírni a hiánypótló sorozat első írását. Addig is nézzétek meg az eddigi írásokat, született már pár érdekes olvasmány.

A Gróf és én - II. rész

Ott hagytuk abba, hogy a Grófot boldog tulajdonosaként tolom ki a Lyngby torv-ról. Utána következett egy kis szerencsétlenkedés, mivel egyrészt telefonról kellett lelesnem az útvonalat hazafelé (amelyet egészen addig csak busszal tettem meg). Másrészt pedig a bringát is meg kellett szokni (például a három fokozatú agyváltó kezelését, illetve visszaszokni a kontrafékhez). De hazaértem úgy 30-35 perc alatt, viszont záram csak az a fajta volt, amely a tolvajt 7 miliszekundum erejéig tartóztatja fel. Ádámtól kaptam jobbmintasemmi alapon, de az utcán nem mertem kinn hagyni szegény bringát, az alagsori, zárható bringatárolóhoz pedig még nem volt hozzáférésem. Így az első éjszaka velem aludt a szobában, az akkor még meg nem lévő bőr kanapé helyén.

Ádámtól elkértem a bringaszerszámait, hogy néhány dolgot megigazítsak, és a Gróffal ekkor vesztünk össze először. Illetve nem is összeveszés volt ez, inkább csak félreértettem: ugyanis amikor a sebességváltó vezérlőkarját helyeztem át a kormányrúdon, a bowden vége kiugrott a vezérlőkar kampójából, így üzemképtelenné vált az egész váltó (3. sebességben ragadt). Órákat töltöttem az interneten, míg végre rájöttem, hogyan is kell orvosolni a problémát (korábban soha nem volt dolgom nyitott mechanikájú agyváltóval, így nem tudtam pontosan a csavaros hosszkalibrálás menetét).

De mivel csak a bowden visszabújtatásáig jutottam, a fokozatok továbbra sem voltak a helyükön, plusz a szél is fújt másnap reggel, hétfőn még busszal mentem egyetemre. Az első reggelt kedden töltöttük együtt: 40 percbe telt, míg beértem az egyetemre, és még így is csatakosra izzadtam. Ekkor szegény Gróf még nem nézett ki a legelegánsabban: a fényszóróját leszereltem, az elülső fényvisszaverőt BKK-s csuklópánttal oldottam meg (a vázra tekerve), a hátsó csomagtartó pedig (a képen is látható módon) elállt, mivel a nemműködő kerékzárat is leszereltem (hogy senki se zárolhassa, mert fogalmam sem volt a kódról). A digitális sebességmérőt is felszereltem rá, melynek kábele körbetekerte a váz elejét, így szegény jármű inkább hasonlított hobóra mint uraságra.

Míg kedden délután volt órám, szerdán már reggel kellett mennem, ráadásul sikerült késve (pont 7:20-kor) indulnom, így tekertem, mint a veszett egér, hogy beérjek 8-ra. Az utat 35 perc alatt tettem meg, cserébe úgy leizzadtam, mintha egy medencéből másztam volna ki.

A hét közepén megvettem a jó minőségű (és egy véletlen folytán színben passzoló) zárat, illetve kértem hozzáférést a zárható bringaátrolóhoz. Ugyanennek a hétnek a végén néztem rá először mechanikailag a szerkezetre: leszedtem mindkét kereket, beállítottam a váltót rendesen, lemostam és megvizsgáltam az eredeti világítási rendszer állapotát. Nem sokkal később pedig kaptam egy telefonhívást a rendőrségtől, hogy én vagyok az egyik nyertese a közlekedésbiztonsági kvíznek, és jelenjek meg Lyngby egyik bringaboltjában az ünnepélyes átadóra. Habár az átadó nem volt anniyra ünnepélyes, nyertem egy fehér sisakot (ráadásul pont olyan kivitelűt, amilyet szerettem volna, a régimódibb kobak kinézetűt).

Teltek, múltak a hetek, és elkezdtem terveket kovácsolni a felújításra. Kerestem például pár pótalkatrészt a bringatemetőben (az a terület a nyílt téri bringatároló mellett, ahol a korábbi diákok által hátrahagyott, megcsonkított bringák fekszenek), illetve új eszközöket is vettem: hátsó kerékkülsőt, csomagtartókosarat.

Amikor először szereltem le a hátsó kereket, semmi gond nem volt a váltó újrakalibrálásával. Viszont amikor másodszor tettem ezt meg, az új külső felhelyezése céljából, két órát szívtam a művelettel, és még a végére is csak elfogadhatóan működött, nem tökéletesen. És ezt is csak csütörtökig: akkor ugyanis (útban a DTU felé) elkezdett kiugrálni sebességből, és csak annyira tudtam megszerelni, hogy 2. fokozatban maradva be tudjak érni. Ugyanígy mentem haza is. Pár nappal később, szintén menet közben befelé a kézifékszerkezet egyik fékpofája fékezés közben egyszerűen lerepült (valamikor korábban elveszíthettem róla az anyát). De korábban a kitámasztó lazult le olyannyira, hogy beleütközött a pedálba, így ezt is a város közepén kellett leszerelnem. Kezdtem kétségbe esni, hogy talán valóban rossz vétel volt a Gróf, ha egyszer szép, de megbízhatatlan. Szerencsére a pech-sorozat megfordult, amikor rájöttem, miért nem sikerült helyesen kalibrálnom a váltót. Ezzel az új tudással felvértezve már sikerült visszaállítani a tökéletes üzemet. Illetve kezdeti feltételezésem kezdett bebizonyosodni: mivel régi szerkezet, az elején sok időt kell ráfordítani az összes kis nyűgje kiismerésére, de ha egyszer minden csontváz kiesett a szekrényből, nagyon megbízható géppé válik. Újabb megoldandó probléma volt, hogy a hátsó kerék szép lassan előrekúszik a váz hornyában. Kértem ádámtól két záró alátétet, de ezek túl vékonyak voltak, nem oldották meg a problémát. Így vettem két rendeset, azok felszerelésére a mai napig nem jutott időm. A fékpofák kérdése megoldódott (szintén) záralátétek felhelyezésével, illetve az anyák rászorításával. És megszületett bennem az elhatározás: helyrehozom a kerékpár eredeti világítási rendszerét, de LED-es belső kialakítással. Apám segítségével megterveztem az áramköröket, majd Magyarországra hazalátogatva megvettem a komponenseket (itt minden alkatrész az otthoniak kilencszeresébe kerül). Fényforrásként melegfehér LED-ek szolgálnak (hogy a bringa kinézetéhez és korához illjen), áramforrásként megmarad az eredeti, remek állapotban lévő dinamó, a bringa megállása után pedig a fények még ~2 percig világítani fognak, erről kondenzátorok gondoskodnak majd.

Míg otthon jártam, vettem gumipók-hálót is a hátsó kosárra, hogy az iskolatáskát ne csak betegyem a kosárba, hanem biztonságban is tudjam.

Azóta már összeszokott csapat vagyunk: ő visz bevásárolni, bankba, városnézni. El is áztunk már együtt: egyik este az egyetemen ért az eső, így mire hazaértem, még a kabátom is majdnem átázott. Megvannak az egyetemen a szokásos parkolóhelyei (a képen például a 115-ös épület előtti fedett tanári parkoló látható, ahol a kormányrúdnál fogva lehet lógatni a bringákat). Ha sokáig vagyok az egyetemen, sötétben hangulatos zenét hallgatva (szó szerint) hazaszáguldani, reggelente pedig jó leelőzni a tömeget, ha sietek. Sosem gondoltam volna, hogy az első autóm egy bringa lesz!

U.i.: azóta kiderült, hogy a srác, aki a B terv bringámat vette meg (amelyik miatt elbizonytalanodtam a Grófot illetően) itt lakik a koliban. És a bringája még az elején ledobta a láncot. Míg az enyém még előrecsúszott kerékkel, a láncházat súroló lánccal is kitartóan gurult.

Vlog: a futballpályán

Videón nem jön át, de egy elég nagy sportpályán járkálok és elmélkedem.

Vlog: a tárgyfelvételről

Szeptember első hetében a tárgyfelvételről, illetve az órarend-módosításról beszélek a kihalt kantinban.

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - II. rész

Hogy halálra fagytam-e? Nem, mivel a welcome party összejövetelen ott volt az épület 12 éve rezidens gondnoka is, akinek elpanaszoltam bánatomat. Erre ő kerített egy pótkulcsot, és (ezek szerint bárki szobáját kirabolhattam volna, de én) átcipeltem a cuccaimat a saját szobámba. Ezek után már nyugodtabban mentem vissza a kocsmába, ahol éjfél körülig iszogattunk a többiekkel. Ja, egyébként a welcome party során csapatokba osztottak minket, majd mindenféle játékokban kellett versengeni a többi csapattal. Büszkén jelentem, hogy én tekercseltem a legjobb wcpapír-múmiát, de sajnos az ellenséges csapatnak, mivel egyenlőtlen volt a létszám, és engem átsoroltak. A játék végén viccesen jegyeztem meg, hogy és most ezt a sok wcpapírt fel kéne vinni a szobába, nem sejtve, hogy később valóban jól jött volna. A csapatunk egyébként nem nyert, csak a "legjobb név" kategóriában, amelyben viszont osztatlan győzelmet aratott. Ezt pedig az magyarázta, hogy a csoportban lévő kanári-szigeteki csaj kitalálta a sátáni vikingek nevet ("Satanic vikings"), amit az akcentusa miatt a játékvezető sátáni palacsintákkén értett ("Satanic pancakes"), de ez annyira megtetszett nekünk, hogy megtartottuk. A név később is formálódott kicsit, az egyik állomásnál például használt palacsinták ("Second hand pancakes") néven fogadtak minket.

A játékok és az este végén felcsempésztem kettőt az ingyen szendvicsek közül a szobámba, hogy másnap legalább valamit tudjak enni. Kiderült (természetesen), hogy wcpapír és internet sincsen. Míg az előbbire szerencsére sikerült alternatívát keríteni, kommunikáció terén el voltam vágva a külvilágtól. Bár fogtam néhány wifi jelet, de mindegyik kódolva volt. Így a textil csomagból frissen kibontott sprőd, vegyszerszagú lepedővel és 70% poliészter ágyhuzattal megágyazott ágyban hajtottam álomra a fejem a fehér munkásbakancsnyomokkal összejárkált padlójú, függönytelen szoba közepén.

Másnap reggel, miután megettem az egyik félig megaszalt szendvicset az előző napról, bemerészkedtem a nagy, közös konyhába. A kollégium két épületből, a két épület 3 lépcsőházból, a lépcsőházak 3 szintből állnak, és minden ilyen szinthez tartozik egy konyha. Tehát a Tingbjerg kollégiumnak összesen 18 konyhája van, és a kollégium lakói is eszerint vannak felosztva. Paranoid megfontolásokból nem a saját konyhám számával szemléltetem a nevezéktant, de például a 6-os lépcsőház 2. emeleti konyhája a Kitchen 6.2. Minden konyhának van egy képviselője, és minden hónapban van konyhagyűlés. A konyhának van továbbá havi és "egyéb" költségvetése. Előbbiből fogyóeszközöket és egyéb konyhai kütyüket lehet venni (kesztyű, krumplihámozó, mosogatószer), utóbbiból pedig bármi mást, amire a konyha népének közösen lehet szüksége (vasalódeszka, társasjáték, stb.).

Szóval benyitottam a konyhába, sehol senki. Oldalra nézve a szekrénysor ajtaján (amely egyben írófelület is) megláttam egy névjegyzéket azokról, akik már beköltöztek. Ha jól emlékszem, csak kb. 4 név volt fenn. Felpingáltam az enyémet is. A másik ajtón pedig megtaláltam egy örömteli információt: a konyhai wifi jelszavát. Sajnos azonban nem működött, így a DTU felé vettem az irányt, ez ugyanis 26-a, kedd, a régóta beharangozott Introduction week (bemutatkozó hét) kezdete volt. Amikor a kampuszra értem, fel tudtam csatlakozni a telefonommal az egyetemi wifire, és első ízben üzenni apunak előző délután óta.

Innentől rányomok a gyors tekerés gombra: a szoba hétről hétre fejlődött. Először összeraktam az íróasztalt. Aztán feltakarítottam. Aztán mentem panaszkodni a lakhatási irodába, hogy ez mégis hogy. Aztán rácsempésztem az ("Akkor menj és vedd meg az Ikeában ami hiányzik, és add ide a számlát") listára olyan dolgokat is, amelyekre szerintem csak bűntudatból bólintottak rá. Később kaptunk zuhanyfüggönyt a proton méretével vetekedő fürdőszobába, illetve karnist és "árnyékoló" függönyt a fő lakrész ablakához. Pár nap múlva fel is szerelték (először nekem, mert hagytam egy kis cetlit az ajtón, hogy nyugodtan jöjjenek be a munkások a távollétemben). És ahogy felszerelték, rögtön lecseréltem az általuk adott, szinte átlátszó "függönyt" a szobában eredetileg ott lévő vastag, fehér vászonfüggönyre, amely nem csak, hogy ellátja a funkcióját, de még csak rá sem lóg az ablak alatti parányi radiátorra. Később kinyomtattam párat a fényképeim közül fekete-fehérben az egyetemi könyvtárban (ingyen), és csináltam belőlük egy elrendezést a falra. 

Az épület elől összeszedtem egy kétajtós kis kabint, a szemétben találtam egy (tökéletesen működő) két főzőlapos rezsót, Ádámtól (a magyar szomszédom) kaptam egy ikeás kisasztalt, szóval éjjeliszekrényem is lett. Rá egy hétre meghozták a forgószékem és a padlóvédőt, továbbá még egy polcot, amelyet Alberto-nak ajándékoztam (az "olasz", akivel azóta is meséljük mindenkinek a szobakulcsunk történetét). És múlt hét végén egy bőr dívánnyal is gazdagodott a szobám, amelyet (igen, nem hülyéskedem) szintén egy ház előtt, a szemétben, illetve mellette találtam. Rengeteg mesélnivaló van még a Tingbjerg kollégiumról, de a szoba történetéről egyelőre legyen elég ennyi. Későbbi írásokban tervezek mesélni a mosodáról, az építkezésről, az egyetemre bejutásról, meg ami még jön.

A Gróf és én - I. rész

A történet legelején hadd szögezzek le valami: akinek Dániában nincs bringája, az csak turista lehet. Kicsiktől az idősökig, férfiak, nők, mindenki teker. És mindenhová. A többsávos főútvonalakat például olyan széles kerékpárutak kísérik, amelyeken még egy busz is elférne. Nem ritka az osztályozó sem egy-egy jelzőlámpánál (magyarul: kanyarodó- és egyenesen haladó sáv különválasztva, külön jelzővel).

És akkor most nézzük, hogy jövök én a képbe: augusztus 20-a óta vagyok az országban, de különböző komplikációk miatt csak nem sikerült bringát találnom. Főleg azért nem, mert szeptemberben az országba tóduló rengeteg nemzetközi diák miatt nagyon felmegy a használt kerékpárok iránti kereslet (és megjegyzendő, hogy egy használt bringát 800 koronás, azaz 32.000 forintos alsó ártól lehet általában megkaparintani), a kínálat pedig ezzel párhuzamban egyre fogy. Kapóra jött tehát a DTU-nak otthont adó Lyngby önkormányzata és a területi rendőrség közös kezdeményezése, melynek keretén belül a korábban lefoglalt vagy összegyűjtött kerékpárokat szerelőtanoncok által felújítva kínálták megvételre kifejezetten diákoknak, 500 koronás egységáron. És igen, ez még mindig 20.000 forint, de amint a magyar ember megtanul helyi számokban gondolkodni, a földre rogyik, és az ég felé nevet: ennyiért működő bringát (ráadásul szeptemberben) nem lehet kapni máshol!

Szeptember 14-én (habár vasárnapi nap volt) már 7 előtt fenn voltam, hogy 8:30-kor ott lehessek Lyngby egyik terén, ahol 10:00 órától (!) kezdődött a vásár. A magyar vér diktálta nekem, hogy ennyivel korábban jelenjek meg, de volt is értelme: a 3. sorszámot kaptam (igen, ketten még ennél is korábban odamentek, egy brit srác és egy amerikai lány). Ez pedig azért volt fontos, mert (bár nem tudtam) a bringaválsztás jogát sorszám alapján adták meg, tehát én kettő kivételével bármelyikből választhattam. Egymást szúrós tekintettel méregetve köröztünk a bringák körül: végigjártam a teljes placcot (volt nagyjából 50 bringa), és amint megláttam a Grófot (később ezt a nevet találtam a legtalálóbbnak rá), elfogott az az érzés, amikor azonnal tudom, ha valami később az enyém lesz.

Aranybarna fényezésével és csillogó króm szerelvényeivel kitűnt a tömegből, tartásával pedig egy letűnt kor méltóságát sugallta (a 60-as évek végére / 70-es évek elejére datálták a szervezők). Körbejártam, megnyomkodtam, kerestem a hibáit, de csak nem találtam. Közben odajött az egyik szervező és elkezdett mesélni a bringáról; mármint nem a konkrét történetét, hanem inkább műszakilag. Például, hogy bár vannak repedések a hátsó kerekén, messze van még a cserétől, meg, hogy a hátsó kereke köré szerelt (és Dániában igen gyakori) kerékzár nem kulcsos, hanem kombinációs pöckös kivitel, amilyet gyerekkora óta nem is látott. Gyors műszaki szemle után megállapítottam, hogy az állapota a többihez képest jó (a korához képest pedig bámulatos). Ettől függetlenül kinéztem egy B-terv bringát is, ha az előttem lévő srác lenyúlná ezt. De nem tartottam tőle, mert sem ő, sem a később összegyűlő tömeg közül nem nagyon nézegette senki. Próbáltam is rájönni miért: csak én látnám az igazi értékét? Mindenki az olyan lélektelen kerékpárokat nézegette, mint a B terv bringám: ha lelakatolom, beleolvad a tömegbe.

És igaz, olyan bringát akartam, amely nem képez vonzó célpontot a tolvajoknak, a Grófot mégsem találtam túl hivalkodónak: meg tud az is bújni, ha valakinek nincs szeme az igazi értékeire. De mégis van annyira stílusos, hogy nem szégyellek felülni rá, sőt: sorra kapom a dicséreteket rá. Még reggel kipróbáltam a két kiszemelt bringát (körbegurultam velük párszor a teret), és amint közelgett a 10 óra, az amerikai lánnyal, akivel közben elbeszélgettünk, szúrós szemmel néztünk bárkit, aki a kiszemelt bringák közelébe merészkedett. Végül az egyik szervező örömmel üdvözölt mindenkit, és elmondta, hogy nem számítottak ekkora tömegre. Hogy miért, azt mondjuk nem tudom: egy ilyen ajánlat még egy darab trapistasajtnak is megérné. Amikor elkezdték a számokat sorolni, örömmel toltam oda a Grófot a pénztárhoz. Ekkorra már több szervezőnek elmondtam, hogy őt fogom választani, akik mosolyogtak is, amikor látták, ahogy nemsokára az enyém lesz. Az egyik szervező azonban megkérdezte, van-e sorszámom, amikor látta, hogy tolom a bringát. Amikor mondtam, hogy igen, rákérdezett, hogy ilyen alacsony-e az a szám. Amikor azt is megtudta, hogy igen, csalódottan árulta el, hogy ő akarta megszerezni azt a bringát. Ekkor már kezdett elpárologni a döntésem iránt érzett bizonytalanság, viszont miután kifizettem és félreálltam vele, végleg elmúlt: többen is megdicsérték, sőt, valaki meg is akarta venni, amikor épp nem voltam ott mellette, és leláncolva pihent a parkolóban.

Amit pedig kihagytam: még a számsorolás előtt odajött hozzám egy fiatal nő, akiről kiderült, hogy az egyik helyi újság riportere, és megkérdezte (mivel látta, hogy nagyon korán érkeztem), hogy csinálhat-e velem interjút. Mondtam, persze, elvégre én is újságíró vagyok. Miután pedig kifizettem a bringát és toltam ki a térről, ismét odajött, hogy lefotózzon vele. Sőt, egy másik lap fotóriportere is kért képet.

Még ott, a téren az egyik bringabolt kihelyezett képviseleténél vettem két küllőprizmát, illetve három abroncslepattintó micsodát, majd elindultam, hogy végre részévé váljak az oly régóta csak kívülről szemlélt tekerő társadalomnak.

Videó is van, természetesen (bár ezáltal ugrálunk az időben, mert ezelőtti videókat is fel fogok tenni). A feliratot kapcsoljátok be, mert az első felvételen voltam annyira művelt, hogy végig letakartam a mikrofont.

ShaunVlog

Új YouTube csatornát indítottam, ahová rövid kis snitteket fogok feltölteni egy-egy érdekes témáról. Ezek szépen, szemléletesen helyettesítenek egy rövid bejegyzést (mert ha egyszer elkezdek beszélni a kamerába, mindig hosszúra nyúlik). Ezt a videót a telefon giroszkópja elforgatta, és bár a YouTube-bal visszaforgattattam, eltart kis ideig, míg átveszi a váltoásokat. Szóval aki azon melegében akarja nézni, az viselje el, hogy a föld helyett a falon járok. :D

Tingbjerg: A farm, ahol élünk - I. rész

A nemzetközi mesterdiákoknak a DTU (Dán Műszaki Egyetem) az első évre garantáltan ajánl szálláslehetőséget, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy köszöni szépen, de keres magának. Tudni kell azt is, hogy Dániában lakásválság van: eleve minden drága, de a szállások különösen, plusz néhány albérletre / kollégiumra a várólista akár egy éves is lehet. Így kevés ember van, aki nem fogadja el az ajánlatot. Én sem utasítottam vissza, sőt! Kifejezetten örültem, hogy a Tingbjerg Kollegiet nevű helyre kerülök, ahová mindig a nemzetközi diákokat teszik. A kollégium tájékoztató oldalán örömmel olvastam, hogy az épületet nemrég újították fel, plusz a kép alapján is szimpatikus volt. A történet vége azonban természetesen nem itt van.

Augusztus 20-án, szerdán érkeztem apámmal az országba. Az első éjszakát hotelben töltöttük, azzal a tervvel, hogy másnap megyek a szoba kulcsáért a DTU lakhatási irodájába, és áthurcolkodom. Csütörtökön azonban megtudtuk, hogy a szoba még nincs kész, így csak hétfőn kaphatom meg a kulcsot. Ez volt az első baljós jel. Sebaj, gondoltam, legalább én leszek az új szoba első lakója. Hétfőn megjelentünk újból, szemünk nem csak az esőtől csillogott. De sajnálkozva közölték, hogy nem találják a kulcsot. Viszont odaadják helyette egy másik szoba kulcsát (a még júliusban elküldött bérleti szerződésen természetesen nem ez a szoba szerepet). Költőileg rákérdeztem, hogy ez a szoba ugye van ugyanolyan jó, mint az eredeti. Biztosítottak, hogy igen. Ám legyen, felmarkoltam a szobakulcsot és a textilcsomagot (a fejlécen is azt szorongatom, de alant is az látható, tartalma paplan, párna, konyharuha, törölköző, kéztörlő, törlőkendő), és elindultunk apámmal megnézni a szobát.

 Mire odaértünk, már szakadt az eső, így egyik kézben esernyővel, másikban a nem épp könnyű (cserébe neutroncsillag) táskával kerestük először a kollégiumot, majd a szobámat. Az első lépcsőházba berontva (a mágneszárat működtető jeladóval) nem találtuk a szobámat, de egyik folyosót sem nyitotta a mágnes. Így mentünk a következő lépcsőházhoz, ott hasonló sikerrel jártunk. Végül elszörnyedve láttuk, hogy a megfelelő lépcsőházhoz tartozó épület nyakig fel van állványozva. A lépcsőházban állt a kosz, a folyosókon nem volt linóleum, a falakról ipariáram-kábelek lógtak, az ajtók kilincseit pedig elektromos kábelekből tekert fogantyúk helyettesítették.

Építési törmeléken bukdácsolva eljutottunk az utolsó pillanatban kapott csereszobámhoz, amelybe benyitva annyira legörbült a szám, hogy alul összeért és kiesett az arcomból. Bár maga a szoba valóban vadonatúj volt (épületgépészetileg és burkolatok terén is), a szobában 1 db lábak nélküli ágy, egy kisasztal, egy szemetesvödör benne leszerelt csillárral, egy állólámpa és egy billegő forgószék állt a hozzá tertozó billegő íróasztallal. Na jó, egy egész tisztességes karfás szék is volt még, de el nem tudtam képzelni, hogy az éjszakát itt töltsem, de nem igen volt választásom, mivel a kollégiumi ismerkedős buli aznap éjszakába nyúlt. Áthoztuk tehát apámmal a maradék cuccomat a hotelből, majd mindenemet a szobába zárva le is mentem a welcome party-ra. Úgy váltam el apámtól, hogy mondtam neki, szerintem internet sem lesz, így lehet, hogy rádiócsend lesz a másnap kezdődő egyetemi regisztrációs programsorozatig.

Az ismerkedés közepén, amikor épp kisebb túracsoport indult kolitúrára, beállt a parkolóba egy VW lakóautó, kiugrott belőle három olasz srác, és az egyikük felkiáltott, hogy Shaun-t keresi. Igencsak meglepődtem, de mondtam, hogy én vagyok. Kiderült, hogy a szoba, melyet nekem adtak, igazából az övé. Ekkor viszont feltettem hangosan a kérdést, hogy akkor kinél van az én szobám kulcsa (mondták a lakhatási irodában később, hogy keressek egy bizonyos xy nevű görög lányt). Szerencsémre a lány is a csoportban volt épp, és jelentkezett, hogy bizony nála van. Szóval odaadtam az olasznak a kulcsot, hogy menjen fel, én is megyek mindjárt, de mennem kell tovább a kolitúrval. Nem ez volt életem legbölcsebb húzása, ugyanis a túra végeztével, a szobához felnézve beigazolódott a közben érlelődő félelmem: a szoba zárva, senki sehol. Szóval bár megvolt a kulcsom a saját szobámhoz, a cuccaim mind el voltak zárva. Ráadásul a szobám bútorzata (ha lehet) még szánalmasabb volt, mint az előzőé. Az íróasztal darabokban hevert a padlón, forgószék helyett a dán design büszkeségének lestrapált példánya, egy ant chair állt, és sem kisasztal, sem szemetesvödör nem volt. Később azonban rájöttem, hogy azért jól jártam: volt például egy szettnyi vastag, fehér vászonfüggöny (persze karnis nélkül), illetve egy elég jó polc (és az íróasztal is ugyanabból a szettből való volt, csak össze kellett rakni - imbuszkulcs nélkül).

Végül a cuccaim nélkül, az üres ágyon dideregve fagytam halálra?

Miért jött jól később a vászonfüggöny?

Mi lett az olasszal?

A következő részből kiderül!